Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/50536
|
2008-11-30
Verzár Éva: A harmadik
A két nehéz nagykapu szélesre tárta szárnyait. Az úton elhaladó, ha benézett, csak annyit látott, hogy köves az udvar, hátra végig. Még a fű sem kegyeskedett kidugni fejét, mert azonmód le is taposta állat vagy szekér. Gazdaudvar ez, még ha előbújna is valami zöldféle, a ház asszonya nyomban kikapálná. Ez az ismérve a háztáji gazdaságnak. Ahol füves a porta, ott élet sincs!
Csak a kert menti ágyásokban illatoznak a tavaszi nárciszok, a tulipánok messziről illegetik magukat; azért, hogy az utcán járókelők hadd lássák, szépet szerető gazdasszony van azért ebben a házban. Nicsak, alig emlegetjük, már kinn is áll a kapuban, épp vesződik egy cigányasszonnyal. Emez váltig győzködi:
– Mennyen mán hátra a nagysága s szedjen legalább egy kosárnyi árvácskát, mert mán kora reggel eladtuk a piacon azt, ami volt. Jó az ára, most kell adni, mert úgy viszik, mint a cukrot. Ki, a temetőbe, kertekbe, a kapuk elé, parkokba… – A háziasszony beadja a derekát, hátramegy a kiskertbe, majd előjön csípőjén a nehéz kosárral. Ekkorra már az udvar is megelevenedik. Öreg gazda fogja be a lovakat, a fiatalember pedig a tarisznyáját dobja fel a szekér derekába, megy ki a mezőre szántani.
A kapu becsukódik utána, a gazdasszony megtörli homlokát, megigazítja kendőjét, s megy ebédet főzni; elébb azonban megtapogatja köténye zsebét, ott rejtőzik-e még az imént odadugott, titkos konyhapénz.
– Maga se álldogáljon hiába – szól az urának –, jó lenne, ha levágna egy jó nagy csirkét ebédre, egy kis pityókát is szedhetne a kertből, mert ez a gyermek olyan éhesen jön majd haza, hogy felfalja a Holdat is, ha nem lesz étel az asztalon! Az öreg megadóan battyog hátra a gazdasági udvarba, hogy eleget tegyen felesége óhajának, mégiscsak jobb a békesség a háznál, s ha az asszony nem beszél, akkor béke van és nyugalom.
A szekéren János, a jóvágású legény, kalapját félrecsapva köszönget hol jobbra, hol balra. Egy darabon lassan halad, míg elér egy virágos ablakú házig, benéz, aztán csap egyet a lovak közé, s trappban megy ki a mezőre: amire esteledni kezd, végezzen azzal a kevéske kis földdel, amennyi a kollektivizálás után még megmaradt a család birtokában. Szombatig fel kéne szántani. Hej, szombat, szombat! Míg az eke szeli a zsíros fekete földet, az ő esze az elkövetkező napon jár. Tavaly tavasszal még nem győzte magába szívni a föld friss illatát, alig telt be a fekete rögök gyönyörűségével, még a markába is fel-felvett belőlük és hosszan morzsolgatta őket. Most azonban nem a tavaszt érzi, még annál is csábítóbb illat lengedez előtte: Iluskáé. Már megbeszélte keresztapjával, hogy holnap megkérik a kezét. Napok óta ezen dolgozik, késő éjjelig. Előszedte a csűr mélyén porosodó régi hintót, a család féltett kincsét, letakarította róla a történelem porát, bezsírozta a kerekeket, átfestette. Mondjon bárki bármit, azzal mennek leánykérőbe, ahogy apja is azzal ment egykoron.
– De korán keltetek, kislányom! – köszön a szomszédasszony az udvaron szorgoskodó szép leányra. – Csak nem kürtöskalács-sütésre készültök?
– Jó a meglátása, Terus néném, bizony, abban fáradozunk – felel a lány, rá se nézve a kíváncsiskodóra. Szalad is be a nyárikonyhába, ne kelljen válaszolnia a következő kérdésre. Még mit nem! Nem telne bele egy félóra s már az egész falu róluk fecsegne. Várják meg legalább a holnapot, ráérnek akkor meghányni-vetni, megfelel-e ez a frigy a falu ízlésének.
Alig megy el a jóasszony, máris költözteti a hátsó udvarba a dagasztóteknőt. Mégse legyen annyira szem előtt; amúgy is ott a kemence. Habár az illat igencsak árulkodni fog, biztos megérzik majd a szomszédok a vanilia, a cukor és a vaj finom keverékét szállni a levegőben.
