Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/59873
|
2009-02-13
Idő: 02:20 am.
Cikázó gondolataim üres helyekre tévednek, madártalan fák alatt padokon fagyoskodnak, aztán továbbállnak és keresik a fátlan madarakat. Meg a kapcsokat közöttük.
Különösen kószák most, hogy este van. Vagy éjjel. Számomra ma még, naplómnak holnap.
Vérfagyasztó megnyugvást érzek, és a nyugodtság fájdalma hasít belém, mikor agyam sejtjei feldolgozzák létezésének tényét. Félnem kellene.
Illene. Kellene.
Néha nem én vagyok az ostoba, vagy csak ritkán, de mégis...
Az önérzetről gondolkodok, hogy mekkora hülyeség, és mégis milyen fontos, mert mindenkinek van, és milyen ciki lenne már, ha nekem nem lenne? Mindenki szeretne, de gáz lennék, mint a kén-dioxid.
Vagy a metán.
Etán.
Sután.
Péntek 13, balszerencsés számom, vagy néha nem, attól függ.
Mármint a naptól.
Szóval a péntek 13 milyensége leginkább azon múlik, hogy szerencsés, vagy szerencsétlen napra, netán átlagos holdra esik-e, vagy se.
Jól van hát, has, alkos, gyarapítss... (Vagy az esseket fordítva kellett volna? Szándékosan ostobán kérdem én ezt, mintha nem tudnám, hogy Te tudod, hogy én tudom, hogyan is kell.)
Mondandóm lényege a lényegtelenség elkerülése, nagy arányú sikertelenséggel, sok-sok süketeléssel.
Leginkább barátnőm körül forog agyam, ki most alszik. Nem az agyam, hanem a nőm, a barát. Csókold meg az arát.
Ámbár agyam is pihent lélek, elképzelhető, hogy félálomba tévedt.
Na mindegy, a maradék is elég, hogy formába öntsem megkezdett agymenésemet.
Mennyit ha lándzsázok félre, "ómájgád" - ahogy a német mondaná (angol órán, legalábbis).
Szóval hát, has, alkoss, ez volt már, kicsi kincsem, ki csi, kicsi? Százhatvan centi, hivatalosan, formálisan a cipő talpa az x változó, mely a konstans értékhez hozzáadható. Matekos agy, borz alom. Vagy rozsomák, de nem tudom, annak van-e alma? Vagy körte? Lehel körte? Majd megfújom. Vagy nem, hisz ő már halott, nehéz volna tőle lopni.
Babámról volt szó, akit leginkább utálnék babámnak hívni, de ő szerintem még jobban utálná, ha így hívnám, úgyhogy nem hívom így. Inkább legyen csak "Ő", avagy a nagy nyomtatott "O" két pöcökkel a tetején, mondat közben macskakörmök, s kutyafülek nélkül.
Ő egy édes lány, izzadtan enyhén sós, alattam nyálízű, de ez magánügy, mint minden magányügy.
Ami a lényeges, hogy kapcsolatunk érdekes.
Jobbára boldog-boldogtalan, s hülyeségekből fakadóan ragaszkodó, mint a pillanatragtapasztó. Ő is, meg e fogalom is, amit kapcsolatnak hívunk is, vagy nem is, mármint nincs is, mert ide nem kell is, hiszen az is hiba, hogy egy mondatban sok az "is". Az is.
Leginkább bajom azzal van, hogyha matekos aggyal logikusan végiggondolnám, rájönnék, hogy nehezen lehetne rájönni bármire is.
Jelen esetben már megint problémázik a lelkem, mármint nem az enyém, vagyishát, talán az is. Szóval én csak úgy ráérősen inkább döglenék itthon így péntektájék, mert én ilyen lusta hülye állat vagyok, hogy csak úgy hessegetem el a legyeket magam körül a farkammal (höhö, de vicces, kultúrpoén, manapság az ilyeneket a kul túrja, farkak említése rögtön azt jelenti: merevedési állapot, senki nem ismeri az állatot, kinek van ily' szerve, nincs az neki lereszelve).
