Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/110258
|
2005. április 24.
Tantra
A végső megértés
Tilopa tantrikus énekének, a Mahámudrának magyarázata
A mahámudrá minden szó
és minden szimbólum felett áll,
de neked Náropa, ki megfontolt és kitartó vagy,
el kell mondanom:
Az ürességnek nincs szüksége támaszra,
a mahámudrá a semmin nyugszik.
Minden erőfeszítés nélkül,
inkább lazán és természetesen,
a korlátok ledönthetők
– ezáltal a szabadság elérhetővé válik.
A végső megismerés valójában egyáltalán nem is megismerés, hiszen maga a megismerő elvész. Amikor pedig nincsen megismerő, mit lehet mondani róla? Ki fogja elmondani? Ki fog beszámolni róla? Amikor az alany eltűnik, a tárgy szintén el kell, hogy tűnjön – a partok eltűnnek, csupán a megismerés folyama marad. A tudás jelen van, de az, aki tudja, már nincs.
Ez a baj az összes misztikussal. Eljutnak a legvégső tudáshoz, de sohasem képesek azt elbeszélni követőiknek. Nem tudják elmondani azoknak, akik az értelmükkel szeretnék azt felfogni. A misztikusok eggyé válnak a tudással. Az egész lényük róla mesél, de itt nincs lehetőség az intellektuális megértésre. Neked adhatják, ha képes vagy elfogadni. Megengedhetik, hogy megtörténjen benned, ha te is megengeded; ha befogadó vagy és nyitott. De a szavak nem használnak, a jelképek nem segítenek, az elméletek és a tanítások teljességgel haszontalanok.
A megismerés – természetéből adódóan – inkább hasonlít a megismerési folyamatra, mint magára a megismerés utáni állapotra. Ez egy folyamat – elkezdődik, de soha nem ér véget. Átadod neki magad, de sohasem birtokolhatod. Olyan ez, mint amikor egy csepp az óceánba hullik, vagy amikor maga az óceán hullik bele a cseppbe. Egy mélységes összeolvadás, egy egység – beleolvadsz és eltűnsz benne. Semmi nem marad utána, nyoma sem marad; ki fog hát beszélni? Ki fog visszatérni ebbe a siralomvölgybe? Ki jön vissza ebbe a sötét éjszakába, hogy elmondja?
A világ összes misztikusa mindig teljesen tehetetlennek érezte magát élményeik szóbeli átadásával kapcsolatban. A lelki érintkezés lehetséges, de a közlés nem. Ezt a kezdet kezdetén meg kell érteni. A lelki közösség egy teljesen más dimenzió: két szív találkozik, ez már egy szerelemi kapcsolat. A kommunikáció fej és fej között zajlik, ez a fajta érintkezés viszont szív és szív közt – így hát ez egy érzés. A kommunikáció tudás: pusztán szavakat adhat, pusztán szavak hangzanak el, és így pusztán szavak érkeznek és hatnak. A szavak pedig olyanok... a szavak természete olyan halott, hogy semmit, ami élő nem lehet a segítségükkel átadni. Még a mindennapi életben is… hagyjuk most a legalapvetőbb misztikus élményeket, mert a mindennapi élet tapasztalásai során is, van úgy, hogy amikor megélsz egy tökéletes pillanatot, egy pillanatnyi örömmámort, amikor valóban érzel valamit és valóban átalakulsz, akkor hirtelen lehetetlenné válik, hogy ezt szavakkal kifejezd.
Gyermekkoromban mindig elmentem kora reggel a folyóhoz. Egy kis faluban éltünk, ahol a folyó olyan nagyon lassú, mintha nem is folyna egyáltalán. Amikor pedig még olyan korán van, hogy fel sem kelt a nap, olyan hallgatag és lusta az a folyó, hogy tényleg nem lehet látni a mozgását. Reggel, amikor még nincs ott senki, amikor a fürdőzők sem érkeztek még meg, minden rendkívül csöndes. Még a madarak sem énekelnek – nem hallatszik semmi hang olyan korán, egyedül a némaság uralkodik. A mangófák illata terjengett mindenfelé a víz fölött.
Odajártam, a folyó legtávolabb eső kanyarulatához, csak hogy ott üljek, csak hogy ott legyek. A jelenléten kívül semmi másra nem volt szükség, olyan gyönyörű élmény volt. Megfürödtem, úsztam, és mire a nap felkelt, átértem a másik partra, a homoktengerhez. Ott megszárítottam magam a napon, feküdtem, néha el is aludtam.