„Ette fene, nem érdekel, azt beszélnek, amit akarnak!” – toppantott egyet, s nekilátott anyjával feltekerni a kelt tésztát a rúdra. Arca piroslott a parázs melegétől – vagy az izgalomtól? Mit tudni?! De nem is érdekes, fontos, hogy estére minden rendbe legyen. Az asztalon gőzölögjön a finom leves, a hús ropogósra süljön, a kalács illatozzon, a pálinkás pohár megcsillanjon, amikor az ifjú pár egészségére koccintanak.
Szombat este csakugyan előáll a valaha szebb napokat látott családi hintó; a bakon új ruhába öltözött, frissen borotvált, kackiás bajuszú fiatalember. Mellette keresztapja fogja a gyeplőt, szintén ünneplőbe öltözve, lábánál demizson, tele borral. Gyí! – csap az öreg a lovak közé, s meg sem állnak Iluska házáig.
A jegyváltás annak rendje és módja szerint lezajlott, s nemsokára elérkezett a lakodalom napja is. Ahogy a szokás járja arrafelé, két háznál gyűlt össze a vendégsereg. Mindkét helyen húzta a cigány, s az egyiken a vőfély búcsúztatta a legényt. Igencsak beszédes kedvében volt, hangzatos rigmussal csalt könnyet az örömszülők szemébe, de hogy mégse sírjanak olyan hevesen, megígérte, hogy nem maradnak magukra: ifjú menyecskét hoznak visszatértükben, csak aztán legyenek vele jóindulattal! Pálinkától megpezsgetve, ígérettől megvigasztalódva el is indultak kikérni a lányt. Csakhogy ott rútabbnál rútabb fehércselédet akartak szegény legényre rásózni, hiába kérték, követelték az igazit; a végén a vendégseregnek a kapu betörésével kellett fenyegetőzni. Erre aztán egyből előkerült keresztapja karján az igazi ara; szépsége nemcsak a legény szemét kápráztatta, de még az a lány is összecsapta a kezét a nézőseregből, aki oly szívesen lett volna János menyasszonya.
„Lakodalom van a mi utcánkban…” – szólt a nóta s a nászmenet nagy vigasságban vonult végig a falun, el egészen a templomig; odabent a tiszteletes kérdésére kimondták az örök igent, és meg is kapták rá tőle az isteni áldást.
Kifelé jövet, honnan, honnan nem, előkerültek a vizesvödrök, tele virágokkal. A zörgő pénzek azért így is beléjük fértek, dobálták is buzgón a férfiemberek, el ne kerülje a szerencse a fiatal házasokat. Mielőtt elért volna a násznép a mulatozás színhelyére, Rigó cigány még elővette hosszú kötelét s két villanypóznához erősítette, teljesen elzárva az utat a vendéghad elől. Addig nem is oldotta el, amíg három kacifántos-pikáns találós kérdésre nem válaszolt meg a vőlegény. Rossz feleletnél kezdődött az alku: mennyibe kerül az út szabaddá tétele. Leginkább egy kalácsba, üveg borba, pálinkába. Eddigre már – a terjedelmes alkalmi sátor alatt – felállott a zenekar, s húzta a nótát egész hajnalig. A menyasszonynak, hogy ura karján perdülhessen, még egy próbát ki kellett állnia. A kapun belépve, lába elé esett egy söprű, ezt kellett azonmód felkapnia, ne mondhassák rá, hogy na, belőle sem lesz szorgos gazdasszonya új otthonának. Aztán már csak a fiatal férjnek kellett arra ügyelnie, hogy a menyasszonyi topánka asszonya lábán maradjon egészen éjfélig; mert ha óvatlan pillanatban ellopják, fizetheti aztán a váltságdíjat érte.
Igazi házias, szerető feleség kelt ki minden áldott reggel a hitvesi ágyból, s fáradtan hullt vissza este a meleg, meghitt fészekbe. A szerelem gyümölcse sem késett, két szép gyermek szaladgált már az udvaron, amikor váratlanul egy harmadik is jelezte eljövetelét. Akkorra már nem volt gazdaság, János gyárban dolgozott, a fizetéséből alighogy megéltek. Az ablakokban bár ott díszelegtek az asszonyka kedves virágai, ám hónap végére a kamra rendre olyan üres volt, hogy a szél nyugodtan keringőzhetett benne, a polcokról ugyan le nem verhetett semmit.
