Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/205095
|
2009-01-24
Vigyázz! Nem gyerekmese!
Néma üvöltés
Észak felé haladva egyre hidegebb lett. A tájat néhány nyári hónap kivételével állandóan hó borította, mégis hatalmas fenyvesek nőttek ezen az isten háta mögötti, kietlen területen. A hó nem volt még túl mély, de arra elég volt, hogy a szánok talpa már ne kapjon a földbe. A kutyáink rendületlenül húzták a két szánt – erős, szívós jószágok voltak, akinek ősei századok óta itt éltek, a végtelen fagy és jég birodalmában. Egyenletesen, gyorsan haladtak, de nem siettek – tartalékolták az energiáikat. Ők is tudták, hogy az utat visszafelé nehezebb lesz megtenni. A hasuk szinte kerekedett a friss hústól, amit nap mint nap ehettek: hol szarvast, hol halat fogtunk, sőt, néha egy-egy ló is a terítékre került. Erre az életre, erre a tájra születtek. Bár az anyjuk kutya volt, az apjuk északi szürke farkas. Az ereikben farkasok vére folyt… Akárcsak a miénkben.
Egy patakkal párhuzamosan haladtunk. A domboktól nem lehetett igazán messzire látni, de a nyomok, amiket követünk, egyértelműek voltak. Már két hete, hogy a lovainkat ezekre a szánokra cseréltük, de még mindig csak patanyomokat és a hatalmas, ló vontatta szánok csíkjait láttuk. Néhány napja egy máglya maradványaira bukkantunk. Az elszenesedett fadarabok között csontokat találtunk: gyermekek csontjait. Bizonyára nem bírták tovább a hideget vagy az éhezést, és meghaltak. Velünk ellentétben nekik nem volt idejük megállni vadászni. Az elhullott lovaikat hátrahagyták: hatalmas igavonó jószágokat, amik egykor gyönyörű paripák lehettek, de már nem volt mit enniük. Egyszerűen összeestek, és nem keltek fel többet. Aszott testük ezután nekünk adott táplálékot.
Már biztosak voltunk abban, amit eleinte csak sejtettünk: az északi hegyek felé tartunk. Még az első hágók előtt utol kell érnünk a lovasokat, mert a hegyek között már esélyünk sem lesz rá. Felpillantottam a napra, ami közel járt a delelőjéhez. Még legalább egy óránk van a következő pihenőig. A menekülők is haladnak, ha nem is olyan gyorsan, mint mi. Korábban már jártam itt. Nyáron. Lóháton két hét alatt el lehet jutni az alsó vonulatokhoz. A szánoknak talán három is kellene, az időjárás pedig tovább hátráltatja őket. Egy hónapnál több időre akkor sincs szűkség. Összességében, ha három napon belül nem kapjuk el őket, akkor később már nem sok esélyünk lesz. Rákiáltottam a kutyákra, hogy gyorsítsanak. Azonnal engedelmeskedtek, és a szán sebesebben siklott.
- Álljunk meg! – szólt a bátyám nem sokkal később, és egy halk szavára a kutyák lassítottak, majd megálltak. – Ne hajtsd túl őket. Van időnk.
Azzal letérdel a saját vezérkutyája mellé, szelídem megsimogatta a fejét, és kioldozta a hámot. A kutya arrébb ügetett, körülszaglászott, aztán meghempergett a hóban. Ránéztem a saját fogatomra, és láttam, hogy az állatok lihegnek. A bátyámnak igaza volt. Igen, az én nagy és okos bátyám, aki mindig tudja, mit és hogyan kell tenni. A szüleink halála után ő nevelt fel, ő tanított meg szinte mindenre, amit tudok. Nem tudom már, mennyivel volt idősebb nálam, öt évvel vagy tizenöttel, de mellette mindig csak taknyos kölyöknek éreztem magam. Soha nem lehetek olyan nagy ember, mint ő. Ő erős, tapasztalt, kiváló harcos. Soha nem veszíti el a fejét. Nem úgy, mint én…
- Tudom, hogy ez nagyon fontos neked – lépett hozzám. – Hidd el, nekem is. De te mondtad, hogy van még legalább három napunk. Ha minden jól megy, holnap hajnalban úgyis utolérjük őket.
