Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/64063
|
2008-04-08
Egy csöpp kis doboz,
akár egy gyöngyszem,
ezt rejtem kezeidbe.
Nem engedem hogy lásd,
Először csak fektesd tenyeredre.
Először így lehunyt szemmel mondd,
mit érzel most, mit tartasz:
Azt érzed, az egész világot fogod,
mégis a legkönnyebb pelyhet,
ahogy tartod, lassan körülfonod,
valójában az veszi körül tested.
Érintése, akár a legpuhább bőré,
apró karcokkal oldalán:
Egy szívben két név,
pont a miénk talán.
Illata, mint kettőnk virágszirmai
ha hosszú éjszaka után ölelsz,
a legszebb illat nekem
Most kinyithatod szemed, nézd,
s mondd mit látsz magad előtt?
Alakja ezernyi emléket ölt,
mindent megtalálsz:
mosoly egy keretben,
apró kezek kezekben,
csókok, ölelés millió,
percek, órák, s még előre évek
csak simogatsz,
s én csak simogatlak
érezlek magamon,
s kívánlak csakis magamnak!
Szavakat suttog,
apró kedves szavakat,
oly apró, mint maga a gyöngyszem,
mégis világot ad a legszebb szavaknak.
S ha kinyitod, eléd tárul ez a gyönyörű
mit adok, mit eléd tár mind ez a játék:
mert az ünnephez a szerelmem ez az ajándék.
Haldokló vágyak hamvai között
árva párnám itta éji könnyem.
Parázs született tenyeremben, mikor
véletlenül bőrödhöz értem.
Pezsdült az érben lüktető hiány,
s a magányos órák rám meredtek:
Mit csinálsz, hajlongó bús virágszál?
Szirmaid mily fény felé nevetnek?
Nyiladozó álmok feszítik ajkam,
szólnék, de csak tátogok vakon,
s hogy mit dalol fölöttem holdas éjem,
könnyes vágyódással hallgatom.
Jöjj, jöjj, éjillatú mámor,
tenyeremben bizseregve éled az ér.
Jöjj, jöjj, mámorillatú éj,
szikrázó pipacsokról mesélj!
Érik az álomtalan hajnal,
hajladoznak harmatos fűzfák,
éled az angyaltalan álom,
s álmodja sóhaját egy friss ág.
Jöjj, jöjj, perzselő hajnal,
tüzedre lobbanó lángom felel,
jöjj, jöjj, hajnali parázs,
lángnyelved nyáródát énekel.
Lobogj nekem láng, ősi szikra,
tűzeső járja a lelkemet át,
szikrázz, tükrömben csillanó sugár,
ezerszerezd új tavasz kacaját..
Álmodom...
Karjaid közt lebegek,
Bólintottak az Istenek.
Úgy kellett, hogy megtaláljál,
Ez véletlen nem lehet,
Keverjél új színeket Kedves,
És fessél nekem képeket.
Rajzolj nekem új világot,
Ahol a szíveken boldogság ül,
A háború nem okád tűzet,
És a béke a földön szétterül.
Fessél nekem szivárványt,
A bánaton átívelő hidat,
Láztalan éjszakákat,
Vadul vágtató lovat.
Varázsoljál csókokat,
Szíved érintse a szívem,
És ha úgy tartja kedvem,
Újra járok a vízen.
Alkoss nekem verseket,
Ritmussal teli ódát,
Lendülettel elragadó,
Képekkel teli strófát.
Szeressél akkor is, ha
Már szeretni nincs mit bennem,
Egyenesen állhassak a
Tükörképemmel szemben.
Ássál egy mély gödröt,
Dobjunk bele minden rosszat,
Tárt karokkal várjuk a jövőt,
Nekünk csak jót hozhat.
És szüljél nekem holnapot,
Adj esélyt, és a két kezed,
Hálám az öledbe borítom,
Óvatosan elrepülök Veled
Elaludtak az Istenek,
Karjaid közt lebegek,
Álmodom"
"A fáklyaként lángoló házból végül csak egy rakás hamu maradt. Régen
azt hittem, ilyen sorsra jut minden: a barátok, az érzések. Ma már
azonban tudom, hogy két embert, aki egymásnak született, semmi sem
választhat el egymástól. [...] Ha elszakítanak tőlünk valakit, akit
nagyon szeretünk, úgy adhatunk neki hosszú életet, hogy a
szeretetünk sosem szűnik meg. A házak leégnek, az emberek meghalnak,
de az igazi szeretet örökké tart."
|
