Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/10338
|
Érkezés
Ennyi volt. Sötétség és végtelen idő. Talán a túlvilág kapuját várta, de csak az üresség ez jutott neki. Néma süketség és üvöltő csend. Nem érzett semmit, talán nem is létezik már. Nem gondolkodik, nem tud. Előtte a végtelen üresség, amiből nem érez, nem lát, nem hall semmit. Talán ennyi idő alatt csak milliszekundumok esetleg percek telnek el, talán órák, vagy rosszabb esetben évszázadok. Senki sem tudja. De a következő pillanatban éktelen forróságot érez… végre valami… érez valamit. Annyira egyoldalú unalmas isten tudja meddig tartó matt semmi után, egyszer csak fáj. Nem tudja hol, csak fáj. Érzi az idegeiben lüktető a gerincén végigömlő, kegyetlenül éles, hasító kínt. Úgy érzi, az idegei nem bírnak el több terhelést és mindjárt szétveti a belülről túláradó szenvedéshullám. Mintha szét akarna robbanni mindene. Majd egy villanás alatt elmúlik az összes szenvedés és jóleső zsibbadás lesz úrrá rajta, úgy érzi, elveszti az eszméletét. Nem is tudja, meddig alél a jól eső kábulatban. A sötétségben ütemes csipkedő érzésre lesz figyelmes. Koncentrál, a távolból mintha, csak csengettyűszót hallana. Szóval mégis van túlvilág – ez a gondolat úszik a semmiben. A csipkedő érzés egyre érzékelhetőbb, a csilingelés egyre határozottabban egy női hanghoz kezd hasonlítani, mely édes, mint a méz és gyönyörű, mint a madárcsicsergés tavasszal. Egyre jobban koncentrál, és már-már szavakat vél felfedezni. Szótöredékeket, foszlányokat, melyek körüljárják, felkarolják, és kitépik a végtelen űr homályából. Határozottan érez. Érzi, hogy valaki, mintha pofozná, és türelmetlenül azt skandálná. – Ébredj fel. Nyomást kezd érezni a hátán, a tarkóján és a vádliján. Mintha hanyatt feküdne. A pofonok most már határozottan fájnak neki. Érzi a testét, de mozdulni sem bír. Érzi, hogy szíve hirtelen hatalmasat dobban, tüdeje levegőt szív a testébe, és végtagjait elárasztja a meleg vér és lüktet benne újra az élet. Határozottan biztos benne, hogy meg van mindene. Kezd magához térni. Kinyitja a szemét, de rögtön vissza is csukja, mert ennyi sötétség után vakítja a legapróbb fény is. – Ülj fel. – mondja az imént csilingelő hang, és Ricardo érzi is a hátán a segítő apró tenyér nyomását. Engedelmeskedve neki felgörnyed. Arcát a tenyerébe temeti. Nyilvánvalóan, meg van a keze, érzi a legapróbb ráncokat is rajta és nem vitás ez az övé. Szemeit erőltetve megpróbál minél előbb alkalmazkodni a fényviszonyokhoz, ami korántsem egyszerű feladat. Tágra nyitja szemeit és belebámul a világba, amit elveszettnek hitt, most ismét tapintható érzékelhető, de a nagy fehérségen kívül semmit nem tud kivenni se a tájból, sem pedig a gyönyörű hang gazdájából. Pár pillanat múlva a vakító fényesség alábbhagy és foltok jelennek meg a szemei előtt. Egy emberi arc ölt formát előtte, vonalai tisztulnak, Ricardo látása lassan élesedik. A halvány mindenszínű árnyból, érdeklődő hatalmas smaragd zöld, fürkésző szemek lesznek. Teljesen magával ragadja a látvány, le sem tudja venni róla a tekintetét, csak hagyja, hogy elvesszen, a kristálytiszta érdeklődő szemekben. Egy gyönyörű tünemény áll előtte, padlizsán színű haja hetyke melleire omlik, hátul derekáig ér, mellyel huncutmódon játszik a szél, egy-egy tinccsel mókás táncba kezd, majd tovalebben, elengedve fürtjeit, melyek ismét visszaszállnak hátára. Felső testét csak egy lenge, bőven köldök fölött véget érő, lilás színű kis semmiség öleli körül, amit válláról lehulló két apró pánt tart féken, így zabolázva a bennük feszülő, két tökéletesen kerek díszét csodálatos felsőtestének. Darázs derekán, lazán csomózott selyemkendő fut végig, mely kacér lebbenéssel villantja meg olykor-olykor, gazdája gazella combjait. A kendő alól, bal- és jobboldalt egy-egy cérna vékony zsinór siet végig derekán, megkerülve combjait, tovább futnak a dereka felé. A fiú, el se meri képzelni, vajon honnan jönnek és hová tartanak… – Na! – rikkantott fel a gyönyörű teremtés, durcásan toppantva maga elé. – Jól vagy? – kérdezte, mikor látta, hogy a fiú összerezzent. Ricardo végignézte magát, megtapogatta testét, hogy valóban nem hiányzik-e semmije, a mellét és hasát is végig lapogatta, hogy megbizonyosodjon róla, hogy nem fáj-e valamije, majd bólogatni kezdet. – Úgy látom, egyben vagyok. – jegyezte meg a vizsgálat alatt. – Ki vagy te? – Guggolt oda a lány hozzá, közben az egyik combjáról leomlott a selyemtakaró, amit valahogy nem került el a jövevény tekintete. – Ricardo vagyok. – mondta az ifjú, miközben zavartan