Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/126565
|
Mozdonyos mese
A mozdony
Volt egyszer egy fekete gőzmozdony. Jókedvűen gurult a síneken, s naphosszat eregette a füstkarikákat. Mindig pontosan indult, pontosan érkezett, sosem tévedt el, mert tudta, mikor melyik állomás következik. Büszke volt rá, hogy szerették az utasok, de mégsem szállt fejébe a dicsőség, nem lett pökhendi, mint piros vagy kék színű fiatalabb társai, a villanyvonatok és dízelmozdonyok, akik már füstkarikát sem tudtak eregetni, és annyira lenézték, hogy ha meghallották füttyögve közlekedni, síneiken gyorsan messzi szaladtak előle, nehogy köszönniük kelljen.
Előbb virág alakú füstöt pöfékelt, hogy a kedvükben járjon: mulatságos figurákat, füstbohócot, vagy az orrán labdát egyensúlyozó fókát, táncoló füstelefántot; azután üzeneteket fütyült: "Ha-hó", meg azt, hogy: "Ke-ress meg!"
Ám teltek a napok, múltak az évek, és egyre magányosabb és szomorúbb lett.
Egy napfényes tavaszi reggelen gondolt valamit, és csikorgó fékezéssel megállt egy hatalmas rét közepén.
Az utasok rémüldözve ugráltak le a szerelvényről, és találgatták, hogy mi történhetett, a masiniszta pedig kétségbeesetten kérlelte:
- Gurulj még kedves mozdony! Közel az állomás, csak addig bírd ki, kérlek! - majd szerszámokat szedett elő, ám hiába javítgatta: már késő este lett, de mégsem indult az öreg masina.
Az utasok türelmetlenül futkostak körülötte, és lobogtatták az érvényes menetjegyüket. Majd belátták, hogy gyalog kell folytatniuk az utat, és elindultak a sínek mentén az állomás felé.
Vele maradt a masiniszta; fülig olajosan bütykölte egész éjszaka, de nem tudta megjavítani, így hát reggel összepakolta szerszámait és magára hagyta.
- Ég veled, kis mozdony! - mondta búcsúzóul. - Jó volt veled járni a világot! Csak hát öreg vagy már... Nem zakatolhatsz többet... Pihenj... - intett és eltűnt a távoli dombok mögött.
"Na végre! - gondolta a mozdony. - Teljesen egyedül vagyok" - azzal lelépkedett a sínről, nagy nehezen az árokpartra mászott és megindult a réten: ment, ment egy nagy mohás kőszikla felé.
- Régóta figyellek - kezdte. - Mindig előtted szaladtam át a réten, néha még lassítottam is, de óvatosan, nehogy észrevegyék az utasok... meg kacsintottam, és füttyögve üdvözöltelek... szerettem volna beszélgetni veled... reméltem, odajössz hozzám...de nem baj, most már együtt vagyunk...
Szelíd teremtés volt a kő; meglepetésében szólni sem tudott, szeméből harmat cseppek gördültek, és melegen mosolygott, amint mohás testét fölborzolták az ébredő sugarak.
Egymás mellett heverésztek a réten.
A kövön kis gyíkok sütkéreztek, s amikor megijedtek valami madár árnyékától, egy szempillantás alatt eltűntek a repedéseiben.
Ilyenkor büszke volt a mozdony: "Az én kedvesemnek van a legjobb szíve... megmenti a védtelenek életét..." - mondogatta, és egy történetbe kezdett:
- Tél volt. Még akkor készültem, épp, hogy összeraktak: egy szerelőműhelyben olajos kezű emberek kalapáltak, szerelgettek rajtam. Volt ott egy másik mozdony is, őt már gyönyörű feketére festették, kifényesítették, úgyhogy gurulhatott volna az állomásra az utasokért, de nem gurult, hanem szomorkodott, mert egy kis csavar hiányzott belőle, s anélkül nem tudott füstkarikákat pöfékelni. A szerelők kiborogatták a szerszámos fiókokat, a csavaros dobozokat, átkutattak minden sarkot, de nem találták a megfelelő csavart, a mozdony pedig sírt, sírt, egyre keservesebben zokogott. Én megsajnáltam, s mert bennem volt olyan csavar, fogtam és kigurítottam a műhely padlójára, ahol megtalálták a szerelők, beszerlték a mozdonyba, az meg pöffentett néhányat, és boldogan szaladt az állomásra.