A lényeg persze nem ez, meg nem is semmi, mert minden, szóval nincs tenger, csak tengernyi csepp, kicsi pohárban, amiben Ő próbálja tárolni ezeket.
S persze baromság mind, mit Ő gondol, de miért is mondjam én ezt, ha nem így teszek. S persze, Ő azt hiszi én vagyok önző, mert én érte semmit soha, s nem is szeretem, mivel nem éreztetem, érzéketlenül bámulok a világba el, s gondolok éppen rá, ki ott van a fejemben, s megegyezik azzal a lénnyel, akit csókolok éppen, akkor, gondolataim közepette. Meg persze, nem, nem akarom látni, és nem akarok bemenni hozzá, szétbusz(oz)ott aggyal, sárgával, naggyal, mert nem vagyok ember, ha egy nap végre reggel öt helyett kiegyenesedett gerinccel délután kettőkor kelek, ilyet hogy is merek, és nem várhatnám őt elképzeléseim szerint se, mert ő (már kisbetűvel írom, de mindegy) úgy képzelte, majd tesz-vesz nekem, de mivel én hülyebüdösbunkóparaszt vagyok, elrontom az egészet, nem a tervei szerint alakítom életét, innentől kezdve nem számít az együtt-lét. Hogy szeret az, aki bármely esetben nem akar látni? Sehogy a válasz. Vagy nagyon, csak nem akar. S kell-e nekem ilyen pár? Nem, nem, nem, nem, írnám most százszor is talán. Kell olyan, aki képes jobban megsértődni, mint szeretni? Elhagyni azért, mert úgy érzi, nem kap elég szeretetet? A szeretet, s szerelem nem önzetlenség? Nem, nem az, önző mind, ki szeret, csak magának akarja, szereti, csak azért, hogy megtartsa, de ha nem tarthatja, eldobja, hogy megmutassa, ki az úr, hogy érzéketlenebb az érzéketlen párnál, hogy megmutassa magának, ő nem függ senkitől, legfőképpen attól nem, akit néha, jó pillanataiban az élete legfőbb momentumának, szerelmének tart, hogy beismerje magának: Neki nem kell senki, ő egymaga van, ő nem függ senkitől, de mindenki függ tőle. Megmutatja mindenkinek: Ő valaki. Vagy egy senki, egy olyan, akit önmaga is elhagyna, ha nyílna rá alkalma. Olyanná válik, amit a másikban lát, és észre se veszi, fel se fogja, hogy immár a pár a példakép, mert úgy hiszi, hogy ő elégedett, hogy ő boldog, hisz olyan érzéketlen, annyira nem függ, annyira gyaláz, az érzésekbe gázol, tiporja a terveket, elront mindent, ami jó volt benne... Igen, ő az új példakép, s ő maga is ilyen akar lenni, ilyenné is válik. Így lesz a pozitívból és a negatívból két negatív, taszító tényező, s keresnek majd maguknak újabb pozitívakat, kiket negatívvá tehetnek.
Hová lett az emberek boldogsága? Látják még azt?
Én látom néha. Igen, szoktam látni.
Nincsenek panaszaim.
Nem voltak.
Boldog vagyok vele?
Ó, igen.
Vele az vagyok.
Ő is boldog velem.
Aztán, nem teszek semmit, elég egy félreértés, aztán arra kér, hogy ne találkozzunk... Hogy mennyi időre, az lényegtelen. Kell olyan pár, aki nem akar velem találkozni akár egy ezredmásodpercre is? NEM, NEM KELL! - kiáltom magamban hangosan, mert ezt kiáltja az értelem.
Voltak már hasonló kiáltásaim. OSTOBA! ÖNZŐ! Igen, én kiáltottam ezeket, mert bár ő ezt mind bennem látja, érzéseim nekem is vannak, és az ember igen nagy állat, nehezen veszi észre a fűben békésen szunyókáló érzéseket, s gyakran van, hogy nem veszi észre őket és rájuk tapos.
