Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/10338
|
A Jegygyűrű
Az ifjú, magányosan rótta az erdőket, lába alatt léptei nyomán itt-ott megreccsent egy-egy faág. Fejét lehajtva, ment célja felé. Figyelmét semmi nem kerülhette el, nem emelte fel fejét bár mi is történt, csak úgy csinált, mintha ügyet sem vetne rá. A faágak csak úgy hajlottak el előle mintha egy erőtér venné körül, pedig csak a testével töri az utat magának. Jobb kezében a tőrét tartja, csuklója behajtva, feszesen szorítja az alkarjához a pengét az éle hátrafelé áll. Baljából csörgőkígyó becenevű lánckardja teste körül félméteres távolságban, háromszor tekeredik meg, hegye a feje fölött bukik előre, Ricardo helyett kémleli az utat. Egyszer csak nesz üti meg a fülét. Fejét hátrafordítja egy pillanat alatt, válla fölül néz háta, miközben a léleklopót nyak magasságba emeli és teste csavarodása lendületet kezd adni a csörgőkígyónak, mely szélesedő ívben lendületet nyerve, csavarodna le, teste körüli pályáról. A következő pillanatban teste megdermed, tőre remegni kezd, ostora mintha megfagyna a levegőben, majd a lovag körül engedelmesen a földre ereszkedik. Hiába szeretne mozdulni, nem tud. Jobb kezéből a tőrt is a földre ejti, kissé később, mindkét karját leengedi, teste mellé. Arcáról harcias tekintetét, letörli a mosoly. Fanna az. Szíve megdobban. Fél térdre ereszkedik előtte és kezet csókol neki. Majd kérdőn néz rá. – Te mit keresel itt? Nem is számítottam rád? Fanna felnevet. – Nem szabad erre sétálni? – Kérdezi kacagva. Ricardo elpirul. – De, hercegnőm, hogyne szabadna. Csak nem számítottam rád. – Fanna magabiztosan felnevet – Rám mindig számítani kell. Ricardo bólint. – Azért jöttem, hogy ezt odaadjam neked. Fanna egy kis dobozt nyújt át a lovagnak, amit az ifjú nagy körültekintéssel vesz át, nehogy kárt tegyen benne. Gyönyörű szép rózsafagyökérdoboz, az erezete fantasztikusan látszik, színe vörös, mint a legtisztább vér. Aranypántok tartják össze feszesen a míves munkát. Ricardo kinyitja a dobozt, és lent felejti az állát. Egy gyűrű, mely vakítja szemét, elhomályosítja látását, de nem egyszerű, hanem ugyanaz amilyet ő is adott kedvesének, csak nagyobb. Pont az ő ujjára való. Nézi az ajándékát és azon gondolkozik, hogy mit mondjon. Szeretné, ha tudná a lány, hogy bármire képes lenne érte, hogy életét nevetve feláldozná neki, ha ettől lehetne csak boldog. Elmondaná neki, mennyire szereti, milyen érzések kavarognak benne, hogy másra nem tud gondolni nap, mint nap, csak rá. Hogy élete attól megy előre, mert minden célban az ő arcát látja. Elmondaná neki, hogy ez sokkal többet jelent neki, mint, az „utolsó nap” jelentősége, vagy bármi, amit eleddig életében fontosnak hitt. Felnézne a lányra, de köddé vált, ahogy itt termett úgy el is tűnt. Ricardo mosolygott az orra alatt és felhúzza a gyűrűt. – Ezek szerint tudja. Hát, miért ne tudná. – Szívét kellemes érzések járják át, úgy érzi, ereje megtízszereződik. Pont a legjobbkor jött. Egy nagy levegőt vesz és folytatja útját.
|