- Igen – válaszoltam lesütött szemmel. Mindig arra tanított, hogy figyeljek a részletekre, gondolkodjak higgadtan, legyek türelmes. De valami más is foglalkoztatott. – Te… - nem is tudtam, hogy meg merjem-e kérdezni. De tudnom kellett. – Te nem félsz? Mert túlerőben vannak. Erősek, talán erősebbek, mint mi. Akik még élnek közülük, azok a legjobbak az egész fajtájukból, és… – úgy éreztem, magyarázkodnom kell. Leó elgondolkodva nézett rám.
- Ne aggódj. Ez is csak egy küldetés, mint eddig az összes többi. A háború már eldőlt, és ez az utolsó csata nem változtat semmin. Ha az a sorsunk, hogy itt haljunk meg, akkor meghalunk.
- Te tudod, mi a mi sorsunk, testvérem?
- Azt majd a jövő eldönti – pontosan ilyen válaszra számítottam. – Lassan indulnunk kell – füttyentett egyet, mire a kutyái köré gyűltek. Én is jeleztem a sajátjaimnak, a szánból elővettem egy adag húst a tegnap elejtett szarvasból, és kiosztottam az állatoknak. A vezérkutyám, Mina, miután elfogyasztotta az adagját, mellettem maradt, és várta, hogy megsimogassam. Leó évekkel ezelőtt őrült ötletnek tartotta, hogy felneveljem. Úgy gondolta, hogy a szuka csak megzavarja a falka összhangját. Azonban a kis vakarcs – ahogy korábban mindenki nevezte – erősebb és agresszívebb lett, mint a legtöbb kan, és ő lett a csapat vezetője. Egyedül Argó, Leó hatalmas vezérkutyája állt felette rangban. Miután bekötöttük a kutyákat, folytattuk utunkat.
Letértem a csapásról, és a kutyákat egy meredek domb tetejére hajtottam. Körül akartam nézni – reménykedtem, hogy meglátom a menekülőket. A lassan poroszkáló lovak és szánok helyett azonban a hegyek első vonulatait pillantottam meg, közelebbről, mint számítottam rá. A domb túloldalán lecsúszva visszatértünk az ösvényre, és a kutyákat hajtva bevágtam Leó mellé.
- Baj van – mondtam. – A hegység közelebb van, mint gondoltuk. Ha ilyen sebességgel haladnak, holnap estére elérhetik.
- Mi viszont ilyen sebességgel holnap hajnalra beérjük őket – válaszolt a bátyám színtelen hangon. Ő valóban úgy érezte, ahogy mondta: ez nem több, mint egy feladat, amit végre kell hajtani. A mi sikerünkön pedig nem múlik más, mint a saját életünk. Egészen sötétedésig gyorsan haladtunk, de azután sem álltunk meg, hogy a nap lenyugodott. A hold ezüstösen világított – néhány nap, és telihold. Régóta nem láttam olyan gyönyörű tiszta, fényes eget, mint akkor éjjel volt. Persze azóta sok minden megváltozott…
Másnap még napkelte előtt elindultunk. A kutyáink ezúttal teljes erőből nekifeszültek a hámoknak, nem kímélték magukat. Az arcomba csapó jeges menetszél kiszárította a szemem és a szám. Egy halk suttogásra a kutyák lassítottak, és közben lekanyarodtak az útról, hogy a domb mögött megálljanak. Közvetlenül előttünk már az északi hegység előhegyei terültek el, az alattunk levő völgyben pedig tűz égett, amit néhány lovas szán és pár ember vett körül. A hó szikrázott a fényben, és szinte nappali világosságba vonta a tűz környékét. Három szánt és négy sovány lovat számoltam össze. A tábor szélén ketten álltak őrt, másik három embert láttam a tűz mellett, de tudtam, hogy legalább tizenöten vannak. Az utolsó tizenöt az egész fajtájukból.
