Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/50536
|
Szenteste
-folytatás-
A fát körülállják mindannyian. A Testvér elmeséli, hogyan született meg a kis Jézuska, és azt is, hogy milyen szegény volt. Éppen, mint ők, de lelkében nagyon gazdag, különben nem tudott volna akkora csodákat tenni később, mint azt megtette a betegekkel, szegényekkel. Ők meg énekelni kezdenek:
Rossz a Jézus kis csizmája, sír a ködmöne,
ázik, fázik, megveszi az Isten hidege.
Hogyha volna kiscsizmám Jézuskának od'adnám.
Báránybőrös ködmönkémmel jól betakarnám...
De neki van kiscsizmája, oda is adja, határozza el Zsuzsika, mert csak nem elégedett a rajzokkal, amelyek a fa tövében gubbasztanak. Húzza is le lábáról, s viszi, teszi be a fa alá... Rászegeződnek a tekintetek:
– Miért vetted le a csizmád? – kérdezi Testvér.
– Mert nekem van, és neki nincs – szeppen meg a kislány. – Igazi ajándékot szeretnék adni, nemcsak rajzokat.
– Vedd csak fel a lábadra, elárulok egy titkot, igaz később akartuk elmondani, de ha már így történt, legyen meg Isten akarata. Ma kora reggel itt volt az anyukád, de mert aludtál, csak megpuszilt, sietett haza a busszal a testvéreidhez. Hozott valamit, hogy az legyen a te ajándékod, mindenkinek.
– Anyukám? – görbül sírásra Zsuzsi szája, de mert kíváncsi is lett, inkább kérdezett: – Mit hozott Anyu?
– Kovászt.
– Kovászt? Akkor otthon nem is lesz igazi kenyér? – Most már csakugyan zokogna, ha nem szólnak közbe; mert eszébe jut a beígért áfonyalekváros, igazi kenyér.
– Otthon is lesz, ne félj! A kovász olyan, hogy szaporodik, az anyukák ezt nagyon tudják, jut belőle mindenkinek, csak szeretettel kell szétosztani. Kinyílik a nagy faajtó, s egy óriási, kerek falapítón egy gyönyörű, nagy kenyér, szeletekre vágva, bekerül a karácsonyfa alá.
– Ez a te ajándékod, Zsuzsika! Ma estére nem is kellett főzni, mindenki annyit ehet belőle, amennyit csak akar. Imádkozzunk: „...a mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma...”
Későre járt már, a gyertyák majdnem csonkig égtek, a csillagszórók füstjétől már nem lehetett érezni a friss fenyő illatát. Aludni tért a sok gazdag gyerek. Meleg takaró alatt Zsuzsi még elmondta imáját, de még ébren akart maradni, hogy visszaidézze a nagy kenyér látványát, s azt, ahogy elfogyott az utolsó szeletig. Ajtó nyikorgása szakította félbe, de ez sem tartott sokáig, az egyik fogadott anyuka lépett csak be, hogy megnézze, alszanak-e már a gyermekei, s látva, hogy minden rendben, kiment.
A folyosó végén levő ablakhoz közeledett, oda, ahonnan látni a Hargita vonulatát. Havazik, hát mégis fehér a karácsonyunk; majd leült az ablak párkányára, s mint akinek szíve csordultig tele, énekelni kezdett, előbb halkan, majd egyre tisztábban, hangosabban:
Csendes éj, szentséges éj! Mindenek nyugta mély.
Nincs fenn más, csak a szent szüle-pár,
drága kisdedünk álmainál.
Szent Fiú, aludjál, szent Fiú aludjál.
Csendes éj, szentséges éj! Angyalok hangja kél.
Halld a mennyei halleluját,
szerte zengi e drága szavát:
Krisztus megszabadít, Krisztus megszabadít!
Csendes éj, szentséges éj! Szív örülj, higgy, remélj.
Isten szent Fia hinti reád
ajka vigaszadó mosolyát.
Krisztus megszületett, Krisztus megszületett.
Másnap reggel, a nagy havazásban, a blokkok az ablakaikon át fújták a szürke füstöt. Az egyik családban ember és asszony keresztet vetett és megszelte a kenyeret. A polcról lekerült a legnagyobb üveg áfonyalekvár, végül csak annyi maradt belőle, amennyi rászáradt a falatozó gyermekek arcára. Közben a fenyőfák, odakint, felöltötték magukra a legtisztább és legszebb ruhájukat, meg is csillan most rajtuk a mindent beragyogó napsugár.
Erdélyben, kámzsás darócruhában a Testvér letérdel az oltár elé, hálát adni az Úrnak – gyermekeiért és a kovászért...
Vége
|