Amikor hazaértem, az édesanyám mindig azt kérdezte:
– Mit csináltál egész reggel?
– Semmit – válaszoltam, hiszen tulajdonképpen tényleg nem csináltam semmit.
– Hogy lehetséges ez? Négy órán keresztül voltál el, hogy lehet, hogy semmit sem csináltál? Biztosan csináltál valamit – és valójában igaza volt, viszont én sem alaptalanul mondtam, amit mondtam.
Egyáltalán semmit sem tettem. Egyszerűen csak ott voltam a folyóval, tétlenül, és hagytam a dolgokat megtörténni magam körül. Ha kedvem támadt... ne feledjétek, ha kedvem támadt hozzá, akkor úsztam, de ez nem egy cselekvés volt a részemről, semmit sem erőltettem. Ha elálmosodtam, akkor elaludtam. A dolgok történtek, de cselekvő nem volt. A szatorim első élményei ott kezdődtek, annak a folyónak a közelében: cselekvés nélkül, egyszerűen csak jelen voltam, miközben milliónyi dolog történt.
– Mégiscsak csináltál valamit! – erősködött tovább anyám.
– Jól van, megfürödtem, azután megszárítkoztam a napon – mondtam hát, ami végre elégedettséggel töltötte el. Engem viszont nem, hiszen ami történt, azt nem fejezi ki a „megfürödtem” szó. Ez olyan silánynak és fakónak tűnik így. Játszadozni a folyóban, sodródni a folyóban, úszkálni a folyóban olyan mélységes élmény volt. Egyszerűen azt mondani, hogy „megfürödtem”, nem magyaráz meg belőle semmit. De az, hogy „odamentem, sétáltam a parton, majd üldögéltem”, szintén nem adja át az érzést.
Még a mindennapokban is érezhető a szavak hiábavalósága. Ha pedig ezt mégsem érzed, az azt jelenti, hogy még nem éltél igazán, hogy eddig túlságosan felületesen éltél. Ha bármi, amit valaha is megéltél elmondható szavakkal, az azt jelenti, hogy soha nem éltél.
Amikor először történik veled valami, ami a szavakon túl van, azt mutatja, hogy az élet épp megtörtént veled; az élet bekopogtatott az ajtódon. Amikor pedig a leghatalmasabb élmény kopogtat az ajtódon, egyszerűen eltűnsz a szavak birodalmából – megnémulsz, nem jut eszedbe a beszéd, egyetlen szó sem keletkezik benned. Bármi, amit ilyenkor mondasz olyan rettentő tompának, élettelennek, értelmetlennek és jelentéktelennek tetszik, hogy úgy érzed, méltánytalan vagy a veled megtörtént élménnyel szemben. Erre mindig emlékezz, hiszen a mahámudrá az utolsó, a végső élmény.
A mahámudrá a világegyetemmel átélt tökéletes orgazmus. Ha szerettél már valakit és néha éreztél vele egyfajta összeolvadást, eggyéválást, akkor tudod, hogy ilyenkor a kettő nem kettő többé. A testek ugyan különállók maradnak, de valami hidat alkot közöttük, és így legbelül eltűnik a kettősség. Egy életenergia vibrál mindkét pólusnál – csak akkor értheted meg, hogy mi az a mahámudrá, ha ez már megtörtént veled. A mahámudrá a legmélyebb mélységeket és a leghatalmasabb magasságokat foglalja magában. Így az a mindenséggel, az univerzummal átélt orgazmust, a létezés forrásába való beolvadást jelenti.
Ez pedig a mahámudrá éneke. Csodálatos, hogy Tilopa éneknek nevezte, mert csak elénekelni tudod, de nem tudod elbeszélni. Csak eltáncolni tudod, de nem mesélhetsz róla. Ez egy olyan áthatolhatatlan jelenség, amelyből az éneklés talán képes közvetíteni egy darabkát – nem az, amit énekelsz, hanem az, ahogyan énekeled.
Sok misztikus egyszerűen csak táncolni tudott ezután a végső élmény után, másra képtelenek voltak. Az egész lényük és testük beszélt; test, szellem és lélek – mindhárman részt vettek a kommunikációban. Táncoltak, de azok a táncok nem mindennapi táncok voltak. Tulajdonképpen az összes tánc ezek miatt a misztikusok miatt született meg, hisz ez az extázis, a boldogság, a gyönyör közvetítésének egy módja. Az ismeretlen egy darabja behatol az ismertbe, a túlvilág egy része eljön a Földre – mi mást tehetnél? Eltáncolhatod, elénekelheted. Ez a mahámudrá éneke.