Később aztán belőlem hiányzott egy csavar; feketére festettek, fényesre csiszoltak, s zakatolhattam volna a világba, de nem tudtam füstöt eregetni, így hát kitoltak a műhelyből, az épület mögé, a havazásba, a hideg téli éjszakába, hogy ott várjak. Napokig vacogtam, már-már sajnáltam a csavart, amit elajándékoztam, s ekkor egy átfagyott madár esett be az ablakomon; mint egy kő akkorát koppant a padlón, nem szólt, csak a szemét nyitotta ki, és fájdalmasan nézett, mintha azt mondaná: "Segíts rajtam kis vonat!". Összeszedtem hát minden erőm és meleget leheltem rá: addig-addig lehelgettem, míg föl nem éledt, míg lábra nem állt. Azután minden nap ennivalóért röpült és csak este szállt vissza, hogy lehelgessem.
Lassan kitavaszodott, és melegebbek lettek az éjszakák, és egy nap már vissza sem jött a madár. Nemsoká belém szerelték a hiányzó csavart, és elkezdhettem a munkám...
A kő hálásan nézett rá, szinte megsimogatta a tekintetét.
Boldogan éltek hosszú hónapokon át, ám egyszer csak izegni-mozogni kezdett a mozdony; vágyott vissza a sínre társaihoz, a mogorva villanyvonatok és dízelmozdonyok közé.
- Megérthetnéd, hogy egy mozdonynak zakatolnia kell - magyarázta. - Megyek mert várnak az utasok... de ha erre járok kacsintok és füttyentek neked...
- Viszontlátásra, kedves! - búcsúzott, majd öregesen rakosgatva a kerekeit fölmászott a sínre. "Mozdony vagyok... a javából!" - kurjantotta, azzal pöffentet néhány füstszívet, azt fütyülte: "Sze-ret-lek!", és csikorogva, lassan megindult. Gurult-gurult valamennyit, majd megállt, eltűnődött egy darabig, azután lemászott a sínről és visszament a kőhöz...
Nemsoká esős napok jöttek. Ömlött a víz a felhőkből, erős, viharos szél fújt, csak úgy tépázta a közeli erdő fáit, még mennydörgött is, és hatalmas villámok cikáztak át az égen. Egyszer csak az erdőben recsegve ropogva kidőlt egy nagy fa, s amint hatalmas teste lecsapódott, beleremegett a föld, szinte hallani lehetett a jajdulását.
- Jaj! - jajdult föl a mozdony és félelmében egészen közel húzódott a kőhöz, majd miután elült a vihar, mesélni kezdte, mire is gondolt, amikor kidőlt a fa:
- Sok év előtt, a sín mellett állt egy öreg fa; én előtte zakatoltam, köszöntöttem is mindig, így hát összebarátkoztunk. Kevés időnk volt beszélgetni, mert örökké sietnem kellett, de apránként megértettem, hogy szeretett volna utazni, világot látni; irigyelte a madarakat, akik messzi röpültek az égen, meg az állatokat, de leginkább az utasaimat irigyelte, akik kényelmes fülkékben utaztak és az ablakból nézték az elsuhanó tájat. "Óh, bárcsak utazhatnék veled!" -sóhajtott néha. - "Cserébe elmesélném a titkaimat... megmutatnám, hogyan ringattam az ágam, hogy le ne ejtsem a fészket... vagy megtanítanálak, hogyan kell fordulni, hogy ne törjön derékba a szél..." - mondogatta. Szívesen megálltam mellette és vártam, hogy fölszálljon mint az utasok az állomáson; a masiniszta még csodálkozott is, miért álldogálok, lapátolta belém a szenet, hogy menjek, én meg vártam, hogy beszálljon a fa, de nem szállt, így nélküle indultam tovább.
Azután nagy viharok jöttek dörgött az ég, villámlott, napokig zuhogott az eső, de úgy, hogy a folyómedrekből kilépett a víz. "Micsoda ítélet-idő" - mondogatták az emberek, és ki se nagyon mozdultak házaikból. Amikor legközelebb arra mentem a sínen, keresztbe feküdt a fa; a nagy viharban egy villám döntötte ki, hogy ne tudjak tovább menni nélküle; nagyot zuhanhatott mert az ágai szanaszét hevertek körülötte. Megálltam hát, mire leszállt a masiniszta, nagy nehezen legörgette a sínről, s az árokba gurította. Vártam volna, míg összeszedi magát és fölszáll, de nem tehettem, mert utasaim voltak, köztük egy ifjú, ki szép csokor virággal kedveséhez sietett; egy verset is költött, és magában mondogatta, nehogy elfelejtse mire odaér.
