Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/205095
|
2009-07-04
A Főnix csillaga - 2. fejezet (részletek)
(...)
Váratlanul halk, de fenyegető morgás hangzott fel mögöttük. Mindketten összerezzentek. A hatalmas farkas a gazdája mögött állt, és vicsorogva a férfi felé fordult. Így, lelapult fülekkel, felborzolt, sörényszerű szőrrel, hatalmas, fehér fogaival és villogó szemével jobban hasonlított egy vadállatra, mint valaha.
Alig pár perce még békésen aludt, mikor egy szörnyű érzés felébresztette. Kétség és félelem markolt a szívébe. Gondolatok cikáztak az agyában. Furcsák, ijesztőek voltak. És nem a sajátjai. Ez nem először fordult elő – legutóbb előző éjszaka –, hogy megérezte gazdája gondolatait. Tudta, hogy a lánynak szűksége van rá, segítenie kell, mégpedig gyorsan. A kidőlt fatörzsre nézett, ahol nemrég még ült a lány, bár tudta, hogy nem lehet ott.
A gondolatokból egy kép rajzolódott ki, ami egyre tisztult: napfény, rózsaszínes árnyalatú mészkő, csillogó víz mélyen alatta, nem messze fenyők álltak. Tudta, hogy valahol felette kell lennie a falon, de nagy területet kellett volna bejárnia. Próbált összpontosítani, kivenni valamit a zavaros gondolatokból, ami segíthet megtalálni gazdáját, de semmit nem talált. A levegőbe szimatolt, és finoman érezte is az ismerős illatot – és mellette két másikat. Az egyik ember szaga volt, ugyan azé, akivel éjjel találkozott.
A másik azonban olyan lénytől származott, amivel még soha nem találkozott. Leginkább a szarvasokéra emlékeztetett, de mégsem az volt. Furcsa, idegen és vad. De nem ért rá ezzel foglalkozni. Barátjának szüksége volt rá, és ez mindennél fontosabb. Elindult fel a kövek között a sziklafal tetejére. Az ismerős illat egyre erősebben érződött. Jó irányba haladt.
(...)
Egy pillanatra átjárta a lányt a hideg, ahogy egyre mélyebbre merészkedett a tóban, de aztán már meg sem érezte – ahogy a ruháján keresztül a víz érintését sem. Csak most tudatosult benne, hogy a testét az ágyában hagyta és a környezetét tompán érzékeli, mint egy valóságszerű álmot.
A tó gyorsan mélyült. A lány végül már úszott, egyre közelebb és közelebb ért a falhoz, ami így alulról nézve hihetetlenül magasnak tűnt – mintha az egekig nyúlna. És ott feketéllett a vízből kiemelkedve a hatalmas szikla, amely oly régóta rejtegette titkát a kíváncsi szemek elől. A titok pedig egy homokos kis terasz volt, ami nem lehetett néhány méretnél szélesebb, de mélyen benyúlt a fal alá.
A homokban lábnyomok voltak: emberiek és patanyomok, amik egy lótól származtak. A nyomok a víz felé vezettek a fal egy üregéből. A bejáratot körbefonták a borostyán zöld indái, amelyek nappali fényben elbűvölővé tették volna, így éjszaka, a sötétben azonban félelmetessé, horrorfilmbe illővé varázsolták.
A járat túlsó vége nem látszott, mégis valami halvány derengés játra át a köveket. Mintha foszforeszkáltak volna, hideg, fehér fénnyel. A lány megborzongott. Hátra nézett, mintha bíztatást várna valahonnan – és megpillantott egy fekete árnyékot a parton állni. Néhány pillanat alatt rájött, mit lát: a férfit sötét kámzsájában és mellette a hatalmas fekete lovat, aminek a homlokából kiálló szarván megcsillant a hold fénye.
- Mégis egyszarvú? – súgta maga elé. Aztán elmosolyodott és megrázta a fejét. Erre a kérdésre később is visszatérhet. Most azonban mennie kell.
Lassan, óvatosan közeledett a járat felé.
Megborzongott. Aztán ismét megrázta a fejét. Hiszen ez csak egy álom! Nincs mitől félnie. Bátran lépett előre, be a föld alá, egyre mélyebbre, míg végül elnyelte a sötét.
Félelem nélkül haladt, de mikor hátranézett, nem látta a bejáratot annak ellenére, hogy mindvégig egyenesen haladt. Pánikba esett. Elindult visszafelé, de elágazáshoz érkezett. Biztos volt benne, hogy befelé menet nem jött át semmilyen kereszteződésen. Merre forduljon? Nem tudta. Teljesen tanácstalan volt. Próbált nyugalmat erőltetni magára, és kiválasztotta az egyik járatot, de nemsokára egyre sötétebb lett. Végül már csak a fal mellett tapogatózva tudott haladni. Kétségbeesetten kereste a kijáratot. Az út emelkedett, és kanyargott, több oldaljáratot is talált, és már tudta, hogy rossz irányt választott.
Elbotlott egy kőben, és térdre esett. Amikor még világos volt, az út teljesen sima volt, finom porréteg borította az egyenletesre koptatott sziklákat. Érezte, ahogy egy éles kő felvágja a lábszárát. Leült a földre, és felhúzta a nadrágja szárát. Ahogy végigfolyt a vér a bőrén, és érezte a fájdalmat, már kételkedett benne, hogy valóban csak álmodik. Arra gondolt, hogy fel kéne ébrednie, és akkor ismét az ágyában találná magát, biztonságban… A tehetetlenségtől elszorult a torka.
(...)
Az egyik fáklyához lépett, és áthúzta a kezét a lángon. Pont olyan forró volt, mint amilyenre számított. Aztán a lángba tette a kezét, és megfogta az izzó felületet. Egy végtelennek tűnő másodpercig nem érzett semmit, amíg a szervezete fel nem fogta, ami a tudata számára nyilvánvaló volt: a tűz éget. Elkapta a kezét, és nézte, ahogy az égett bőrön és húson hólyagok jelennek meg.
Pokolian fájt a sérülés. Be akarta hajlítani sérült ujjait, de képtelen volt. A legkisebb mozdítás is irtózatos kínnal járt. Az arcán fájdalmas könnycsepp gördült le. A farkas nyüszítve bújt hozzá, és a lány ép kezével megsimogatta selymes szőrű fejét.
- Jól van, most már mehetünk – mondta neki, azzal elindultak a járat halvány, fehér derengése felé. Gyorsan, egyenesen haladtak a barlangban. Anélkül értek ki a túloldalon, hogy akár egyetlen kereszteződést is találtak volna.
A homokos part és a tó ismerős látványa megnyugtatta a lányt. Már félhomály volt. A lány a farkast követve belegázolt a vízbe. Amikor a jeges víz a sebhez ért, olyan volt, mintha újra megégette volna. A hátán úszott ki a partra, kezét kiemelve a vízből. Vajon a testén is meglátszik a seb, amit a lelke szerez?
A farkas épp kirázta a bundájából a vizet, amikor ő is kivánszorgott. Már a fák között jártak, amikor meghallotta a férfi hangját:
- Legközelebb csak akkor tedd tűzbe a kezed, ha biztos vagy benne, hogy nem éget meg! – szólt kicsit gúnyosan egy fa tetejéről. A farkas azonnal morogni és vicsorogni kezdett.
(...)
...........................................................by V.P.
|
