Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/320673
|
2008-02-11
Merengős kedvemben eszembejutottak régi emlékeim. Olyan jó lenne, ha az ember felejteni tudna... Sokmindent el kéne felejteni örökre. De sajnos nem lehet. Persze ez jó arra, hogy az ember tanuljon a saját és a mások által elkövetett hibákból. Csak néha túl kemény egy-egy lecke.
Pár éve volt, hogy úgy gondoltam, feladom. Így visszagondolva is szörnyű, hogyan tudtam eljutni addig, hogy mikor egy kés volt a kezemben, elgondolkodtam, mennyivel egyszerűbb lenne véget vetni mindennek. Hiszen csak két apró vágás a csuklómon, és pár perc alatt elvéreznék... Morbid gondolatok. Természetesen meg sem próbáltam. Hogy miért? Egyrészet mert gyáva voltam. Másrészt viszont éreztem, hogy így, tétlenül nem mehetek el. Így túl könnyű lenne. De komolyan gondolkodtam rajta.
Kár, hogy így kellett megtanulnom szeretni és tisztelni az életet. De legalább most már tudom, hogy soha semmi nem jöhet, amit ne lehetne átvészelni, akkor sem, ha sokat kell szenvedni. Lehet, hogy egy feladat látszólag megolhatatlan, de nincs lehetetlen. Csak hinni kell magunkban és az erőnkben.
De valami mást is tanultam: egyetlen emberben sem szabad megbízni. A részletekkel nem untatok senkit, aki valami csoda folytán elolvasná ezt, de a lecke, amit kaptam, megtanított arra, hogy még a legjobb barátomnak se fordítsak hátat úgy, hogy ne számítanék arra, hogy tőrt állít belém. Ennek az a következménye, hogy senkiben nem bízok teljesen, még ha úgy is látszik.
Alapvetően mindenkivel őszinte vagyok, de "lelkem legmélyebb bugyrait" nem tárom fel senkinek. Mondhatni, így védem magam. Sokszor, mikor valamelyik barátom kiönti nekem a szívét, elgondolkodok, hogy hogy képes mindent elmondani, miért nem fél attól, hogy kiadom a titkait, kijátszom, elárulom, ellene fordítom, amit elmondott. De jó érzés, hogy így bíznak bennem. És néha fáj, hogy én nem vagyok képes erre.
Egyetlen ember sincs, aki teljesen ismerne. Mindenki csak egy oldalamról ismer, de ha összeraknák a sok kis részletet, akkor sem kapnák meg az egész embert. Van, aki a lökött, mindig vidám, kajla lányt ismeri bennem, van aki a komoly művészt, van, aki a szemtelen, szókimondó, de figyelmes barátot, és van, aki a lusta, álmodozó, csendes diákot. De ki vagyok én igazából? Azt nem tudja senki, mert van olyan, amit senkinek nem mutatok meg.
Ezért szeretem és tisztelem az állatokat, főleg a kutyákat és a lovakat. Odafigyelnek az emberre. Nem lehet előttük színészkedni és titkolózni. Megérzik az emberben a lelket. Ha egyszer valaki megszerezte a bizalmukat, azt nem árulják el, halálukig hűségesek lesznek hozzá. Legalábbis az "igazi" kutyák és lovak. Sajnos ezek is úgy fogynak, mint a tiszta szívű, egyenes, jó emberek.
Hálás vagyok az életnek, hogy néhány jó embert mondhatok a barátomnak. És hálás vagyok a bátyámért és a nővéremért is, mert azt hiszem, kevéseknek adatik ilyen testvér, akikre bármiben számíthatok. És hálás vagyok a kutyámért is, ő az egyetlen, aki annak ismer és szeret, aki vagyok. Ő tartotta bennem a lelket, amikor már fel akartam adni... Innen nézve érdekes, hogy egy kutyának köszönhetem az életemet. Elsősorban az ő kedvéért "születtem újjá" - mondhatni, ő a második anyám. Na jó, lehet, hogy ez így túlzás, és nem is így érzem, de gyakorlatilag ez a helyzet.
HÁLÁS VAGYOK, HOGY ÉLEK!
ui.: Ezért a szövegért azt hiszem, diliházba kéne zárni...
|
