Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/206779
|
Adrinak
2005-öt írtunk, amikor végre felfogtam, hogy mi is valójában a sokak sze-rint gyönyörűnek nevezett élet. Egyetlen egy szóval tudtam magyarázni: semmi. Most 2016 van. Hogy miért éreztem így idáig? Hát elmesélem.
Valójában az egész történet 2005 júniusában kezdődött. Négy teljes hó-napja boldog voltam a tizenöt éves barátnőmmel. Én akkor tizenkilenc voltam, de különösebben nem érdekelt a korkülönbség. Úgy voltam vele, hogy a szerelem kortól független. Persze azért ügyeltem, hogy mindketten távol maradjunk attól a bizonyos dologtól. Remélem, érthető, hogy mire gondolok. Néhány ember, mint például az édesanyám, úgy tartotta, hogy nagyon rossz, amit művelek. Mindig, ha felhozott valamit ellenem, akkor elkezdte magyarázni, hogy a lány úgyis ott fog hagyni, hiába most jól érzi magát velem. Ilyenkor olyan meghatározhatatlan düh fogott el, hogy ott egyből lekiabáltam volna édesanyámat, és elmondtam volna, hogy mennyire téved. De inkább nem tettem, elszámoltam háromig, le-nyeltem a dühöm, és visszatértem szobámba. Anyám persze tovább veszekedett, de elengedtem mindent a fülem mellett. De azt a mondatot, amit utoljára mon-dott, soha nem felejtem el. Beleivódott a lelkembe, és még ma is ott van, és feljön, és mint a féreg a rothadt almába, beleeszi magát az agyamba. Az a mondat meg-változtatta az életemet: „Hidd már el, hogy nem fog melletted maradni, hisz ne-ki még csak most kezdődik az élet! El fog hagyni téged!” Ekkor megéreztem, hogy baj lesz. Mondtam is magamban, hogy én is ettől félek. De azért két tűz között voltam. A barátnőm azt mondogatta, hogy nem fog elhagyni, és örökké velem marad. Nem hittem neki sem, nem hittem anyámnak sem. Az egyik helyes döntés volt. De mint utóbb kiderült, nem az volt a jó döntés, hogy nem hittem anyámnak. Amit megmondott, az be is következett. Nyolc hónap után a lány, a szerelmem, az életem elhagyott engem. Szeptember közepén új iskolába került, és ott összeismerkedett egy helyesebb sráccal. Mint utóbb bevallotta, nem bírta, hogy olyan romantikusan viselkedtem vele. Pedig mindent megadtam neki! Úgy szerettem, mint ahogy senkit! Ő volt az első nekem mindenben!
Keservesen zokogtam egy héten keresztül egyfolytában. Az osztálytársaim többször kérdezgették, hogy mi a baj velem, nem voltam ilyen. Igazuk volt; nem voltam ilyen, míg volt barátnőm. Egyetlen embernek, a legjobb barátomnak, Owen Sayatnak meséltem el a történetet. Csak egy mondattal válaszolt, amikor befejeztem.
– Helytelen, amit Sandy tett veled!
Nem sokat ért, amit mondott, de tudtam, hogy számíthatok rá most és a jövőben is.
Előfordult, hogy órán ülve hirtelen elsírtam magam, ilyenkor kikéredzked-tem óráról, és a mosdóban addig sírtam, amíg alább nem hagyott szorító érzés a mellkasomban. Amikor visszatértem a terembe, a társaim közé, csak annyit mondtam, hogy allergiás vagyok az őszre. Néhányan elnevették magukat a meg-jegyzésre, de amikor ránéztem egyszer Owenre, láttam, hogy a fiú tényleg sajnál.
Említettem is sokszor a barátaimnak, hogy ne sajnáljanak, amiért ilyen szerencsétlen vagyok. Ilyenkor mindig mérgesen néztek rám.
A keserves hét lassan telt el a szakítás után. Emlékeztem rá, hogy június-ban mondtam Sandynak olyas valamit, hogyha majd ő elhagy, akkor soha az életben nem fogok ránézni senki más lányra. Felhagyok az udvarlással, elfelej-tem, hogy a fiúkon kívül lányok is vannak a világon. Ezt be is tartottam. A lá-nyok olyanok voltak nekem, mint az árnyékok. Ha láttam az utcán valaki lányt, nem bámultam meg, nem fordultam utána. Egyszerűen nem izgattak.
