Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/80634
|
2005-12-26
Minden tagomon reszketés futott végig, a szívem mérhetetlenül kalapált. Idegességemben össze-vissza tördeltem a kezem.
-Volna kedve velem beszélgetni egy kicsit, vagy inkább visszaóhajt menni a terembe?
-Ó nem! Természetesen volna kedvem.
Udvariasan odanyújtotta a karját, majd egy kis sétára indultunk.
- Nem olyan rég kaptam magától egy levelet, melyben egy monogramot találtam: M. D. Ez kit takar?
-Az én nevemet. Ó, kérem, bocsásson meg. Nem mutatkoztam be Önnek. Most ezt muszály lesz bepótolni.
Felemelte a kézfejem, s a szájához emelte:
-Marius Delacroix vagyok, szolgálatára- itt egy csókot lehelt rá,- és kegyed?
-Jenna..............Jenna Castle.
-Hm..........ennek igen-igen angol csengése van.
-És ez teljes mértékben igaz is.
-Egy angol Franciaországban. Mi járatban van?
-A családommal ide költöztünk egy kis időre.
-Túl hidegnek találták a jó öreg Albiont?
-A választ megtartanám magamnak…
-Nem akartam udvariatlan lenni.......csupán kíváncsi vagyok Önre.........meg akarom ismerni.
-Jó úton halad- mondtam csípősen, de magam sem tudom, hogy miért- s leoldottam a kezemet a karjáról. Távolabb mentem tőle, de hiába: mintha meghallotta volna a szívem vágyát.
-Ugyan, engem nem tud megtéveszteni a hangvételével- s lassan elindult felém.
-Nem állt szándékomban- mondtam elhalkuló hangon s a hátam már a falnak ütődött.
-Fél tőlem?- kérdezte s már alig választott el tőle valami.
-Dehogy!
-Bizonyítsa be.
-És hogyan?- incselkedtem vele.
-Találunk rá módot, ne aggódjon- s kicsit ellépett tőlem.......................
Hirtelen mindennek vége szakadt, elsötétült előttem minden. Messze, nagyon távol egy mentőautó húzott el irtózatos robajjal, hogy meg tudja még menteni az életétért küzdő beteget.
Lassan kinyitottam a szemem. Elsötétített szobában ébredtem fel, mely tökéletesen el volt kerítve a napfénytől. Elég sokat bajlódtam a vastag függönyök feltételével, de úgy gondolom, megérte......
Felültem a kanapén, s kinyújtóztattam elzsibbadt tagjaim. Ránézve az órámra megállapítottam, hogy még nem volt itt az Ébredés ideje.
-Még pár órát nyugodtan alhatok, hiszen utána temérdek dolgot kell elintéznem - motyogtam, s visszahuppantam fekhelyemre.
Az ám, de ekkor egy madár röppent be az ablak tetején lévő résen. Szárnyának suhogását szinte visszhangozta a szoba. A kanapé támláján pihent meg, s mint aki fel volna háborodva lustaságomon, mérgesen károgott egyet. Úgy tettem, mintha észre sem vettem volna az egészből semmit, de a madár nem hagyta ennyiben a dolgot. Most közvetlenül a fejem mellé szállt, s megkopogtatta csőrével a homlokom gyengéden.
-Szia Crow! Attól féltél, hogy elalszom?- mosolyogtam.
Egy fekete színű holló volt az a madár. Rendkívüli intelligenciával volt megáldva, bár ezen senki sem lepődött meg......senki, aki ismerte a legendát. A vámpírok társadalma, s már az embereket nem is említve, aligha hitte eme legendát.......
Crow, mint aki nagy tetet hajtott végre, s cserébe jutalmat vár, elrepült a konyha pultra, s várt.
-Ha nekem összekaparod a munkalapot, megnézheted magad!- szóltam rá.- Különben is- folytattam-, mit vársz ott?
Először rám nézett, majd a fejével a falra szerelt polcra mutatott.
-Ja, hát igen........- mondtam, majd összeszedtem magam, s elindultam a konyhába.- A jó madarak megérdemlik.....
