Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/199558
|
In memoriam 7. /The end..maybe/
Mondd, könnycseppjeim hová tűnnek,
Ha szememből legördülnek?
Mondd, álmaim hová szállnak,
Ha kimondom, köddé válnak?
Mondd, szavaim hová lesznek,
dalaim a csendbe vesznek?
…Azt a napot még boldogan töltöttük el. És onnantól kezdve fordult rosszra minden. Egy ostoba fogadás miatt aminek köze volt egy barátnőmhöz úgytünt végleg elszakit tőle. Gyötört az érzés hogy még megsem kaptam máris elveszithetem. Közben pedig ő is elbizonytalanodott. Nem volt szerelmes és nem tudta mi takar. Hétvégéig vártam a döntésére mint egy ostoba naív kislány, és azis voltam. Szombaton egészen délutánig nemtudtam mit kezdeni magammal, annyira elkeseredtem. Féltem hogyha találkozunk azt mondja majd hogy nem akar tőlem semmit már pedig én nagyon szerettem. Aztán eljött az 5óra. Találkoztunk és ő mosolygott rám. Odamentem mellé és elindultunk a Kapufába ahol annyi boldog délutánt töltöttünk el. Egymással szemben ültünk és csak zavartan beszélgettünk. Aztán szóba került a jövönk. És ő is akarta. Azt mondta ő optimista és müködni fog. Annyira örültem. Újból egy párt alkottunk. Csodálatos délutánt töltöttünk együtt. Mintha soha nemis lett volna vége. Mintha eddigis ugyanolyan boldogok lettünk volna. Megadatott az életünkben mégegy nap ami csak a miénk és amit senki nem vehet el. Hittük hogy szerelmünk legyőz mindent, hogy ez még lehet jó. Mindegy mi a múlt ha akkor elhozott nekem. Mindegy mi volt az út ha végül ott volt velem. S mindegy mi volt a cél, hol volt a hely amit érte adtam volna fel.
Hétfőn már alig vártam hogy mehessek suliba. Kicsattantam a boldogságtól mert végre megint vele mutatkozhattam. Mondanom sem kell mindenkit meglepett hogy megint együtt vagyunk. Csak gratuláltak és közölték mennyire örülnek. És én? Bármennyire is próbáltam boldognak tűnni, nem ment. Látszólag megvolt mindenem, de belül és otthon, ha egyedül voltam mindennap sirtam. Nem törődött velem, nem foglalkozott az érzéseimmel. Minden délután a haverjaival teázni nem volt valami felemelő érzés. Alig voltunk kettesben, pedig tényleg csak őt akartam. Nem éreztem magam mellett. Talán csak akkor mikor nála voltam. Csak akkor tudott szeretni. De máskülönben nem. Kifogásokat keresett ha találkozót beszéltünk meg. És megint összetörte a szívemet. Megint ugyanott voltunk. A mosdóval szemben egy emelettel lejjebb. Éreztem én hogy hamar eljön ez a pillanat. Ma már csak azt bánom hogy nem én tettem meg. Hiszen már a harmadik napon a fejemben volt a gondolat, de nem mertem lépni mert biztam benne. Ám ő kegyetlenül megtette 2 hét után. S útjaink elváltak.. Sokat utána már nem sírtam de akkor is nagyon fájt. Éreztem, hogy ez a szakitás most örökre szól és végleg elvágott minden szálat ami hozzám kötötte. Vagy legalábbis szerette volna. Hisz hol van az az erő ami elválaszthatna tőle? Minket örökre összeköt az első igazi szerelem soha el nem múló emléke. A sálamon a mai napig ottvan mindkettönk parfümje, az ajándékai ottvannak a polcomon, a kisbirka, Gyilkos csak egy árnyék az ágyon egy félbemaradt álom, de ottvan és odaköt, odaláncol. Bármi is történt valaha egyek voltunk, és ezt semmi nem törölheti ki. Két idegen lettünk akiknek valaha közös volt a világuk de már nem. Elmúlt minden. Mégis, egy-egy pillanatra világaink megint olyan közel kerülnek egymáshoz. Szinte összeérnek. Egy pillantás, egy világot jelentő pillanat mikor egymásra nézünk…Így múlik el mind, ami volt. Mint egy fénylő villámcsapás, úgy tűnt fel újra az életemben és mint hurrikán úgy tűnt el, s csak port hagyott maga után. Látni mindennap, minden szünetben, minden percben borzalmas érzés. Elmenni mellette és csak köszönni mint egy régi ismerősnek..Pedig nem az. Jobban ismerjük egymást mint ahogy bárki ismerne minket. S amint lehetőségünk van egymásra találunk. A névnapján ha írtam neki, bár szivem megszajadt hiszen akkor volt 1 éve hogy kimondta azt hogy szeret. Mindez már csak emlék volt. De hogy mi fájt