De ki fogja elénekelni? Tilopa nincs többé. Az orgazmikus érzés maga az éneklés. Ez nem Tilopa éneke, Tilopa már nem létezik. Maga a tapasztalás vibrál és énekel. Ezért hát a mahámudrá éneke az extázis éneke, hisz az extázis valójában az éneklés. Tilopa nem tehet semmit, Tilopa nincs is jelen, Tilopa már felolvadt. Csak ha a kereső már eltűnt, akkor érhető el a cél. Csak ha a tapasztaló nincs többé, akkor jelenik meg a tapasztalat. Keress – és sohasem találhatod meg, amit keresel, hiszen a keresésen keresztül a kereső erősödik benned. Ne keress – és megtalálod. Pontosan a keresés, a rá irányuló törekvés válik a gáttá, hiszen minél többet kutatsz, annál jobban megerősödik az ego: a kereső. Ne keress!
Ez a mahámudrá énekének legmélyebb üzenete: ne keress, maradj pontosan olyan, amilyen valójában vagy, ne menj sehová. Soha senki nem juthat el Istenhez, senki nem képes megtalálni, mert senki nem ismeri az utca-házszámot. Hová mennél? Hol fogod megtalálni az isteni jelenséget? Ehhez nincs térkép, nincs út és nincs senki, aki elmondaná, hol találod Őt. Nem, soha senki nem találhatja meg Istent. Mindig fordítva történik: Isten jön el tehozzád. Minden alkalommal, amikor készen állsz, kopogtat az ajtódon, mindig Ő kutat fel téged, ha már felkészültél. Ez a felkészültség pedig nem más, mint egyfajta befogadás. Amikor teljesen befogadóvá válsz, ha nincs már ego, akkor egy üres szentéllyé változol, ahol nincs többé senki.
Tilopa azt mondja a dalban: válj olyanná, mint egy üres bambusznád, amiben semmi nincsen. És hirtelen, abban a pillanatban, amikor üres bambusznáddá változol, az isteni ajkak körbefognak és az üres bambusznád fuvolaként szólal meg, a dal elkezdődik – ez a mahámudrá dala. Tilopa üres bambusznáddá változott, Isten eljött, a dal pedig elkezdődött. Így hát ez nem Tilopa éneke, hanem magáé a végső megismerésé.
Egy fontos dolgot azonban tudnunk kell, mielőtt belépnénk ebbe a csodálatos jelenségbe. Nem sokat tudunk Tilopáról, hiszen a hozzá hasonló emberekről tényleg nem lehet sokat tudni. Nem hagynak maguk után nyomot, nem válnak a történelem részeseivé. Félrevonultan élnek, nem kapcsolódnak azokhoz az irányzatokhoz, amelyeket az emberiség éppen képvisel, nem foglalkoznak ezzel. Az egész emberiséget a vágyakozás motiválja, a Tilopához hasonlóak pedig a vágynélküliség felé veszik útjukat. Egyszerűen kilépnek az emberiség történelmének fő vonulataiból.
És minél inkább eltávolodnak ezektől a vonulatoktól, annál inkább misztikussá válnak. Olyanok, mint a mítoszok; létezésük többé nem időbeli esemény. Ennek így is kell lennie, hiszen az idő dimenzióján túl mozognak, az idő dimenzióján túl léteznek – az örökkévalóságban élnek. Egyszerűen eltűnnek az emberiség megszokott dimenzióiból, elpárolognak. Az a pillanat, amikor elillannak, csakis az a pillanat, amire visszaemlékszünk – annyi időre válnak a mi részeinkké. Ez az, amiért nem lehet sokat tudni arról, ki is volt Tilopa valójában.
Pusztán ez a dal létezik. Az ő ajándéka, amit a tanítványának, Náropának adott. Egy ilyen ajándékot csak akkor lehet átadni, ha mester és tanítvány között mély, meghitt szerelmi viszony van. Képesnek kell lenni egy ilyen ajándék elfogadására. Ezt a dalt Náropának, a tanítványának ajándékozta. Mielőtt azonban Náropa ezt megkapta volna, millió módon próbára tette őt, a hitét, a szeretetét, a bizalmát. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy semmiféle kétség nem létezik benne, még a legapróbb kétely sem, amikor a szíve teljességgel megtelt bizalommal és szeretettel, akkor kapta meg ezt a dalt.
|
