Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/205095
|
2009-03-12
Vigyázz! Nem gyerekmese!
Egy vámpír születése
Az éjszaka belopózott a házak közé, a hold az utcalámpák fényével vetekedett. A levegő még mindig izzott, de már érezni lehetett a gyenge szellő hűsítő hatását a kínzóan forró nap után. A belvárost szinte nappali világosság borította, az utcák pedig tele voltak szórakozó fiatalokkal, mint mindig a nyári szünet hétvégéin. Három húsz év körüli lány lépett ki egy moziból. Egyikük hevesen gesztikulálva magyarázott barátnőinek:
- Többet nem nézek filmet veletek! Szörnyű ízlésetek van! Hogy lehet egyáltalán egy ilyent megnézni?! – azóta dühöngött, hogy végre kiszabadult a sötét teremből, ahová a barátnői mozizás címén berángatták. Ők egyrészt a filmre voltak kíváncsiak, másrészt pedig a lány reakciójára.
- Tény, hogy valami nagy baja van a forgatókönyv írójának – válaszolt nevetve a másik lány, akinek derékig érő, feltűnő, festett vörös haja volt. – De nekem tetszett! Nem értem, mi a bajod egy jó kis horrorral!
- Azért tetszett neked olyan nagyon, mert te is épp olyan beteg vagy, mint aki kitalálta az egészet – a másik még mindig duzzogott, de hirtelen témát váltott. – Olyan melegem van! Nem ülünk be valahova inni valamit? Ezért a szenvedésért cserébe igazán meghívhatnátok!
- Rendben, de szerintem csak vegyünk valamit, aztán menjünk le a partra – mondta a harmadik lány. Amikor barátnői rábólintottak ajánlatára, bementek az első nonstop boltba, majd üdítős üvegekkel a kezükben lesétáltak a várost átszelő folyó túlsó partjára. Egy széles, régi kőhídon átmentek a túlpartra, majd a víz mentén elindultak hazafelé a külvárosba.
A központtal ellentétben ez a városrész teljesen kihalt volt. Már nagyon későre járt és a lányok nevetésén kívül csak egy-egy elhaladó autó távoli hangja törte meg a csendet. Az út szélén álló fák kísérteties árnyékokat vetettek az útra és a házak falaira. A lányok elértek egy parkhoz, ahol megálltak, és beszélgettek még egy ideig, mielőtt elváltak volna. A folyó vize csillogott a hold fényében, a híd márvány szobrai pedig meleg, narancsos színt kaptak a megvilágítástól.
Hirtelen megzörrentek a bokrok, mintha valaki vagy valami mászkálna közöttük, és egy galamb ijedt szárnycsattogtatással repült fel. A lányok felkapták a fejüket, és némán füleltek a sötétbe.
- Húúú, ez pont olyan, mint a filmben! – nevetett fel hirtelen a vörös lány pár pillanat múlva. – Figyelitek, milyen gyönyörű a telihold, és hogy susognak a levelek? Akár jöhetne is a gyilkos, aki elkap, megkötöz, aztán…
- Hagy már abba, Kitti! – sikkantott a másik. – Tudod, hogy mennyire utálom, ha ijesztegetsz!
- Mikor jövünk össze legközelebb? – kérdezte a harmadik lány, elejét véve a vitának.
- Jövő szombat? – vetette fel Kitti.
- Inkább két hét múlva – felelte egyszerre a két másik.
- Mert? – kérdezték mindhárman egyszerre, mire mindannyian elnevették magukat.
- Bécsbe megyek a bátyámmal – válaszolta a vörös. A harmadik lány tátott szájjal bámult rá.
- Bécsbe? Én is oda megyek! A te bátyáddal…
- Mi? Meghívott? És én erről miért nem tudok? Ezért még elkapom egyszer…
- És engem képesek lennétek itthon hagyni? – kérdezte sértődötten Kitti, aki eddig mosolyogva figyelte a másik kettőt. Eddig sem volt titok, hogy Ginának tetszik Barbi bátyja, csak az volt a kérdés, hogy mikor jönnek össze.
- Nyugodtan velünk jöhetsz! – mondta Barbi. – Ati vezet, és nem fogja zavarni a tyúkól, arról gondoskodom.
- Hihetetlen, hogy terrorizálod szegényt – vetette közbe Gina, mire Barbi szeme megvillant. – Lassan haza kéne menni, nem?
- De, igazad van. Nem akartok elkísérni egy darabon? – kérdezte Barbi.
- Az nagy kerülő lenne – válaszolt Kitti, azzal a lányok elbúcsúztak, és elindultak hazafelé, Kitti és Gina egy sikátoron át, Barbi pedig keresztül a sötét parkon. Az utcán a két lány nevetgélve sétált, és nem vették észre, hogy egy sötéten csillogó szempár figyeli őket az egyik háztetőről…
A park sötétjébe az utcalámpák fénye egyáltalán nem hatolt be, a telihold is csak épphogy bevilágított a levelek között. A lány gyakran járt erre sötétedés után, és talán csukott szemmel sem tévedt volna el. Most azonban furcsa, kellemetlen érzés gyötörte: mintha figyelnék.
