Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/10338
|
Apú Apúúúúú X(((
-Apúú, apúúúú...
nyüszögött keservesen a kisfiú, s szemei alól könnypatakok buktak elő melyek végigfutottak selymes arcocskáján és az álláról vetették magukat a biztos halálba a szőnyegre. Vöröslő szemeiből a kétségbeesés lángolt a külvilág felé. Apja letette az újságot, felállt és a fiúhoz lépett, óvón megsimította buksiját, és lágyan biztonságot adó hangján kérdezte:
-Mi a baj gyermekem?
-Eltört...
Remegte elhaló hangocskáján, küszködve a gombóccal a torkában, de a következő pillanatban elvesztette önuralmát, s szívtépő zokogásban tört ki.
-Mi tört el Fiam?
A fiú remegő kezeit előre tolta, s tenyerében apró piros kerámia cserepek sejlettek fel, a homályos görcsös szorítása alól. A fiú egy pillanatra elhallgatott, csurom vizes tekintetét apjára emelte, mélyen a szemébe nézett és suttogva ismételte...
-...eltört...
Ajkai megremegtek és megálljt nem ismerve elindúltak lefelé csak görbültek, és szeme lassan becsukódott. Majd erőt véve magán ismét mély levegőt vett összeszorította száját és suttogásnál nem hangosabban sziszegte:
-a porcelán szívem amit tőletek kaptam, amire oly nagy gonddal vigyáztam, és soha senkinek nem adtam...
-Hát hogy tört el?
vágott szavába az apja, miközben kihúzott egy széket és rámutatva kínálta helyell a kis vígasztalhatatlant, majd szembe vele ő is leült az asztalhoz. A kisfiú percekig csak nézett és nem szólt semmit.
-hát soha senkinek nem adtam volna igazából...
-deee?
Ráncolta össze a szemöldökét az apja.
-Ellopták...
-Ellopták? Kérdezet vissza kissé csodálkozva.
-Igen. Tudod apu az úgy volt, hogy én nagyon vigyáztam rá mindíg, senkinek nem mutattam, és senkit nem engedtem a közelébe, igazából nem is volt kíváncsi rá senki. Egyszer viszont jött valaki akit csak az érdekelt. Semmi másom nem érdekelte, csak ez a kis szívecske...
nézett a markába az apró darabkákra, és elszorúlt a szíve.
-észre sem vettem - folytatta - hogy neki is adtam, fel sem tünt hogy nincs nállam, és úgy éreztem ha neki is adnám, soha sehol nem lenne jobb helyen. Aztán telt múlt az idő, és egy nap kaptam egy dobozt. Nekem volt címezve, így kivettem a postaládából. Láttam ő a feladó. Kibontottam. Ajándéknak gondoltam, de rájöttem ahogy szedtem ki a dobozt és ezüstös fénye megcsillant a lámpa fényénél, hogy ez nem olyan ajándék. Levettem a fedelét, olyan óvatosan bontottam ki mint még soha semmit. Kivettem az egyik papírt, majd kivettem a másikat sorban egymás mellé helyeztem az asztalra. Tudod... Apu olyan furcsa érzés kerített hatalmába. Majd az egyik papír alól egy kis dobozka bukkant elő. Tudtam, hogy az enyém, tudtam, hogy nekem szánta. Kiemeltem a kis dobozt és remegni kezdett a kezem. Soha nem éreztem még ilyet, nem tudtam hogy ez öröm, vagy félelem. Kinyitottam...és..
Elakadt a fiú szava, és ha tenyerében nem lettek volna az apró szilánkok, hát bele is temette volna az arcát. Alkarjára hajtotta a fejét és ismét zokogni kezdett. Apja döbbenten hallgatta a történetet, de megmozdúlt és rákönyökölt az asztalra, lesütötte tekintetét, és az abrosz apró mintáiban vesztette el tekintetét. Amíg fia össze nem szedte magát, mikor végre elcsendesedett állát a karjába mélyesztette és felnézett.
-Azt hiszi visszaadott mindent... azt hiszi, hogy örülök neki, pedig itt van minden dajabja... csak éppen nem egyben. Utánna elindúltam a városba, és olyan szürke volt minden, pedig a nap is sütött, de ma nem nekem. Emberek közönyösen sétáltak az utcán, kedvem lett volna csinálni valamit, nem tudom mit, valamit amit nem szabad. Százzal száguldani a városban, betörni egy kirakatot, üvölteni az égre, megszúrni magam hogy essek kábulatba órákon keresztül, csak ne tudjak a világról... nem tudom, csak csinálni valamit amitől jobb lesz.
szorult ökölbe keze a tehetetlen méregtől, melytől a kis darabkák sorra roppantak még ketté, és éles szilánkjuk, a gyerek tenyerébe vájtak, amitől kiserkent a vére.
-Ezektől nem lesz jobb fiam, hidd el!
Mondta kis lemondással a hangjában, és ujjaival a gyerek tenyerébe nyúlt és kifeszítette a görcsös szorításból, majd a szilánkokat a tálcára seperte.
-Attól meg főleg nem ha tönkre teszed magad.
Nézett rá szigorúan
-Próbáld meg megragasztani...
-Soha...
Szűkült össze a szeme.
-Ezt csak az rakhatja össze aki eltörte, ha lesz rá lehetősége, de addig mélyen elzárom, és soha senkinek nem mutatom meg többé. Ne is tudják, hogy van nekem ilyenem. Nem kell ez. Nem kell hogy nállam legyen. Senki nem kíváncsi rá, és aki meg kíváncsi, az szerezzen magának, én nem adom többet.
A fiú erőteljesen ökölbe szorította a kezét, a szemében valami érdekes egyveleg érzés szikrázott, a fájdalom, a lemondás, a tehetetlenség, mosódtak össze, egy nagy szívgéttépő érzéssé. Nem hisznek neki, nem is bíznak benne. Nem tett semmit, még is bűnös. Tehetetlenül elenyeszti karjait, és leomlik az asztalra, teljesen kimerült, ültő helyében elaludt. Apja lágyan felemeli, megtisztítja sebeit, és lefekteti az ágyába.
-Aludj Fiam, és hidd el holnap új nap virrad, és új lehetőséget kapsz bizonyítani. És ha kegyes hozzád a jóisten, minden rendbejön... A szívedet meg reggelre megragasztom, és ha szét törik, hát megragasztom, újra és újra...
Jó éjszakát.
|