Aztán a következő év, 2006. márciusának egy szombati napján felmentem bulizni a barátaimmal. Owen is jött szerencsémre. Csak az ő közelségét bírtam igazán a fájdalmam óta. Rajtunk kívül még három osztálytársam jött velünk bu-lizni. Ahogy beléptünk a szórakozóhelyre, egyből elkapott az izgalom, hogy adja isten, hogy itt legyen Sandy, és lássa, hogy milyen változásokon mentem keresz-tül. Magamra szedtem pár kilót a szakítás óta, bánatomat evésbe fojtottam, de azért meg is erősödtem kellően. És… ott volt! Ott állt a barátjával nevetgélve a bárpultnál. Owen mellett sétáltam a bár felé. Amikor megláttam, megtorpantam, lefagytak a lábaim. Nagyot nyeltem, majd Owent közelebb húzva előre mutat-tam Sandy felé.
– Szóval ő az! – kiáltotta túl a hangos zenét.
Meglepődtem, mivel az ajkaimat csak egy halk nyögés hagyta el. Owen megértette, mivel közben bólintottam is.
– Szeretnéd, ha… – kezdte, de félbeszakítottam mondatát.
– Ne beszélj vele! Azt akarom, hogy meglásson!
Sokan ilyenkor már messzire futottak volna, de én bátran vállaltam a dol-got, és Owen oldalán a bárpulthoz sétáltam. Valami jó erőset kértem, de arra már nem emlékszem, hogy mi volt. Viszont azt tudom, hogy csúnyán lerészeged-tem. Végül Sandy meglátott. Azt viszont nem tudom, hogy a hangomat hallotta meg, vagy a zokogásomat.
Amikor a barátja látta, hogy Sandy nem rá figyel, ő is hátrafordult, és fel-húzva az orrát, undorodva sétált el felém. Tisztán emlékszem az összes szavára.
– Te! Te voltál a csajom volt barátja? – kérdezte. Nem válaszoltam. A pulton tartottam fejem. A szemeim csukva voltak. – Ilyen silány alakkal jártál? – kérdezte Sandytól. – Hé! Részeg disznó! Kelj fel!
– Hagyj békén! – löktem el a fiút, aki szerintem úgy két évvel idősebb volt nálam, vagyis huszonegy-két éves.
Belekortyoltam a piámba, majd hátrahajtottam a fejem, és tátott szájjal meredtem a plafonra. Owen pár székkel arrébb ült az osztálytársainkkal. Épp ekkor figyeltek fel.
– A volt csajod, az enyém! – hajolt a fülemhez a fiú. – Ma este meg is lesz a menet vele!
Elmosolyodott a mondatán, Sandy felé fordult és felém rúgott. De már csak a széket találta el, ami jóval arrébb gurult a földön pattogva. Sandy megle-pett arccal nézett engem, majd a barátja is visszanézett rám.
– Mi a manó? Talán feléledtünk? – keménykedett a gyerek.
Owen el akart indulni, de az osztálytársa visszafogta.
– Ennyire nagyfiúnak érzed magad? Ne akard, hogy lealázzalak Sandy előtt!
Köptem egyet.
– Te akartad!
A fiú ökle vészesen közeledett. Még mindig nem voltam magamnál, de éreztem, hogy a homlokom iszonyúan sajog. Mikor kinyitottam szemem, csak a fiút láttam, amint a földön ül, és törött orrát szorongatja. Aztán valaki megfo-gott hátulról, és mielőtt összeestem volna, elájultam.
Kábé hajnali kettő lehetett, amikor magamhoz tértem. A földön feküdtem a diszkó előtti pázsiton. Az esőcseppek hűvös megnyugvást hoztak forró arcom-ra, és fájó lelkemre egyaránt. Lábakat láttam magam körül. Aztán felfordított valaki. Négykézláb álltam tovább a pázsiton, majd hirtelen a gyomrom kiadta teljes tartalmát. Abban a percben azt éreztem, hogy meg akarok halni. Hirtelen kitisztult a tudatom. Egy kis részben kijózanodtam. Lassan, botladozva feláll-tam, elvesztettem volna egyensúlyom, ha Owen nem kap el. Az egyik haverunk a számba nyomott egy rágót, majd a szemembe nézett.