Aztán egy ág halk reccsenését hallotta maga mögött. Megtorpant és hátrafordult, de nem látott semmit. Elmosolyodott magában. Már megijed a saját árnyékától is! Néha voltak a környéken kóbor kutyák, pár idősebb ember pedig ilyenkor járt sétálni a meleg miatt, tehát nincs mitől félnie, egyik sem eszi meg.
Egy bokor megzörrent pár méterre a lánytól, aki – maga sem tudta miért – nagyon megijedt a váratlan zajtól. Épp el akart futni, mikor egy fehér macska ugrott ki az ágak közül, odasétált hozzá, és a lábhoz dörgölőzött. Barbi felvette az állatot, és megsimogatta.
- Szóval te ijesztgettél, cicus – mondta a doromboló macskának. Az állat hirtelen megmerevedett, beleszimatolt a levegőbe, majd kiugrott a lány kezéből és újra eltűnt a növények között.
Iszonyatos vonyítás hasított a levegőbe. A lány ereiben szinte megfagyott a vér, amint előre nézett az úton. A fák közötti résen egy foltot megvilágított a hold. Egy hatalmas lény sziluettje bontakozott ki a sötétből. Nem volt sem ember, sem állat. Két lábon járt, de a feje inkább egy farkaséra hasonlított, hatalmas, hegyes fogai fehéren villantak elő, amint vicsorgott. Szőre rövid és fekete, kezei nagyok, szőrösek voltak, ujjai pedig karmokban végződtek.
A lány menekülni akart, de meg sem tudott mozdulni, teljesen földbe gyökerezett a lába. A hatalmas lény hátravetette ocsmány fejét, ismét vonyított, majd rohanni kezdett – egyenesen a lány felé, akibe ekkor tért vissza az élet. Azonnal megfordult, hogy elfusson, de egy fiatal, magas férfi az útját állta. A férfi megragadta a vállát, és egy gyors mozdulattal lecsapott a fejével a lány nyakára. Barbi érezte a harapást, hogy két fog mélyen a húsába nyomódik, hogy a vére végigfolyik a nyakán. Aztán érezte, hogy valaki megragadja a karját és ellöki, közben éles karmok hasítják fel a bőrét. Tehetetlenül rogyott a földre. Minden elsötétült, és csak tompa hangfoszlányok értek el a tudatáig: morgás, a bokrok zörgése, egy puffanás, egy kiáltás, fuldokló hörgés, majd a mélységes csend. Azután teljesen elvesztette az eszméletét…
Amikor kinyitottam a szemem, a teliholdat láttam magam fölött. Gyönyörű ezüst fénnyel vonta be a fák leveleit…
Aztán eszembe jutott a szörnyű félelem, amint ott álltam földbegyökerezett lábbal, és a szörny képébe bámultam. Annyira megijedtem, hogy képtelen voltam gondolkodni, a testem nem mozdult. És az a fura alak, aki megharapott…
Olyan hirtelen ültem fel, hogy megszédültem. A sebemhez kaptam, és éreztem a rászáradt vért a nyakamon. Szóval nem álom volt. Pedig egy pillanatig már azt hittem, csak a képzeletem játszott velem…
Istenem, vajon mi történhetett?
Feltápászkodtam, és lassan eltámolyogtam a folyópartig – alig pár lépésre volt tőlem, nem tudom, hogy kerültem oda –, közben pedig minduntalan a hátrafordultam. Féltem. Féltem, hogy újra megjelenik a szörny. Amint elértem a vizet, lerogytam a földre és elkezdtem lemosni a vért. Nagyon szomjas voltam. Sokat ittam, és mégis szomjas maradtam.
Végül elindultam hazafelé. Csak lassan vánszorogtam, mert iszonyúan fáj a fejem, szédültem, és sokszor majdnem összeestem. Szörnyű volt a bizonytalanság, mert nem álltam biztosan a lábamon, nem tudtam azt sem, hogy pontosan hol vagyok, nem tudtam, mennyi ideig feküdhettem ájultan.
Egyszer csak halk neszre lettem figyelmes, ami valahonnan az előttem lévő bokrok felől jött. Már majdnem megfordultam, hogy meneküljek – nem is tudom, hányadszor aznap, ha aznap volt még egyáltalán –, amikor észrevettem, hogy ismét a fehér macskával állok szemben. A macska megint elindult felém, azonban pár lépés után megtorpant. Fürkészve szimatolt felém, majd fújt egyet és elfutott.
Elöntött a veríték. A macska az előző alkalommal is figyelmeztetett a veszélyre. Csak álltam megdermedve, figyeltem a zajokat, és próbáltam átlátni az ágak és levelek szövevényén. Bár tudni akartam, mitől ijedt meg az állat, féltem attól, amivel találkozhatok. Körülnéztem, és meglepődve láttam, hogy nincs senki és semmi a közelemben. Lassan újra elindultam, és néhány perc múlva kiértem végre az útra.
