Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/222064
|
2024-12-25
Napkeleti bölcsek
A világ határán, ahol az idő és tér szövete foszladozni kezd, a három király még mindig vándorol. Nem a jól ismert csillagot követik már, hanem egy átok által kijelölt ösvényt, amelyet saját mohóságuk és hatalomvágyuk szült. Hátasaik, az egykor büszke és erős tevék, már régen elporladtak - mind, kivéve egyet.
Ezt az utolsó tevét Balsorsnak hívták, egy név, amely magában hordozta a végső látomás és az elkerülhetetlen végzet jelentését. Bundája nem volt sima vagy szimplán szőrös, hanem inkább olyannak tűnt, mintha a bőre alatt folyamatosan mozgó, színesen izzó erek hálózata futna. Szemében tükröződött minden lélek, aki valaha meglátta őt – egy visszfénye azok vágyainak, rémálmainak és bűneinek.
A három király - Gáspár, Menyhért és Boldizsár - soha nem beszélt róla, de mind tudták, hogy Balsors nem egy egyszerű teve. Az állat túlélte az utazásukat, nem pusztult el, mikor az égi jelet elérték, és annak vakító fényéből nem üdvösség, hanem egyfajta groteszk sötétség sugárzott. A csillag nemcsak a Megváltót jelölte meg, hanem a kaput is egy másik világba, ahol az emberi kíváncsiság és mohóság démonokként öltött testet.
A történet szerint a három király nem hozott ajándékot a Megváltónak. Az arany, a tömjén és a mirha valóban náluk volt, de mikor a gyermek szemeibe néztek, az valami olyan rettenetet tükrözött, amit nem bírtak elviselni. Az éjszakai csendben egy hang szólította meg őket, halk, mégis ellenállhatatlan erővel: "Adjátok nekem. Amit hoztatok, az az enyém."
A hang nem a gyermeké volt. Nem is az anyjáé. Valami sokkal idősebb és éhesebb dolog beszélt hozzájuk, valami, ami a csillagokon túlról figyelte őket. A királyok megremegtek, és ahelyett, hogy letették volna ajándékaikat, elmenekültek, Balsors hátán lovagolva, elhagyva a szent földet.
De nem lehetett elmenekülni. Az áldás helyett átok lett az osztályrészük. A csillag tovább követte őket, immár nem vezetve, hanem üldözve. Balsors teste lassan megváltozott. A bőréből sötét jelek kezdtek előtűnni, titokzatos, idegen szimbólumok, melyek egy elveszett nyelven beszéltek. Minden éjjel újabb és újabb minták jelentek meg rajta, mintha a sivatag maga írta volna tele.
Az idő számukra megszűnt létezni. Nem öregedtek, de nem is éltek igazán. A világ számukra egyetlen végtelen sivataggá zsugorodott, ahol a csillag fénye néha fel-felizzott az égen, és minden alkalommal közelebbinek tűnt. Balsors közben egyre nagyobb és erősebb lett, már nem is állatnak tűnt, hanem valami másnak – valami isteninek vagy démoninak.
Egy nap, a három király egy elhagyott oázishoz érkezett, amelyet furcsa árnyékok jártak át. Balsors megállt, és mély, földöntúli hangon szólalt meg először. "Eljött az idő" – mondta. "A választásotok határozza meg a végzeteteket."
A királyok egymásra néztek, de egyikük sem tudott szólni. Balsors mögött az árnyékok mozogni kezdtek, formákat öltve - egykor ismerős alakokat: gyermekeket, asszonyokat, katonákat, mindazokat, akiket életük során elárultak, elfelejtettek vagy megsebeztek. A csillag fénye most vakítóvá vált, és egyetlen sötét folt jelent meg benne, amely lassan növekedett, míg mindent el nem nyelt.
Az oázis üres maradt. A három király eltűnt. De a sivatagi szél néha még mindig elhozza Balsors lépéseinek hangját, és azok, akik látni vélik őt, azt mondják, hogy a teve már nem az, ami volt: rajta vannak a három királyok arca, mint groteszk maszkok, testén pedig olyan jelek, amelyeket senki nem képes megfejteni.
És így Balsors tovább járja a végtelen homokot, egy vándorló ítélet, amely a világ és a pokol között őrzi a határt. A három király ajándékaik helyett saját lelküket adták - de az éjszaka mélyén még mindig visszhangzik a kérdés: vajon kinek?
|