A domb tetején fenyők nőttek, azok között kerestünk fedezéket. Fától fáig lopakodtunk, míg megközelítettük a jókora tisztáson felállított tábort. Észrevettem, hogy a lovakat nem fogták ki, és az összeszámolt öt ember kivételével mindenki a szánokon alszik. Az őröknél számszeríjak voltak, de mindenkinél láttam tőröket is. Tehát felkészültek a támadásra. A tűz mellett lévők és az egyik őr nő volt. Egy pillanatra elbizonytalanodtam. Tényleg meg kell ölnünk őket? Hiszen ezek csak nők és gyerekek, meg talán két vagy három férfi. A korábbi félelmem sajnálattá változott. Leó ekkor megszakította a gondolatmenetemet. Szerencsére.
Szürke szeme hidegen és nyugodtan csillogott, mikor intett, hogy maradjak, ahol vagyok, és figyeljek, miközben ő elindult visszafelé, a kutyákhoz. Néhány perccel később megjelent mellettem Mina és Argó, nyomukban a többi kutyával. Tökéletesen csendben mozogtak, ahogy csak a vadászó ragadozók tudnak. Szétszóródtak a fák között, és a hágó felé indultak, hogy majd elvághassák a menekülők útját, illetve bekerítsék őket. Lassan egyre világosabb lett, de a nap még mindig nem kelt fel.
Leó egy számszeríjat tartott a kezében, amikor visszaért. Tudtam a dolgom. Amint ő leszedi az első őrt, a kutyák rárontanak az alvókra, én pedig a tűz mellett lévőkre. Közben Leó lelövi a másik őrt is, ezután egyenként levadásszuk a menekülőket. Csak arra kell vigyáznunk, hogy mindenkit elkapjunk, mert ha egynek is sikerül meglógnia, nem találjuk meg a hegyi erdőkben.
Leóra pillantottam, aki óvatosan célzott. Tudta, hogy csak egy esélye van, nem szabad elhibáznia. Ekkor az egyik ló összerogyott. Néhányszor megpróbált ugyan felkelni, de végül egy keserves, elhaló nyerítéssel feladta. Egy nő a tűz mellől odalépett hozzá, és megvizsgálta, aztán megrázta a fejét. Egy másik a kezébe temette az arcát – valószínűleg sírt. A zajra a legtöbben felébredtek. Ahogy gondoltam: nők és gyerekek. Mind soványak voltak, és látszott rajtuk a szenvedés. A ló szíjait elmetszették, hogy majd a sorsára hagyják szerencsétlent.
Hirtelen halk, jellegzetes füttyögést hallottam: Leó magához hívta Argót. Alig egy perccel később megjelent a fehér kutya, és figyelmesen hallgatta, amit Leó mondott, vagy inkább üzent neki. Aztán eltűnt. Ekkor a bátyám újra felemelte a fegyvert és célzott. Amint meghallottam a nyíl sivító hangját, felugrottam, de Leó elkapta a vállam, mielőtt kiléphettem volna a fák takarásából. A nyíl nem az egyik őrt terítette le, ahogy kellett volna, hanem a haláltusáját vívó lovat. A kutyák előrontottak, de nem az embereket támadták meg, hanem a lovakat. A rémült állatok ágaskodtak és rúgtak, súlyos patáikkal csapkodtak a támadók felé. A kutyák célja nem a gyilkolás volt, hanem az, hogy elriasszák az igavonókat.
Az egyik őrszem reagált a leggyorsabban: felkapta az íját, és lelőtt egy kutyát, de mielőtt újra célozhatott volna, két másik eb ráugrott. Ekkor az ember elbődült, de a hangja egy medvéé volt. Néhány pillanat leforgása alatt megnyúlt az állkapcsa, és vicsorgó pofává változott, a kezei óriási, karmos mancsokká alakultak, átlagos testmérete pedig egy kétszáz kilós, szőrös izomtömeggé formálódott. Egyetlen csapással lerázta magáról a kutyákat, de azok nem adták fel, újra támadtak. Óriási volt a kavarodás: a lovak megkergültek, az egyiknek sikerült elszabadulnia, és elvágtatott vissza azon az úton, amelyiken jöttek, a másik felborult a szánnal együtt, és kétségbeesetten küzdött, hogy talpra állhasson, de a hevederek nem engedték. A harmadik szintén próbált elmenekülni, és elsodorta a még ember kinézetű őrszemet. Át akart ugrani egy farönköt, de a szán megakadt, a ló felbukott, és a nyakát törte. Az emberek menekültek a hegy felé, a kutyák pedig üldözték őket.