Az egymástól félelemben folyamatosan tapossuk egymást.
Engem taposnak itthon, s taposnak máshol is. Én őt taposom. Ő engem.
Néha nem akarom azt érezni, amit érzek.
A legtöbbször ki se akarom mondani, amit gondolok.
Például, nem akarom, hogy azt higgye, boldogtalan vagyok miatta. Mondjuk, ha több napon keresztül két vagy három órát van időm aludni, és nem eszek ugyanezen a napokon, akkor ezt érzem. Én érzem, ő nem, és ha megemlítem, hogy kezdek szédülni, néha úgy érzem, hogy az erőtlenségtől összeesek, és néha annyira kikapcsol az agyam, hogy nem fogom fel a szavakat, amiket egyenesen a szemembe mond, akkor azt hinné, talán miatta van, pedig én vagyok az, aki nem bírja ki nélküle és inkább találkozik vele így is, mint sehogy. Talán, mert szeretem. Esetleg.
Ha nem akarnék vele találkozni, az azért lenne, mert nem szeretem. Vagy mert nem akarnám szeretni. Vagy talán akarnék vele találkozni, de fontosabb lenne számomra, hogy valamit megmutassak neki. Azt, hogy ő is hiányolhat engem.
Persze én nem ilyen vagyok. Jobban szeretem annál, mint hogy "megmutassam neki".
De boldog vagyok vele?
Ó, igen.
Vele az vagyok.
Ő is boldog velem.
Aztán, egy ideig nem találkozunk, és máris önző vagyok. Beképzelt. Kritikus. De tényleg. Ilyen vagyok. Vagy nem. Talán nem. Talán csak magamba folytott érzéseimet adom ki ilyen formában. Sőt, biztos. Aki igazán ismer, az tudja, milyen vagyok. "Önzetlenségét jól titkoló"? Nem, egyértelműen nem.
De akkor mik az érzéseim?
Szeretem érezni a szeretetét. Sokat megteszek ezért az érzésért. Ami fáj: Ő ezt nem tudja és nem is fogja megérteni. Sohase lesz a helyemben, nem tudja majd, mi az, amit csak miatta tettem, de nélküle nem tenném meg. Számomra mindig is ő lesz az önző, az önzőség fogalma maga, mert ő maga önzőnek hisz, mert ő az egyetlen, aki szeret kettőnk közül.
Szeretni nem is lehet úgy, hogy nem teszünk a másikért semmit.
Amit utálok benne, az leginkább ezzel kapcsolatos: Azt látja bennem, hogy én nem tennék meg szinte semmit se érte. Következésképpen nem szeretem, vagy nem szeretem eléggé. Egy olyan kapcsolat pedig, amelyben nem szeretik, neki nem kell.
A gondolatmenet jogos, de maga a feltételezés az, ami elvakítja: Csak azt látja, mit nem teszek meg, és nem látja azt, amit megteszek. Mint a tanár, aki vizsgáztat és nem arra kíváncsi, mit tud a diák, hanem, hogy mit nem tud. Úgyis talál olyat, a diák pedig megbukik.
Ő is ilyen. Keresi bennem a hibát, és érzékenységével mindig rátapint.
Nem veszi észre, hogy amikor kettesben vagyunk, akkor ezek a hibák nem léteznek. Pedig tudja. Ebből indul ki: Együtt lenni jó. Éppen ezért, ha "nem akarok" vele lenni, mondjuk egy péntek délutánon, egy tizenöt perces szünetben, vagy egy szalagavatón, akkor az rossz. A rossz meg ugye nem kell.
Mint az öngyilkos, aki valaha boldog volt, aztán rossz történt vele, és elege lett: Hogy a rosszat eltüntesse, véget vet az életének. Vele együtt a boldogságnak. Miért akarta eltüntetni a rosszat? Mert boldog akart lenni. Minek vetett véget? A rossznak és a jónak egyaránt. Ami boldogsága volt, annak is véget vetett. Okos, mondhatom.