Nagyon rosszul voltam, és kínzott a szomjúság. Nem bírtam tovább megtartani magam, és összeestem. Aztán nehezen, de erőt vettem magamon, és felültem. Ahogy lenéztem a földre, egy darab papírt vettem észre magam mellett, a levelek között. Felvettem, és rájöttem, hogy egy újságot találtam, azonban túl sötét volt ahhoz, hogy elolvassam.
Szinte kúszva tettem meg azt a pár métert, ami köztem és egy a hold által megvilágított kis terület között volt. Elég erős volt a fény ahhoz, hogy el tudjam olvasni a szalagcímet. Vámpírtámadás? Két fiatal lányt találtak egy külvárosi sikátorban, úgy, hogy egyetlen csepp vér sem maradt a testükben! Alatta kisebb betűkkel ez állt: Egy harmadik lány pedig ugyanazon a környéken, nagyjából velük egy időben tűnt el.
Ismét a hatalmába kerített a rosszullét és a félelem. Vámpírok? A barátnőim meghaltak? Biztos, hogy ők voltak. És az a harapás a nyakamon… A sebemhez kaptam…
A sebhelyem eltűnt, pontosabban, ha nem tudom, hogy ott kell lennie, akkor talán észre sem veszem a két apró karcolást. A karomon lévő sérülések is szinte teljesen begyógyultak. Hogy lehet ez? Nem értettem. És az újság… Legalább egy teljes napot hevertem eszméletlenül…
Hörgést, ágak zörgését hallottam. Egy pillanat alatt elfelejtettem minden más problémámat, és csak a jelenre koncentráltam. Valami vergődött a növényzetben, kicsit messzebb az úttól. Nem tudtam ellenállni a kíváncsiságomnak, és támolyogva elindultam a hang irányába.
Szörnyű látvány tárult a szemem elé egy fa öles törzse mögött. Először a földön kiterülve fekvő, fiatal férfit pillantottam meg. Mindenhol vér borította, a nyakát pedig hatalmas fogak marcangolták szét. Aztán megláttam a zaj forrását is: a félig ember, félig állat lény kínok közt vergődött, a szájából folyt a hab és a saját vére. Ahogy észrevett, kivicsorította félelmetes fogsorát, és megpróbált felállni, de szinte azonnal görcsök húzták össze minden izmát, és fájdalmas nyüszítéssel rogyott a földre.
Akkor már nem féltem tőle. Tudtam, hogy nem bánthat. Sokkal jobban megijedtem önmagamtól. Féltem bevallani, mit érzek. Féltem, mert örömmel töltött el a szenvedő, haldokló lény látványa. Féltem, mert még nagyobb kínokat akartam okozni neki. El akartam menekülni, de nem a szörny elől, hanem önmagamtól.
Azonban – egy belső parancsnak engedelmeskedve – egyszerűen odaléptem hozzá, és egy hirtelen mozdulattal eltörtem a nyakát. Sem ideje, sem ereje nem volt védekezni. Azonnal elpusztult. Véres lett tőle a kezem. Ahogy jobban megnéztem a tetemet, egy harapást találtam a vállán. Olyan volt, mint valami veszett állat, de mégis volt benne valami emberi. Gyűlöltem az egész lényét. Gyűlölettel néztem rá, olyan utálattal, ami szinte nem is belőlem jött. A másik hullára rá sem pillantva próbáltam kijutni az útra, amilyen gyorsan csak tudtam. Gondolkodni sem tudtam, és nem is akartam. Csak minél messzebbre akartam kerülni attól a szörnyű helytől.
Már majdnem elértem a park szélét, amikor beszélgetés hangjait hallottam. Egy lány és egy fiú állt egy ház előtt, közvetlenül a park mellett. Már épp búcsúzkodtak, a lány készült bemenni a házba. Elmúlt a rosszullétem. Közben megálltam, mert nem akartam, hogy észrevegyenek.
Végül aztán a lány mögött becsukódott az ajtó, a fiú pedig elindult az utcán a park mellett.
Egyre kínzóbbá vált a szomjúságom, és ekkor végre rájöttem, hogy miért. Rájöttem, hogy vízzel soha többé nem csillapíthatom ezt az érzést. Tudtam, hogy nem vagyok többé ártatlan kislány, sőt, ember sem. És azt is tudtam – úgy tudtam, mintha a valaki a fülembe súgta volna –, hogy mit kell tennem.
Halkan, remegő hangon segítségért kiáltottam. A fiú megállt, és a fák felé nézett. Én újra kiáltottam. Aztán a fiú elindult felém, bár még nem látott meg.
- Ki az? – kérdezte. Éreztem, hogy fél. Újra hívtam. Aztán végre odaért hozzám. – Mi a baj? Tudok segíteni?
Milyen kedves srác – gondoltam. Lehet, hogy nem kéne bántani, úgyis kevés ilyen van. De nekem most szükségem van rá. Odaléptem hozzá, és átkaroltam a nyakát.
- Igen, tudsz segíteni – búgtam a fülébe. Meg sem mozdult, mintha hipnotizáltam volna, remegett, a szemei kitágultak a félelemtől. Már ő is tudta, amit én… A nyakához hajoltam, és éreztem, hogy a szemfogaim megnyúlnak, élesek, hegyesek lesznek…
.............................................................by V.P.
|
