Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/205095
|
2009-09-08
Vigyázz, dark fantasy! Vér folyik!
Sötétség
Sötétség… Mindig is elbűvölt a hatalma. Az árnyakban rejtőző titokzatosság, a rejtelem… a varázslat, amit a nap fénye minden hajnalban összetör… Az éjszaka selymes takaróként borul rá mindenre, az erdőkre, a városokra, az emberekre, a szívre, az elmére, a lélekre… Őszinte, vad, veszélyes…
Vajon van valami odakint, ami nagyobb nálad? Ami veszélyesebb? Sötétebb?
Valami, ami követ a kihalt utcán, valami, amit nem láthatsz, csak érzel, mert ő egy a sötétséggel, egy az árnyékokkal, a félelemmel és a halállal. Hiába menekülsz, hiába küzdesz, hiába próbálod csak meglátni. Játszik veled, míg remegve nem próbálsz elbújni, iszonyodva imádkozol a reményt hozó hajnalért. De csak azt látod, amint az árnyékok egyre közelebb siklanak hozzád, s már a Hold jeges mosolya helyett is csak a vicsorgó ezüstkoponyát látod. Inted magad, hogy nem léteznek szörnyek, nincs mitől tartanod, csak a képzeleted játszik veled. Hisztérikusan próbálsz ellenállni a páni félelemnek, már majdnem megnyered a csatát magaddal szemben, mikor a semmiből előbukkanva föléd tornyosul egy árnyék – legrosszabb rémálmaid démona áll mögötted, és te tudod, hogy ott van, hogy rád vadászik, a szemed sarkából látod borzalmas ábrázatát. Végigszánt a hideg a hátadon, ahogy megfordulsz, hogy szembenézhess vele, magával a rettegéssel, a jeges félelemmel.
Azonban nincs ott semmi. Egy pillanatra nem tudod, mi történt, őrültnek tartod magad, szinte nevetnél a butaságodon. Mert szörnyek nincsenek… Mert még nem jutott el a tudatodig, amit a tested már tud. Feltépett torokkal esel össze, de csak halványan érzékeled, ahogy ömlik a forró, sötétvörös, édes véred; ahogy lassan a légcsövedet is elborítja, de a tested már nem küzd, már nincs értelme. Ahogy haláltusádban görcsök rázzák a tested, még kapaszkodsz az éberségbe, a valóságba, melyet mindig is ismertél, felnézel az égre, és a Sötétséget látod. Látod az élvezettől tágra nyílt szemeit, ahogy örömét leli a szenvedésedben, látod, ahogy vér csöpög a kezéről. A te véred. Rájössz, ez a lény belőled született, a félelmed táplálta, a véred pedig életet adott neki. Lassan a szájához emeli a kezét, és lenyalja a vörös nedűt. Végül a remegés abbamarad, s a te üvegesen kimeredt szemed már csak a sötétség végtelenét látja, arcod a rettegéstől eltorzult kifejezésbe dermed. Lelked elolvad a sötétség tüzében, semmivé lesz, s az üres test lassan kihűl… Tudd meg, én voltam a Sötétség…
...............................................................V.P.
|