– Nem tarthatjuk meg – mondták könnyes szemmel mindketten. Az orvostól megkapták a beutalót, sőt, már a jegyeket is megvették, hogy a városi kórházba utazzanak. A várakozás napjaiban elfogyott a szó, amit mondhattak volna egymásnak, a mosoly elköltözött arcukról, de még a Nap is elbújt, mert azokban a napokban csak esett, esett... Vigasztalanul hullt az ég könnye…
Fehér hajú, nagy szakállú öregember támaszkodott az ajtófélfának. Szemétől Ilus nem tudott szabadulni, olyan kitartón bámult. Őt nézte, átható tekintettel, egy árva szó nélkül. Az asszony reszketett – vajon mit akarhat az tőle? Most megmozdult, feléje lépett, egyre közeledett. Már érezte a leheletét, a hideg rázta ki tőle. Mi a fenét akarhat? Végre megállt, s kurtán intett felé, hogy kövesse. Utánaeredt. A kályha felől forró meleg csapta meg arcát, a fehér hajú öreg hirtelen mozdulattal kinyitotta a sütő ajtaját. Ijedten hőkölt hátra.
– Idenézz, Ilus! Lakoma, asszony! Nézz a sütőbe! Itt van a fiad, pirosra megsütve! – Azzal nagy szakállát a vállára vetette, megvető pillantást mért az asszonykára, s eltűnt, mint a kámfor.
Saját sikolyától eszmél fel s ül fel menten az ágyban. Férje nyakába csimpaszkodik, mintha soha nem akarná elereszteni. Az este pedig mindent megbeszéltek, hogy korán kelnek, s mennek a városba. Jánost is átjárja a remegés. Belebámul a hajnalhasadásba, magához öleli élete társát, így mondja:
– Feküdj vissza, kincsem! Ahol öt ember megfér egy asztal mellett, jut hely a hatodiknak is. Nyugodj meg és próbálj még aludni. Nem megyünk sehová!
A kapu két szárnya sarkig tárva. Aki az úton haladtában benéz, frissen nyesett pázsiton akad meg a szeme. Oldalt, a kerítés mellett a tavaszi virágok kékje festi az ágyás szélét, beljebb tulipánok illegetik magukat a szélben. Az arra haladó szomszédasszony csak bekiált:
– Vendégeket várnak, János bátyám? – Az öreg bólint, azzal bemegy a házba, hogy segítsen asszonyának. Öregségére is dagaszt, kürtőskaláccsal várja unokáit.
Kora délután autó fordul be a portán. A két öreg a ház előtti padon ücsörögve várja őket. Három kisgyerek ugrik most a nyakukba, ölelik, csókolják őket, s követelőzőn kérdezik:
– Mami, megsütötted a kürtőskalácsot? – Nagyanyjuk mutatja, hol találják, a gyerekek egymást taszigálva szaladnak be a konyhába, kijövet kalácskarkötővel ugrálnak, s már indulnának megnézni kedvenc állataikat a gazdasági udvarban.
Ilus és a gyermekek jóízűen nevetnek. – Né! – csodálkozik az idős asszony Jánoskára, a legkisebb unokára pillantva. – Pont olyan, amilyen az apja volt. – Fia gyöngéden átöleli, majd férfiasan kezet szorít az apjával, s elébük guggol:
– Édesapám, édesanyám! Feleségemmel úgy döntöttünk, ha megengedik, hazaköltöznénk a városból. Itt a mi helyünk! Tudom, nem pótolhatjuk testvéreimet, Isten nyugosztalja őket. De mégsem hagyhatjuk, hogy édesanyámék magukra maradjanak, meg aztán a gazdasággal is kellene valamit kezdeni, ha már a földeket visszakaptuk. Túl füves ez az udvar! – néz körül János. – Már hozom is a kapát! – indul vidáman az ifj. János. A hajdani harmadik.
Még szóhoz sem jutnak örömükben az öreg szülők, amikor a kaput döngetni kezdi egy cigány asszony. Másnap piac lesz, volna-e egy kosárka árvácska a gazdasszonynak, szívesen megvenné.
Az öregasszony a menyére néz:
– Lányom, mi szólsz, össze tudod csomagolni holnap reggelre?
Aznap éjszaka Ilus különös álmot látott. Régi ismerős, a fehér hajú, nagy szakállú öregember támaszkodott az ajtófélfának. Most sem szólt egy árva szót sem. Csak nagyot bólintott.
|