Kinyitottam a polcajtót, s levettem egy dobozt, ami tele volt süteményekkel. Kivettem belőle egyet, s a tenyereim közé tettem. Egyetlen mozdulattal apró darabokra zúztam, s leszórtam a munkalapra.
-Jó étvágyat!- kívántam neki, s ezzel már enni is kezdte.
Pár percig néztem lakmározását, utána pedig elindultam, hogy némi fényt engedjek a szobába, ám megszólalt a csengő. Elindultam, hogy ajtót nyissak, s közben azon gondolkoztam, vajon mit akarhatnak ilyen későn...........vagy korán?
-Szijjjja Jenna!- köszöntött széles mosollyal Abbidalaine.
Ő a vámpírok közül az egyetlen igaz barátom, benne 100%-ig megbízom. Szinte egy idősek vagyunk, talán két-három évvel idősebb nálam.
-Szia, gyere be!
Becsuktam utána az ajtót, majd hellyel kínáltam.
-Látom, kipofoztad a kéglit- nézett körbe áhítattal.
-Ráfért egy kis újítás.......
-Áh, szia Crow!- köszöntötte a hollót, aki szárnyait megmozgatva viszonozta.
-Hozhatok valamit?
-Nem kösz, hiszen úgyis indulunk.
-Valóban, jó hogy szólsz. Mi lesz az első út?- kérdeztem tőle, miközben leültünk.
-Úgy néz ki, hogy összehívják a tanácsot.
-Na ne, már megint?!?- mondtam kicsit durcásan.
-A legrosszabb az egészben, hogy nem biztos, hogy meg lesz tartva.
-Mi van?- húztam össze a szemöldököm.- Nem mondod komolyan, hogy New Yorkból el kell repülnöm Velencébe, s még azt sem tudják megmondani biztosra, hogy lesz-e valami? Nahát........ Ez is a legújabb csökevények egyike.
-Nézzük el nekik.............valakik még nálad is messzebbről jönnek.
-Na persze, de nekik gondolom nem az utolsó pillanatban szóltak........
-Nem fogunk mi sem elkésni, ha most szépen átöltözöl, s indulunk.
Kicsit nem tetsző pillantást vetettem Abbie-re, de ő csupán felhívta a figyelmemet erre. Nem tehet semmiről.
-Oké, oké, egy percet kérek.
Gyorsan bementem a szobába, s elkezdtem az öltözködést: felvettem fekete blúzom, a fekete bőrfűzőm, a fekete nadrágom. Megfésülködtem, s már indulásra készen álltam az ajtóban.
-Látom, nem tudsz leszokni a fűző viseléséről- nézett rám.
-Csupán védelmi céllal használom, tudod, sok mindent képes felfogni: ütést, szúrást.
-Most, hogy így mondod........na, tényleg menjünk.
Felhúztam a magas szárú cipőm, s magamra kanyarítottam hosszú kabátom is. Előkerestem a kulcsot, s már az ajtót akartam nyitni, mikor hirtelen visszafutottam a szobába.
-Az Isten szerelemére, gyere már!
-E nélkül?- kérdeztem, miközben a belső zsebembe mélyesztettem egy faragott fadarabot.
Elmosolyodtunk mind a ketten.
-Te mindenre felkészülsz?
-Naná! Az óvatosság a legnagyobb erény ma. Crow, gyere!
Nagy szárnysuhogással a vállamra ült, s már indultunk is. Úgy döntöttünk, hogy a karcoló tetejéről kezdjük meg utunkat, mivel ez talán kezdő lépésnek olyan lenne, mint egy tornásznak az ugródeszka. A lépcsőházban alig lehetett a lépteinket hallani, pedig sietve mentünk. A tetőre érve kisétáltunk a vízköpők mellé, s körül néztünk, nem-e figyel valaki. Alattunk a város fényei voltak, az autók mint hosszú kígyók tekeregtek a kereszteződésekben.
-Akkor indulhatunk?
Bólintottam, mire elrugaszkodtunk, s tova tűntünk a éjjeli sötétségben.
|
