Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/205095
|
2010-06-02
A Végtelen szárnyai (részlet 1.)
A halk sercegés volt az egyetlen zaj, ami elűzte a csendet. Egy grafitceruza zörögve végiggurult az asztalon, ahogy tulajdonosa ledobta, és egy másik, puhább ceruza után nyúlt. Előbb lassan, halványan húzott meg egy vonalat, majd határozott mozdulatokkal megvastagította, sötétítette. Ahogy a puhább grafit a lapon fel-alá rohangált, a fehér papír síkjából kezdett kiemelkedni egy test. A vonalak kuszaságából egy finoman formált, szürke fej alakult ki. Az ovális orrlyukakból füst szállt fel, alatta pedig veszedelmes agyarak álltak ki a nyitott szájból. Lassan kialakultak a pikkelyek, melyek három szarvat vettek körül - kettő a fülek helyén nőtt és hátrafelé hajlott, mint a kecske szarva, a harmadik pedig a lény homlokának közepéből meredt az égnek. A pikkelyekkel borított ördögi pofa így is fenyegetést hordozott, és a kialakuló összeszűkült szem sem enyhített ezen, melynek függőleges, fekete pupilláján szürkén csillant meg a fény.
A szem mintha megvillant volna. Mintha nem is veszély, hanem kíváncsiság sugárzott volna belőle. Az egész fej szelídebb formát öltött, és az alkotó merengve nézett a látszólag önmagától változó képre. Az az érzése támadt, hogy nem is képet lát maga előtt, hanem... valamit, ami él. Megrázta a fejét, hogy elkergesse a képtelen gondolatot, és újra a keményebb ceruzát vette a kezébe. A lény nyakán kezdett dolgozni. Egy alig látható hálót vázolt fel, ezzel jelölte ki a nyakat borító pikkelyek méretét. Minden egyes lemezkét külön, odafigyelve rajzolt meg, és örömmel nézte, ahogy milliméterről milliméterre, pikkelyről pikkelyre alakul ki a nyak, lassan elhagyja a lap síkját, hogy az anyagi térben is megmutassa magát.
A rajzoló elmosolyodott magában. Milyen könnyű becsapni az érzékeket! Vonalak és árnyalatok, semmi több, mégis megelevenedik egy sosem volt lény...
- Máté, nem otthon vagy! - csattant élesen a tanár hangja. - Tedd el azt a lapot, és csináld a feladatot!
- Már megcsináltam - ellenkezett a gyerek, nem akarta pont most eltenni.
- Akkor írd fel a táblára is!
A fiú sóhajtott, letette a ceruzát, kibaktatott az osztály elé, és próbált nem tudomást venni kacarászó társairól. Megoldotta a matek példát, majd a tanárra nézett, remélve, hogy hibátlan a feladata. A tanár bólintott, mire ő visszament a helyére, és kelletlenül betette a rajzfüzetet a padba, a ceruzákat pedig a tolltartójába. Pár perccel később kicsengettek, ekkor a tanár odahívta a tanári asztalhoz.
- Szeretném, ha a továbbiakban nem rajzolgatnál órán - mondta. - Engem nem zavar, mert tudom, hogy tudod az anyagot, de elvonod a társaid figyelmét - a fiú meglepődve nézett a férfire. - Mikor rajzolsz, mindig azt figyelik, mit csinálsz. Gyönyörűek a képeid, de hagyd meg őket rajzórára vagy otthonra.
- Rendben, tanár úr. Nem fordul elő többet.
A tanár elköszönt, és kiment a teremből. Máté megfordult, és egy pillanatra elakadt a lélegzete. Az osztálytársai megint a padja köré gyűltek, és figyelték, ahogy Szilvi, mindenki egybehangzó véleménye szerint az iskolában a legmenőbb csaj firkál valamit. A fiú odalépett, mire a többiek arrébb húzódtak, a lány azonban észre sem vette őt. Valami trágárságot írt a sárkány fölé, és épp szövegbuborékot akart rajzolni köré, mikor észrevette Mátét. A ceruza hegye megállt pont a rajzolt állatka szája előtt, akinek haragosan villogtak a szemei, apró pofáján dühös ráncokba gyűrődött a bőr. Veszedelmesebbnek tűnt, mint valaha, talán alkotója érzelmeit tükrözte.
Szilvi felpillantott, a következő másodpercen pedig halk reccsenéssel szilánkokra tört a ceruza hegye, mintha a sárkány állkapcsa csapódott volna rá. Ez persze lehetetlen volt, a lány nyilván túl erősen nyomta a papírra a puha grafitot...
............................................................................by V.P.
|