körbenézett. A raktárépület sehol, esőnek nyoma sincs, csak a táskája, amit utoljára magához vett, heverészett mellette árván a fűben. Mögötte hatalmas fák félkörívben kidőlve, gyökerestől kicsavarva, adták meg magukat valami ismeretlen erőnek. Előtte, egy tisztás, melyen odébb egy ódon faház ácsorgott némán, unalmasan eregetve füstöt a kéményéből. Messzebb már hegyek kezdtek ellentmondást nem tűrően magasodni a táj fölé, komoran őrizve a környék csendjét. Helyenként, mintha valami harci sebből a vér, úgy tört elő a víz, csordogált lefelé a hegyek oldalán végig. Itt-ott lágy vízesésekké tornyosultak össze, és megkönnyebbülten hullnak alá, mint ha csak porzanának, terítik be a közeli fákat. Legfelül a hegycsúcsok lassan fehérbe fordulnak át, először erekben szépen folyamatosan vastagodva, majd később masszívan egybenyúlva veszi át a hatalmat az örök hó birodalma. Míg valahol a távoli magasságban, átnyúlnak a felhők föllé és talán meg sem állnak a csillagokig. – Hol vagyok és ki vagy te? – Kérdezte Ricardo szemében teljes káosz és zavarodottság tükröződött visszafoghatatlan módon. – Én Fanna vagyok. – mondta a lányka tejes ártatlansággal, arcáról csak úgy sugárzott a gyermeteg báj. – És ez pedig a Tevepúp-félsziget északi tartománya. – Ricardo szeme elkerekedett feje előre csúszott nyakán, még a szája is tátva maradt. Nem igazán volt neki ismerős a földrajzi hely, pedig már kétszer körbeutazta a világot. Majd villámcsapásként villant be az időgép, amin dolgozott és a vihar. – Milyen évet írtok most? – emelte fejét kérdőn a lányra, de a szája megint nyitva maradt. – Mi nem igazán számoljuk az időt – Mosolygott a fiúra és csípőre tette a kezét – De a legendák szerint, ha erre vagy kíváncsi. – Tette hozzá gondolkodón – Jézus körülbelül kettőezer és nyolc évvel ezelőtt született. – Lehetetlen. – lehelte az Ifjú. – És hogy kerültem ide? – Na, azt nem tudom – kuncogott Fanna. – de szép kis kárt csináltál. Mutatott a kidőlt fákra. – Én? – kérdezte megrökönyödve Ricardo közben a hüvelykujjával a mellére bökött. – Te bizony. Látod azt a kis faházat? – Mutatott a távolba. A fiú bólintott. – na, ott ücsörögtem, mint majdnem mindig. Tudod, ott folyik az élet és a legjobb pezsgő a világon. – Kuncogott fel a lány. – Egyszer csak, égszakadás, földindulás. És láttam egy nagy fényességet, amit olyan szél követett, hogy lerepültek az üvegek az asztalról. Ide jöttem hát megnézni mi történt. De csak téged találtalak itt, meg a kidőlt fákat körülötted. – Ricardo ismét körbenézett. – Fogalmam sincs, mit keresek itt, ahonnan én jövök, nincs is Tevepúp félsziget, és most ötletem sincs, hogy kerülök vissza. – Ezen ne törd a fejed – pattant fel Fanna angyali mosollyal az arcán. – sok hozzád hasonlót láttam már. Rengeteg furcsa szerzet fordul meg errefelé mostanában. – És nyújtotta a kezét. És felsegítette a jövevényt. – Jönnek, mennek. Vannak közöttük olyanok, mint te, hogy teljesen értetlenül bámulnak erre a vidékre, vannak, akik idejönnek és romlásba szeretnék dönteni az egész világunkat, és vannak, akik segíteni jönnek. A legkülönfélébb szerzetek emberek, mágusok, varázslók, démonok, angyalok és még sorolhatnám estig. – Közben a lány megindult a ház felé, a fiú meg állt értetlenül földbegyökerezett lábbal. – Na, gyere már! – Fordult vissza Fanna, pajkos mosollyal az arcán, mintha csak játszani hívná Ricardót. – Mindenkinek célja van, aki ide téved. – már indult is vissza a fiúért, majd megfogta a kezét és húzta maga után. – Ne gondolkozz! Véletlenek nincsenek. Gyere velem, bemutatlak a többieknek. – A fiú hagyta, had húzza a kis teremtés a nála egy fejjel magasabb testét. A nap már úgy is lemenőben járt, vérével vörösre festette az eget, hogy halálával mossa le a tegnap bűneit és reggel újult erővel iramodjon neki a következő napnak. Csak mentek monoton végig a tisztáson keresztül, csöndben, egymás mellet, egyenesen a magányosan ácsorgó épület felé, melynek ablakain keresztül, már igen csak pislogtak kifelé a gyertyák hősies fényei, amivel a sötétség elleni harcot voltak hivatottak felvenni. A kiszűrődő fény az ablak alól oszlatta a félhomályt, felfedve az éjjeli teremtményeket. Belülről beszélgetés moraja töri meg az éjszaka békés csöndjét. Ricardo még egyszer körbenéz az újdonsült világra ahova, csak a jóisten tudja miért is keveredett, de már csak homályos árnyékokat lát. Fannára néz, és nagy levegőt vesz. Lenyomja a kilincset, ami nyekeregve enged. Kitárja az ajtót, amitől sejtelmes fény ömlik ki a frissen támadt résen, és belépnek a kocsmába.
|
