Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/10339
|
2004. november 22.
- Nézz ki az ablakon!… Mit látsz?
- Fákat.
- S azon túl?
- A Dunát.
- S azon túl?
- A holdfényes égboltot.
- S azon is túl?
- Nem látok tovább.
- Nos, mindaz, amit látsz, s amit már nem látsz: „én” vagyok!… Sőt, nem akarlak megfosztani jogos tulajdonodtól, de te is „én” vagyok!… Benned vagyok, érzem a zavarodat, s ki tudok nézni a szemeiden… Ha nem így lenne, hogyan is érthetnénk meg egymást?
- És én… - kérdeztem zavartan - , én most miért nem értelek téged?
- Mert nem szeretsz! Azzal a megismerő szeretettel, amiről írtál, de nem tudod még, mi az… Mást jelentenek számunkra a szavak. Te azt nevezed „énnek”, ami bennünket szétválaszt. Én azt, ami összeköt… Két gyertyának külön kanócai vannak… De ha lángra lobbannak, fényük már összemosódik, s nem tudni, melyik az egyiké s a másiké… A fény: a szeretet… S ha szeretünk valakit, az bennünk van, s mi őbenne!… Ez még a testi szerelemnél is így van egy pillanatig, hogy ne lenne hát így a szelleminél?
Faggatni próbáltam erről az élményről. Ő azonban azt mondta:
- Jobban tennéd, ha saját élményeidet faggatnád. Én is azt tettem valaha. Sok élet sokféle szerepeit éltem végig ezzel a magános „kanóc-tudatommal”!… Minden életemnek az volt a feladata, hogy lobbantsam lángra magamat, s égjek… De igyekeztem megóvni magamat… Néha-néha már fölszikráztam, mint te, amikor szerelmes voltál… De égni nem tudtam soha! Mert jött a rémület, hogy ebben elveszek… s minden pislákoló fényecskémet kioltotta az önvédelem!… S folytatódott tovább a szorongás, az adok-veszek… és a halálfélelem.
- Halálfélelem?!
- Persze. Lényünknek csakis az a része halhatatlan, amelyik szeret!… A többi örökösen meghal. És boldogtalan éppen azért, mert mulandó. Amit ti manapság „univerzális tudatnak” nevezetek, az nem valamiféle rejtett dimenziók megismerése, hanem a mindent átható szeretet… Csakhogy ez a „kanócén” inkább vállalja a boldogtalanságot s az ezerszeres halált, mint hogy lángra gyúljon s fénnyé legyen!… Nagy ősháborúság önmagunk legyőzése. Sok-sok élet gyönyörűséges öröme és keserves kudarca szükséges ahhoz, hogy valóban boldogok legyünk!… Mindenkit tisztelek, aki ezt a harcát vívja. Főleg manapság, a világdrámának abban a szakaszában, amelyben élsz. A fény most elsötétedett.
- Mit értesz ezen?
- A kanóc-én totális rémuralmát. A szeretetlenséget. A vakságot… Az emberek segítségének hiányát! Nincs közösség, nincs eleven példakép, senki sem valódi!… Még az értelmes, jó szó is hiányzik! – nehezen sóhajtott. – De mint mindennek: ennek is így kell lennie! Meg kell tapasztalni ezt is!… Ez most a „sors”!… Ahogy mi kínaiak mondjuk: „Ming”.
Keserű dolgokat mondott, el is szomorodott.
…
- Hova tűnt a derűd? – kérdeztem némán.
- Ó, barátom, te azt hiszed, a bölcs „emberfeletti”? S mint egy megunt batyut, eldobhatja lelkét s olyan világba emelkedik, ahol nincsenek már érzelmek?… Bibliátok számos helyen szól arról, hogy még a Dolgok Alkotójának is vannak érzései: szeret, bízik, szigorúan büntet, gyengéden megbocsát, sőt, még haragra is gyúl… Hogyan képzelheted, hogy a belőle való szellemnek ne lennének hasonló tulajdonságai?!… Én nemcsak értelek, érezlek is téged!… Sírok, ha gyászolsz, s örvendek az örömöddel! Lelkem minden húrja ép, s együtt rezeg minden élővel!… A különbség csak ez! … Nem a hárfa játszik rajtam, hanem én játszom a hárfán!… Téged még elborítanak az érzések… én pedig uralkodom rajtuk!… Azt érzem, amit lényem akar! … Ha a Földet vészterhes, sűrű fellegek borítják, te azt mondod: „Nem süt a nap!”… Igaz ez?… Nem igaz! Mert amióta ember él a Földön, nem volt még olyan pillanat, amikor ne sütött volna ragyogóan az áldott nap!… Íme, itt van a logika bukfence, s az énjéhez kötözött ember vaksága!… Nem azt mondja, hogy ”Nem látom a Napot, mert eltakarják előlem a fellegek!”… hanem azt, hogy „Nem süt a Nap!” Kész!… Beszüntette a működését!… Nincs fény!… Meghalt az Isten!… Pedig hányszor tapasztaltátok már, amikor átrohantok egy viharvert repülőtéren, csatakos hajjal, ázott ruhában, és a vigasztalan, mocskos szürkeségből, melyben még az életkedv is elhagyott benneteket, belevetitek magatokat egy fényes gép testébe… a motor felzúg… a repülő emelkedik… és hirtelen fölragyog az azúrkék ég, és szemetek belevakul az izzó, arany Nap fényébe! … Hasonlóképpen van az ember, amikor saját felhőiben jár. Amikor gondok gyötrik, mindent kilátástalannak ítél, s fél a haláltól… Nem azt mondja, hogy „Felhőimtől nem látom a fényt”… hanem azt, hogy „Nincs fény!… Nem süt a Nap!… Minden reménytelen!”… Nos, velem mindössze annyi történt, hogy megpillantottam a Napomat!… Sütött mindig, de amíg a mohóság piszkában éltem: nem érzékeltem!… Fura dolgot mondok, talán még nem érted: az ember akkor is boldog, ha nem tud róla!
Végre kimondta a szót!
S én kapva az alkalmon megkérdeztem:
- Mester… mi az a boldogság?
- A harcban született nyugalom.
- S ez mit jelent?
- Azt, hogy először van a harc… s utána a szavakkal leírhatatlan s minden emberi örömnél gyönyörűségesebb beteljesedés.
|
