Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/50536
|
Téltemető az állatkertben
Rengeteg téltemető nyílik az állatkertben, menjetek, nézzétek meg, gyönyörűek :)
Hoztam Nektek egy mesét is, én írtam :):
A kíváncsi szurikáta-kölyök
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szurikáta-kölyök, Péternek hívták. Sok-sok testvérével és pajtásával lakott együtt a várban, együtt játszadoztak, tanultak. (tudjátok, a szurikáták olyan helyen élnek, ahol alig van bokor, fa, ezért a föld alá ásnak alagutakat maguknak, ott alszanak éjszaka, és oda bújnak az ellenségeik elől is). Péter ugyanolyan csintalan, kíváncsi gyerek volt, mint a többi kölyök, de egy dologban mégis különbözött a tőlük: ő rettenetesen kíváncsi volt. Tanult is szorgalmasan, megtanulta milyen bogyókat, apró állatkákat lehet megenni, és melyek haszontalanok, vagy mérgezőek. Milyen állatoknál erősebb, és melyeket lehet csak együtt legyőzni. Már tudta, hogy félni kell a sakáltól, keselyűtől, anyukája meg is mutatta neki őket. Azt is tudta, hogy a legveszélyesebb ellenségük a kígyó. Ilyent még nem látott, de megtanulta, hogy egy hosszú-hosszú valami, nincs egy lába sem, ezért a hasán csúszik, mégis szinte mindenkinél gyorsabb. Csodálkozott eleget, hogy ez hogy lehet, de elképzelni sem tudta ezt a rettegett állatot.
A legfontosabb, amit megtanult, az volt, hogy mindig-mindig nyitva kell tartania a fülecskéit, mert bármilyen veszély közeledik, Őr-apó kiabálni kezd. Őr-apónak van a legélesebb szeme és füle az egész várban, azonnal észreveszi, ha valami közeleg. Akkor aztán csapot-papot hagyni kell, és rohanni a várba, ahogy csak a lába bírja. Szaladt is ilyenkor inaszakadtából, de bizony sokszor előfordult, hogy túl messzire vitte a kíváncsiság és alig tudott besurranni egy-egy keselyű karmai elől. Hiába magyaráztak a felnőttek, szidták, ijesztgették, a kíváncsisága mindennél erősebb volt.
Egyik nap a reggeli napfürdőzés után barátjával, Szerénkével együtt járták a mezőt. Szegény kislány hiába igyekezett, mindig összekeverte a bogyókat, már többször vitt haza mérgező gyümölcsöket, még szerencse, hogy nem kóstolta meg előbb… Péter tanítgatta, mutogatta őket, így haladtak fűcsomótól fűcsomóig, bokortól bokorig. Lassan távolodtak a vártól. Szerénke néha megpróbált visszafordulni, de hiába, Péter mindig észrevett valami érdekeset. Hol egy bogár, hol egy szép ágacska keltette fel a kíváncsiságát.
Egyszer csak Szerénke fülelni kezdett:
- Figyelj, Péter, mintha Őr-apó hangját hallanám!
- Jaj, az lehet – emelte fel Péter is a fejét, - rohanjunk! – szaladtak is ijedten, a lábuk sem érte a földet. Addig-addig szaladtak, míg remegve estek egymásra. De a vár sehol nem volt.
- Azt… azt hiszem, eltévedtünk… - motyogta Péter erejét vesztetten.
- Jaj Istenem, most mi lesz velünk? – sírta el magát Szerénke. – Nem hiába mondta Édesanyám, hogy csak a bejárat körül játszadozzak. Látod, kellet nekem rád hallgatni!
- Ne félj, hazatalálunk – próbálta vigasztalni Péter, de azért ő is félt egy kicsit. – majd megkérdezzük valakitől, hogy merre menjünk.
Szépen kézen fogva elindultak arra, ahol az otthont gondolták. Mentek, mendegéltek, Szerénke sírdogálva, Péter, gondolva, hogy közelednek, egyre bátrabban. Egyszer csak egy furcsa szerzetet vettek észre, a napon sütkérezett. Szép kerek volt, a lábait maga alá húzhatta, mert nem látszott, és akárhogy nézték, sehol nem találtak rajta, se tollat, se szőrt.
- Megkérdezzük, merre kell menni – közelítette meg óvatosan Péter – Elnézést… meg tudná mondani…
- Ssssszedte-vette-teremtette! Hogy merésssszelitek megzavarni a délutáni pihenőmet?! Sssszerencsétek, hogy nemrég ebédeltem, különben…
- Segítség!!! Egy kígyó! – sikoltotta Péter, és ismét szaladni kezdett, maga után vonszolva kővé dermedt barátját.
Szegény kis szurikáták addig loholtak megint, mígnem csak szédelegni tudtak a fáradtságtól. Fogalmuk sem volt, merre járnak, teljesen idegen helyre vetődtek. Féltek, éhesek, szomjasak voltak és most már bogyót keresgélni sem tudtak, hiszen lassan leszállt az este. Addig vánszorogtak, míg egy nagyobb üregre nem bukkantak. Belemásztak, és összebújva álomba sírták magukat. Hajnalban óvatosan kikászálódtak, azaz csak kászálódtak volna, ha nem zárja el az utat egy ijesztően rusnya állat. Nagy feje, nagy szája, agyarak, a feje tele dudorokkal, hortyogva aludt a lyuk előtt… szegénykék moccanni se mertek többet, csendesen sírdogáltak az üreg mélyén. Nemsokára arra ébredtek, hogy a rondaság mindenféle gumót lökdös be nekik. Miután jóllaktak, kicsit bátrabban tekintgettek kifelé. Lassan elő is merészkedtek és a varacskos disznó, mert az volt az ijesztő állat, nem hogy bántotta volna őket, inkább barátságosan pislogott feléjük.
- Hmm, nem is olyan ronda – mormogta magában Péter, - talán még segíteni is tud…
- Elnézést… nem tudja véletlenül, hogy… - kezdett volna Szerénke egy kérdésbe, de aztán eszébe jutott a vár, a testvérei, szülei és ismét pityeregni kezdett.
- No, kicsikéim, ne féljetek, itt biztonságban vagytok – röfögte a disznó, – hadd, halljam, mi szél fútt a házamba titeket.
A szurikáták pedig szép lassan elmesélték, hogy jártak.
- Hiszen, csak ez a baj? Várjatok, mindjárt kitalálunk valamit.
Újdonsült barátjuk odébb ment, röffent egyet, akkor vették észre, hogy még sok-sok varacskos disznó dagonyázik a közeli pocsolyákban. Összegyűltek, tanácskoztak, volt nagy röfögés, visítozás. Ismét délután lett, mire nagy nehezen dűlőre jutott a csorda. Kiválasztottak egy fiatal kant maguk közül, ez hátára kapta a szurikátákat, és szaladt, szaladt velük, estig meg sem állt.
Volt nagy öröm a várban, amikor betoppantak épen, egészségesen az elveszettnek hitt porontyok! Azért a jól megérdemelt korholás sem maradt el. Szegény kis varacskos volt csak gondban, hiszen most ő esteledett el, éjszaka nem tud hazamenni… nem is engedték volna, két napig ott tartották, a legfinomabb falatokat hozták haza neki, de még akkor is alig tudott elszabadulni.
Péter pedig megtanulta, hogy soha nem szabad túl messzire kóborolni, csak addig, ahonnan biztonságosan haza érhet, amikor veszély közeleg… vajon megtanulta?
|