A következő alkalommal egy tehervagont csatoltak hozzám, gondoltam, szállítani fogok valamit, és mikor odaértem nagy kupacba rakva, fölaprítva találtam a fát. Már messziről mosolygott, boldog volt, amikor meglátott: megérezte, hogy érte jövök... Türelmes volt és végre utazhatott...
A mozdony sokáig feküdt szótlanul a kő mellett, majd azt mondta:
- Mennem kell. Lehet, hogy most is vár valaki, aki utazni szeretne. Megértheted: mozdony vagyok - azzal feltápászkodott és megindult a sín felé.
Átmászott az árkon és döbbenten vette észre, hogy a vasúti töltést ellepte a gaz: hatalmas fűcsomók, vadvirágok, tövises bokrok nőttek a sínek között.
Visszakullogott a kőhöz.
- Azt hiszem, maradok még egy keveset - mondta halkan, és nem is bánta igazán, mert szeretett a kővel lenni.
...
Együtt voltak sok - sok éven át. Ám az utolsó évben rettentő hideg volt; a kő repedéseiben megfagyott a víz, és szét feszítette a testét: mire kitavaszodott több darabra esett szét.
- Sajnálom, hogy széttörtél - vigasztalta a mozdony. - El tudom képzelni, mennyire fáj... nekem is fáj így látni téged...
Emlékszem, egyszer majdnem összetörtem egy kővet, de az a rosszalkodó fiúk miatt volt, akik a sínre pénzdarabot tettek, meg vasszögeket, hogy kilapuljanak, ha átmegyek rajtuk. Ám egyik nap nagyon rosszat akartak, egy követ tettek a sínre, és a magas füvek közül lesték, hogy összetörjön a kerekeim alatt. Szerencsére észrevettem és sikerült megállnom előtte.. Szerencsére, mert a kerekeim kicsik voltak, a kő pedig túl nagy; bizonyosan kisiklottam volna...
Volt köztük egy magas kék sapkás fiú, akire nagyon haragudtam.
Nem sokkal később ez a fiú egy távoli városba, kerékpár versenyre utazott. Én vittem a közeli állomásig, ahol egy dízelmozdonyra kellett átszállnia. "Most jól kitolhatnék veled, amiért rosszalkodtál – gondoltam - ha nem indulnék el, lemaradnál a versenyről" - Persze én elindultam, még siettem is, hogy mihamarabb versenyezhessen. Ám történhetett valami, mert az állomáson az utasok türelmetlenül jártak fel-alá a sínek mellet, a kisgyerekek meg fáradtan üldögéltek a bőröndökön, úgy várták a dízelmozdonyt.
- Jaj, el fogok késni! Jöjjön már az a vonat! - mérgelődött a kék sapkás fiú, de a vonat nem érkezett meg ,így hát nekem kellett tovább vinnem az utasokat.
Szaladtam is boldogan, mert az volt a legnagyobb utam: ismeretlen vidéken zakatoltam, hegyeken, távoli városokon át, míg egy óriási állomásra nem értem, akkora volt mint ez a rét, vagy még nagyobb és rengeteg mozdony állt a síneken, pirosak, zöldek, kékek, csak úgy ragyogott a tiszta fényes testük a napsütésben; el is húzódtak tőlem, nehogy kormosak legyenek.
Örültem, hogy köztük lehetek, de lassan morgolódni kezdtek. "Micsoda ronda szerzet!", "Pfúj". "Szörnyű!", "Milyen ápolatlanok egyesek!", "A szeméttelepre való!" - csúfoltak és ez rosszul esett; alig vártam, hogy újra itthon legyek, és azóta messze elkerültem őket...
A kedves kő évről évre több darabra tört, míg szerte morzsolódó testét el nem lepte a gaz, a mozdony pedig eldőlve tehetetlenül feküdt a földön. Megpróbált ugyan föltápászkodni, visszamenni a sínre, hogy zakatolva fusson az utasokért, de annyira megette a rozsda, hogy moccanni sem bírt.
Sok idő múlva leltek rá; elszállították, megjavították, és fényes feketére kenték.
Az utolsó gőzös volt.
És most egy múzeumban áll villanyvonatok, dízelmozdonyok között.
|
