Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/126565
|
Mókusos mese
Márton és a fák
Márton, a kismókus a Kerekendi erdőben éldegélt.
Egyik nap olyan messze merészkedett, hogy hiába ugrált ágról ágra, bizony ráesteledett, és a sötétben nem talált haza. Fölkuporodott egy fa ágára, nagy farkával betakarta magát és megpróbált elaludni; ott akarta megvárnia reggelt.
Egyszer csak mérgesen rákiáltott a fa:
- Menj innen, mókus! Ne heveréssz az ágamon!
- Menj innen! Hess! Hess! - susogták a levelek is.
- Engedd meg, hogy az ágadon legyek reggelig - kérlelte Márton. - Nagyon sötét van, nem találok haza... és félek is. Engedd meg!
De a fa tovább kiabált:
- Nem érdekelsz, én nyugalmat akarok! Menj innen! Menj! Menj!
- Hess! Hess! - susogták a levelek, a fa pedig akkorát rándított az ágain, hogy Márton lepottyant a földre.
- Gonosz fa vagy! - mondta durcásan és fölszaladt egy másik fára.
- Most velem kötekszel, te mókus?! - förmedt rá ez a fa is. - Tűnj el innen! Ne is lássalak!
- Ne is lássunk! Hess! Hess! - hessintgettek a levelek.
A fa megrázta az ágait, és Márton megint a földön találta magát.
- Te is gonosz fa vagy. Nem érdemlitek meg, hogy madarak és mókusok telepedjenek rátok! -motyogta.
Nem mert másik fára menni, mert félt, hogy megint elkergetik.
Összegömbölyödött a földön, nagy farkát maga köré terítette és pityeregni kezdett... majd valami halk pisszegést hallott, körülnézett és egy öreg fát vett észre, amint feléje integet az ágaival; olyan vénséges vén fa volt, hogy már levelek sem voltak rajta.
- Gyere ide, mókus! - mondta. - Megengedem, hogy az ágamon legyél.
- Be akarsz csapni - szipogott Márton. - Fölcsalsz az ágadra, hogy te is lelökhess.
- Ne félj, nem csaplak be. Sőt, még az odúmat is neked adom. Gyere! - csalogatta csupasz ágaival.
Régen egy mókus lakott az odúban, de elköltözött, amikor a fa vénségében potyogtatni kezdte a leveleit; azóta már lehullt az összes levele... a többi fa rá se néz, vagy csak nevetne rajta, kicsúfolják... és még a madarak is messze elkerülik.
- Igazából nekem adod az odút? - törölgette a szemét. - Igazi odúban várhatom meg a reggelt?
- Igen - bólogatott a fa. - És ha akarod, örökre a tied lehet. Nem kérek érte semmit... csak néha... nagy ritkán... olykor-olykor... ha ráérsz... beszélgess velem - mondta halkan, de ezt Márton már nem is hallotta, mert nagy boldogan fölszaladt a fára, kényelmesen elhelyezkedett az odúban, nagy farkát magára terítette, és mély álomba merült.
A fa egész éjszaka le sem hunyta a szemét; büszkén kihúzta magát, mintha azt mondaná a többieknek: "Látjátok, mégsem vagyok olyan öreg! Igazi mókus lakik az odúmban! És örökre velem marad...! - mosolygott és örömében táncba ringatta kopasz ágait.
Hajnalban egy favágó jött a kisfiával és megálltak az öreg fa előtt.
- Ezt fogjuk kivágni - dörmögte az ember. - Látod, milyen ronda? Kiszáradt, lehulltak a levelei: nem jó már semmire. Kivágjuk, a helyére meg facsemetéket ültetnek - magyarázta a gyereknek, s munkához látott.
Márton fölébredt a fejsze csattogására és riadtan szaladt ki az odúból.
- Ott egy mókus! - kiáltott a kisfiú, amikor meglátta. - Övé a fa. Lehet, hogy itt lakik... ne vágjuk ki, mert nem tud hová menni... Ne vágjuk ki ezt a fát! - kérlelte az apját, de az föl se nézett a mókusra, úgy motyogta:
- Majd talál magának másik odút, másik fát, szebbet, fiatalabbat, olyat, amelyiken levelek is vannak. Különben is, kell a hely a csemetéknek - azzal vágta, vágta tovább.
A kisfiú nézte a mókust, amint rémülten ugrál a csupasz, száraz ágakon... Majd recsegve-ropogva ledőlt a fa és egy hatalmas jajdulással elterült a földön.
Miután elmentek, Márton odalopózott a földön heverő fához.
- Látod, mégsem lehettem az odúdban reggelig - simogatta meg.
- Pedig én azt akartam, hogy örökké velem maradj - szuszogta a fa -, és néha... nagy ritkán... olykor-olykor... ha ráérsz... beszélgess velem - súgta és egy utolsó halk jajdulással maga mellé ejtette száraz ágait.
|