A medvévé változott őr eközben lecsapott az egyik kutyára, és törött gerinccel dobta arrébb. Már azt hitte, hogy a másik támadója is megfutamodik, amikor Mina oldalról ráugrott. Olyan erővel rontott a nyakának, hogy a medve felborult. Ettől a sikertől néhány fiatalabb kutya is vérszemet kapott, és a medvének esett. A harc már nem tartott sokáig, és amikor a medve tehetetlenségében újra felüvöltött, az egyik utolsó menekülő, egy nő megtorpant. Látta, amint a kutyák visszatérnek, és nem üldözik őket tovább. Ő volt az utolsó élő a mezőn, és látta, amint a feltépett torkú, sebekkel borított medve egy fiatal, halott lánnyá változik. Nem lehetett több tizenhat évesnél.
A nő felénk fordult, és én még ilyen távolságból is láttam, hogy a tekintete tele van fájdalommal és gyűlölettel. Amikor a szemembe nézett, elakadt a lélegzetem, szinte megbénultam. Még soha életemben láttam ilyen színtiszta gyűlöletet, és nem éreztem ilyen sajnálatot. Ez a tekintet azt üzente: halott vagy, ha még egyszer keresztezed az utam, márpedig keresztezni fogja. Aztán Leóra nézett. Láttam, amint a mindig sziklaszilárd bátyám keze megremeg. Felemelte a számszeríjat, és a nőre célzott. Végül nem lőtt. Csak állt némán, hagyta elfutni az áldozatát. Nem kellett megkérdeznem, hogy most az egyszer biztosan tudjam, mire gondol. A szüleinkre. Amit akkor érzett, amikor a medvék megölték őket. Most ez a nő is ezt érezte, és – ugyanúgy, mint mi – bosszút fog állni, nem csak rajtunk, az egész fajtánkon. Csak idő kérdése, mikor támad ránk. A mi szüleinket a medvék ölték meg, az ő szeretteit a farkasok. Ugyanabban a háborúban.
- Nem tehetsz semmit! A háborút elvesztettétek! Meghaltok, ha visszatértek! – kiáltott utána hirtelen Leó. A hangja is remegett, mintha saját magát akarná győzködni, pedig igaza volt. Legalábbis remélem. A lányt, az eltaposott őrt, az elpusztult kutyákat és a lovak maradványait ugyanazon a máglyán égettük el, a medvék minden hátrahagyott holmijával együtt. A történtekből csak egy füstölgő, fekete halom meg néhány vöröslő hófolt maradt. És az űr a lelkemben.
- Mi lesz most velünk? – kérdeztem.
- Azt ugyan jelentenünk kell, hogy nem öltük meg mindet, de a medvék népének vége. Akik megmaradtak, soha nem térhetnek vissza. A hegyek között nincsenek emberek, akikkel szaporíthatnák a fajtájukat, és ha meg is tennék, gyengülnének, mert azok már nem tisztavérűek – válaszolta, miközben bekötötte a megmaradt kutyákat a szánok elé, hogy még sötétedés előtt elindulhassunk vissza.
- Nem így értettem. Mit fogunk csinálni most, hogy már nincsenek medvék?
- Amit a háború előtt is tettünk: vadászunk, és vigyázunk a titkunkra. Békében élünk, mint régen.
Hallgattam. Az egész életem ekörül a háború körül forgott. Több száz év alatt nem csináltam mást, csak harcoltam. Ezután máshogy lesz… Nagy pelyhekben szálingózni kezdett a hó. Néztem, hogy takarja el a vért és a hamut – a múltat, aztán Leó után indultam.
...........................................................by V.P.
|
