Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/80634
|
2005. július 7.
V. rész
A Nap már jócskán elhagyta az ég közepét, amikor már a hintóban ülve tartottam Tours felé. Gyönyörű nap volt: száz ágra sütött a nap és, bár a levegőben lehetett érezni a nyár végének közeledtét, változatlanul meleg volt, s még pezsgett az élet is. Öröm volt kinézni ilyenkor a nagyvilágba, gondtalannak tetszett minden.
Így haladtunk a vörösre festett kocsiban. Kedvenc ruhámat húzhattam fel, mely sárga-kék színpárosításban pompázott. Pontosan utazásra tervezett darab volt, kényelmes, elegáns......s talán ezért is szerettem.
-Mikorra kell odaérni kisasszony?- kérdezte a hajtó.
-7 órára. Körülbelül mennyi idő múlva érkezünk meg?
-Úgy számoltam, hogy Orléans-ban a megállás fél órát vesz igénybe,...........akkor talán még 2 és fél óra.
-Remek. Köszönöm.
Minél pontosabban érkezünk meg, annál jobb......még apám is megmondta, hogy fontos.
Utunkon hegyek és erdőségek, szántóföldek és mezők, síkságok és ligetek kísértek végig minket. Miközben az úti célon gondolkodtam, eszembe jutottak gyerekkorom kedves pillanatai, melyeket Tours-ban éltem át.
Régen egy régi ismerősünké, bizonyos Harold Bergond és családja birtoka volt az a hely, ahova most tartunk. Hatalmas palota állt a területén, melyet erdő és hegy vett körül. A ház mögött hatalmas kert terült el, közepén tóval, s egy nagy hinta ágy volt a partján. Ezen az ágyon ültem minden nyáron, cseresznyét ropogtatva, miközben gondtalan életemet a tanulással rontottam. Minden áron szerettem volna könyveket olvasni, olyanokat, melyekről a dadám mesélt: arany gerincű, cikornyás betűvel írottakat, amik sárkányokról, táltos paripákról, hősies lovagokról szól, s a képzelet szülte törpékről, óriásokról......vámpírokról......
Hirtelen jeges borzongás futott rajtam végig.
-Még rá gondolni is rossz erre a szóra....nem hiszek bennük persze, csak ostoba hiedelem az egész! És még ez az a férfi is eszembe jutott.....nem, ő nem lehet az.....badarság!- tűnődtem ezen, miközben fejemet neki támasztottam az ablak keretének.
Ismerős házak suhantak el a hintó mellett, s ekkor jött a megvilágosodás.
-Elnézést!!!!!- kiáltottam fel felháborodva, miközben nyugtalanul mozogni kezdtem a kabinban.
-Mi történt?- kérdezte kétségbe esetten a hajtó, és a kocsi végén álló segítő is egyszerre.
-Mégis hova megyünk?? Nem arról volt szó, hogy Orléans-ba megyünk? Pontosabban, hogy a városba?
-Természetesen kisasszony, de előbb fel kell vennünk a kísérőjét......
-A kísérőm? Nekem nincsen semmiféle kísérőm, és az nem pont......Daniel lesz az!!- keltem ki magamból teljesen, mikor a hintó lassítani kezdett a házuk előtt.
-Sajnálom, édesapja kérése ez volt.....
Ebben a pillanatban kinyílt a hintó ajtaja, és bedugta rajta a fejét Dan. Nekem se kellett több, s a kistáskámmal akkorát vágtam a fejére, hogy megtántorodott.
-Na, de Jenna!- nézett rám, miközben a fejét tapogatta.- Így kell fogadni egy régi barátot?
-Régi barát???? Kiről is beszélünk? Rólad biztos, hogy nem.
-Jól van, na! Nem kell annyira mellre szívni a múltkori dolgot......
-Kérlek menj el!
-Sajnos nem tehetem- mosolygott kajánul, miközben becsukta az ajtót,- különben is: apádhoz esküm fűz.- ezekkel a szavakkal ült le elém.
Vérben forgó szemekkel néztem rá miközben hallgattam mondókáját, ezután elfordítottam a fejem. Megesküdtem, hogy egyetlen szót sem szólok hozzá.
-Ha beszélek hozzád, legalább nézz rám!- nyúlt a kezem után, de én elkaptam azt.
-Mi jogon szólítasz fel ilyenekre? Hm?
-Jól van, jól van..........kérlek, borítsunk fátylat a dologra, és indítsunk tiszta lappal.
-Az nehéz lesz.....-kérettem magam, de mivel nekem se van kőből a szívem, ezért rövid duzzogás után beszélgetni kezdtünk. Megtudtam, hogy a nagyanyja hosszas betegeskedés után elhunyt, s hogy most folynak a tárgyalások a hagyaték elosztásáról. Az bonyolítja meg a dolgot, hogy a néni nem hagyott semmiféle végrendeletet.....
-Akkor tehát nem szokott a család mostanában unatkozni.
-Igaz. Bár, én amúgy sem tenném azt.....
-Mesélj, miért?
-Talán beköszöntött életembe a nagy szerelem.....
-No, igen-gondoltam magamban,- de hányszor hallottam már ezt, nem is tudom kinek a szájából...... -És ki a szerencsés hölgyemény?
-De Falla kisasszony.
-Hm.....ismerem.......pár utcával lejjebb lakik tőlünk. Spanyol, igaz?
-Az ám, de még milyen! Gyönyörű, igéző szemei vannak, napbarnított bőre, csillogó haja......
-Na meg elviselhetetlen természete- gonoszkodtam magamban. -Áh, úgy látom, máris megérkeztünk.......persze csak Orléans-ba- mondtam.
Ahogy azt a hajtó is ismertette, fél órát töltöttünk el a városban. Ez idő alatt a hintót továbbá a lovakat is rendbe tették.
Utunkat a kényszerű pihenő után folytatnunk kellett, mivel félő volt, hogy kicsúszunk az időből. Daniel-t, amint elnéztem, jól megviselte az út: úgy aludt, mint egy kisbaba.
-Biztos kipiheni magát, nehogy a bálon kudarcot valljon. Majd én megmutatom neki- mosolyogtam.
NEM FÉR KI :D
|
