Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/222064
|
2025-02-04
Nem embernek való vidék
A sivatag éjszakai leple alatt a homok élni kezdett. Az évezredek alatt elcsiszolt szemcsék úgy forogtak, mint egy ősi mechanizmus fogaskerekei, és az égboltot szaggató csillagok halványan megvilágították azokat a lényeket, akik ennek a tájéknak valódi urai voltak. A tevecsorda árnyékai, hosszú nyakuk és groteszk púpjaik, olyanok voltak, mint eltorzult szellemek, akik egy elfeledett isten akaratát hordozzák.
Nem egyszerű állatok voltak. Nem pusztán hús és vér. A szurdokokon túli falvak legendái szerint minden tevecsorda egyetlen lény: egy ősi, osztott testű entitás, amelyet a sivatag mágikus ereje tartott életben. Amikor a vezérbika előrelépett, a csorda többi tagja megfagyott, mintha parancsot várnának. A tevecsorda dinamikája nem csupán hierarchia volt, hanem egy rituálé, egy szimfónia, amelyet a sivatag szavai vezényeltek.
Az egyik éjszaka, amikor a hold haloványan világított, az újonnan érkezett vándor, egy beduin, tanúja lett valaminek, amit senki sem hitt volna el. A csorda, amely eddig a nyugalom szobra volt, hirtelen megmozdult. A púpok izzó szimbólumokká váltak, olyan jelekké, amelyeket a világon senki sem értett, csak az eltemetett homokistenek. A tevecsorda körbevette a bedut, és a vezérhím szemei, vörös és ragyogó gömbökként, közvetlenül rá szegeződtek.
Egy hang szólalt meg, nem kívülről, hanem a bedu koponyájának belsejében. "Te, aki az emberek világából jöttél, miért zavarod a Homok rendjét?" A bedu remegni kezdett, a homok csípte a bőrét, mintha ezer apró penge szántotta volna fel a húsát.
"Én csak vizet keresek... túlélni akarok!" – dadogta, de a csorda egyre közelebb lépett, és a sivatag hirtelen élővé vált. A homokkarok kinyúltak, az eget elsötétítette valami óriási és felfoghatatlan lény árnyéka.
"A sivatag nem a túlélők otthona, hanem az emlékezésé. Most a részünkké válsz." A következő pillanatban a vezérhím a beduin felé hajolt, pofájából hosszú, fekete nyelv kígyózott elő. A bedu lelke sikoltott, amikor az érintés megfosztotta minden emberi mivoltától. Amikor a nap felkelt, már csak egy újabb teve állt a csordában, a púpján egy friss, lángoló szimbólummal.
És a tevecsorda továbbhaladt, a homokba suttogva a titkokat, amelyeket soha nem árulnak el a halandóknak.
|