jobban? Az hogy karácsonykor majd belepusztultam a hiányába, hogy emlékeztem arra milyen volt vele? Az hogy 3 barátnőmre is ráhajtott? Az hogy az egyiket elis veszitettem szinte már miatta? Vagy az hogy sosem fog elmúlni? Hogy sosem fogunk elszakadni? Bár ma már tudom hogy megérte. Hercegnő lehettem az Ő bálján. Csak azt kértem az égiektől hogy ha nemis mondja igenis lásson hercegnőnek. És igen, annak látott. Mondta. És ez nekem mindennél többet jelent. Més akkor is, ha tudom hogy eljön majd a pillanat nemis olyan sokára és végleg kilép az életemből. Fájni fog nagyon, megfog szakadni a szívem, egy kicsit talán bele is halok majd de így lesz a legjobb. Ő elmegy, és én itt maradok az emlékeimmel. Egyedül. De csak így van esélyem továbblépni. Az az egy kivánságom van csak hogy sose feledje a nevemet és arcomat. Hogy sose feledje hogy kivagyok. S ne felejtse azt, hogy volt egy lány valamikor a múltjában aki mindent megtett érte, aki az életét és álmait adta volna egyetlen érintéséért. Aki szívből szerette úgy ahogy soha senkit. S aki tényleg csak érte élt, és feladott s eldobott mindent ha ő úgy akarta. Én pedig magányos csónakommal megyek tovább a tengeren de magammal viszek mindent. Soha nem felejtem az első igazi szerelmet és örökké hálás leszek azért amit tőle kaptam. Hogy egy ilyen varázslatos élményben lehetett részem. Ő egy csoda volt az életemben, a legnagyobb csoda. És szeretni fogom amíg élek és amig tudok érezni. Semmi nem múlik el, minden megmarad, bár a test lomha, fáradt, elnyűtt, régi tüzek parazsa még mindig benne ég, és újra lángra kél. Az igazi szerelem felemel, és mindig többre sarkall. Lángra lobbantja szívünket, és békét teremt az elménkben. Te ezt tetted velem, és remélem, én is ezt tettem veled. Valaha boldoggá tettelek s te is engem. Akkor is darabokra törted a szivemet, akkoris ha eltépted a lelkemet. Akkor is ha bántottál. De már nem vagyok szomorú, mert tudom, hogy ez igazi szerelem volt. És ha egyszer a távoli jövőben találkozunk az új életünkben, boldogan fogok rád mosolyogni, és majd eszembe jut, hogyan hevertünk a fák alatt, miközben megtanultunk szeretni. Mert szerettük egymást, én tudom, te is tudod és nemszámit ki mit mondd. Igazi szerelem volt, semmivel sem kevesebb. És nekem már az ősz a szerelem évszaka. Azóta szeretem az őszt. Már nem az elmúlást jelenti, hanem a
kezdetet. Izgalmas felismerésekkel teletűzdelt, átlényegülés
kezdetét.
Aranyló napsütésben séta közben hallgatni a másik hangját, remegve
figyelni a gondolatfolyamot, s közben beleszeretni a hangba, ami
bármit mond, annyira szép, mert oly sok éven át szomjúhozta a lélek.
Azóta szeretem a fákat. Az erdő zúgását szemerkélő esőben,
alkonyatkor hallgatni a vízesés robaját. Barlangban énekelni könnyel
teli szemmel, mert annyira szép rubintos kedden késő éjjel. Meztelen
lélekkel együtt állni az éjszakában. Megélni fájdalmat,
gyönyörűséget,
keserűséget és a méz édességét. Együtt könnyezni, és együtt kacagni
bele a világba szemben a széllel.
Azóta szeretek álmodni. Biztonságban átkarolva. Érezve minden
pillanatban, hogy nem vagyok egyedül. Hogy kincset tartok a karomban
s valaki kincsként őriz engem. Őrzi a kezem, a testem, a lelkem. Ha
nem őrizne, akkor sem mennék el. Soha nem megyek már el.
Azóta szeretem a hajnalt. Amikor dereng a fény és láthatom a kezét,
ahogy simogatva kapaszkodik belém. Jó felébredni, mert folytatni
lehet az álmot ébren is. Azóta a hajnal íze a számban gyönyörű. És
szeretem a könnyeket, mert értem kiáltanak, mert én sírok általuk.
Azóta szeretem a világot. Az embert, a tengert, a vizeket és a
sivatagokat, a hegyeket és a síkságokat. A kék eget és a felhőket, a
nap sugarát és a vihart, esőt és szelet, virágot és a nedves
anyaföldet.
Mindent. S mióta elhagyott, siratom azóta az őszt"
Ez volt a mi szerelmünk lapjai. És én szeretni foglak akkor is ha mással leszek, akkor is ha egyedül és akkoris ha már nem élek..Pedig tudom, sohasem lesz már 2oo7 szeprembere amikor minden elkezdődött...<3
|