Ő is ilyen. Azt mondja rám, hogy a kedvenc szavam sz-szel kezdődik, a-val folytatódik, és r-rel végződik, mert ezt látom meg a filmekben, az emberekben, és még sok másban is. Ő a filmeknek és az embereknek a jó oldalát nézi. Én a kapcsolatommal lennék így, ha hagynák: Szeretném a jó oldalát nézni. De ő pont azt az sz betűset keresi benne folyton.
Folyton.
Folyton.
Folyton.
NEM AZ ÉN HIBÁM!
Igen, sok dolog van, amiben nem vagyok tökéletes, de mások se jobbak nálam. A férfiak szinte mind befelé fordulóak, beképzeltek, egoisták. Mind viccet mond és megnevettet, hogy a humorérzékével és a tudásával hódítson, ez az ő sminkjük, a miénk, nem a könnyekkel jött igaz szavak, amik valójában mi vagyunk: Az igazak a hazugok álarca alatt.
Nem az én hibám, hogy két lábam van. Lehetne három: Mutáns lennék. Lehetne egy is: Sebesült. Kettő van, ilyen vagyok.
Kell nekem olyan pár, aki nem fogad el ilyennek?
Nem.
Kell olyan pár, aki nem tudja értékelni a jót a kapcsolatunkban?
Nem.
Kell olyan pár, aki önzőnek tart engem, annyira, hogy képes lenne végig a vizsgaidőszakom alatt szakítással fenyegetni ("a párom ne fenyegessen" - "ne számíts semmi jóra" - "az, hogy te megtetted velem, feljogosít arra, hogy én is megtegyem veled"), és az utolsó három (legfontosabb) vizsgám előtt pár nappal szakítani velem, hiszen én annyira önző és érzéketlen vagyok, hogy utána teljesen nyugodt szívvel tudnám folytatni az életem, és véletlenül se csesznék el mindent, mindent, mindent, ami hatással van az életemre?
Nem.
Kell olyan pár, aki valamilyem, akármilyen, bármilyen indokkal, de legfőképpen indok nélkül ("úgyse értenéd") nem akar velem találkozni?
Nem.
Aki időt kér arra, hogy valamit átgondolhasson, miközben lehetősége van arra, hogy megbeszélje velem?
Nem.
Aki egyik percben még szeret, a másikban már hisztizik és azon töpreng, milyen pocsék a kapcsolatunk, és hogy én vajon szeretem-e őt?
Nem.
Aki nem bízik bennem?
Nem.
Akiről tudom, hogy képes lett volna a saját boldogsága érdekében elhagyni?
Nem.
Akivel nem lehet megbeszélni semmit se írásban anélkül, hogy össze ne vesznénk?
Nem.
Aki az évfordulónkon csak kesereg, ahelyett, hogy nosztalgiázna, vagy örülne?
Nem.
Aki a magányba vonul szomorúság ellen, a kerjaim helyett?
Nem.
Aki Valentin (Bálint) napon nem akar látni?
Nem.
Aki sírásra késztet, hogy érezze, szeretem őt?
Nem.
Aki azt akarja, hogy osszam meg vele a gondolataimat, de meg se hallgat, és ezt észre se veszi?
Nem.
Aki néha úgy érzi, hogy nem boldog mellettem?
Nem, nekem ilyen pár nem kell.
Talán én se kellek neki.
Talán nem is lehetünk boldogok egymás mellett. Ő az önző, érzéketlen hólyagot látná bennem, én a hisztis, érzékeny libát látnám benne.
Ha pedig mindezt elolvasta, valószínűleg semmit se ért, csak dühös, és fel van háborodva, hogy még én vagyok felháborodva, és idő kell neki, de nem azért, hogy átgondolja, hanem, hogy még kevésbé függjön tőlem, még kevésbé szeressen, még kevesebb okom legyen nekem szeretni őt, magyarul, hogy semmi közünk ne legyen egymáshoz.
Talán jobb lenne nekünk egymás nélkül.
És mégis, bár nincs benne logika: El nem hagynám soha.
Szeretem őt.
|