– Ki fog józanodni – mondta.
– Jól kicsesztél a sráccal, öreg! – szólt a másik barátom. – Szilánkosra törted az orrát, keményfejű!
– Megérdemelte – motyogtam előrehajolva. Ezzel megint csak azt értem el, hogy gyomrom tartalma és a világ körülöttem forogni kezdett. Jobb híján újra kiegyenesedtem egy nagy levegőt véve.
– Megváltoztál Tamika! – hallottam egy lány hangját magam mögül.
Kikerekedett szemmel fordultam hátra. Sandy állt előttem.
– Kösz – mondtam. – Remélem, meggyógyul a barátod. – Legszívesebben azt mondtam volna, hogy remélem, megdöglik a szemét.
– Remélem.
Nem mertem a szemébe nézni, de valamelyik haverom a hátamat bökdösve tolt egyre közelebb a lányhoz. Nem volt olyan kellemes mondhatom. Éppen az előbb engedtem útjára a kis Vukot, pont a volt szerelmem szeme láttára, erre meg az egyik barátom azt akarja, hogy menjek közelebb! Hiába erőltette meg magát a srác, mindig visszaléptem.
– Hagyj minket békén, és fogd fel végre, hogy köztünk mindennek vége! – mondta, végül biccentett, majd beleveszett a sötétségbe.
Lelombozódva álltam egyhelyben. A lelkemre sötét, bánatos fellegek borul-tak. Meg akartam halni. Nem voltam magamnál, a nyomasztó érzés meggyötört. Csak néztem ki bután a fejemből. Követtem Sandyt, amint a sötétség lassan el-nyeli. Aztán az eső is elkezdett esni. Nem érdekelt semmi a külvilágból, nem is láttam semmit. A sötétség is eltűnt, a körülöttem lévő emberek is eltűntek, a ze-ne és a zajok sem hallatszódtak. Csak én álltam ott a semmiben, miközben Sandyt figyeltem. Végül eleredtek a könnyeim is. Abban a percben végleg le-mondtam mindenről. Csak egy dolgot kívántam magamnak: a halált. Letérdeltem a földre és csak sírtam és sírtam. Akkor láttam utoljára Sandyt.
Tíz hosszú év telt el azóta. Felnőttem, de a szívem egy darabja még most is összetörve látszott. Nem tudtam kiverni a fejemből Sandyt. Az évek során tel-jesen megváltoztam. Idegenforgalmi iskolában végeztem, majd onnan kezdő fi-zikusként kezdtem dolgozni, míg le nem diplomáztam belőle. Vettem magamnak egy kis házat, és annak egyik szobáját kialakítottam egy laborrá. Ott dolgoztam nappalokon, éjszakákon keresztül, amíg végül el nem készültem az első és utolsó találmányommal. Mindig is érdekeltek a fizikai, ám valahol mégis fantasztikus-nak számító találmányok. Sokat olvastam az ilyen gépekről, és miután elvégez-tem az egyetemet, és meg lett a diplomám, elkészítettem életem fő művét. Min-den meg volt hozzá. Az alapok, a tudás, a megvalósításhoz szükséges dolgok. Két hónapon belül ott állt a labor közepén az időgépem.
Úgy készítettem el, hogy négy utazásra legyen képes. Egyet a múltba, egyet a jövőbe, majd aztán vissza a jelenbe. A negyedik utazás amolyan ráadás volt, hogyha valamit meg kell akadályoznom, vagy rendbe kell tennem.
Nem tudtam kiverni Sandyt a fejemből, így hát befolyásolni akartam a döntését. Vissza akartam szerezni. Valahol mélyen még mindig rajongtam érte, szerettem, és ez az érzés egyre csak feljebb és feljebb tört bennem. Újból látni akartam, újból a kezeim között akartam tartani. Érezni akartam az ajkait, a kellemes illatát, a selymes bőrét, a testét! Újból szeretni akartam, mint régen!
Egy nagyot fújtam, majd beültem a gép kormánya elé. Az ülés egy kívülál-ló szemével leginkább egy autó ülésére hasonlított. A kormány meg egy autókor-mányra. Benyomtam a piros gombot, ami a fejem fölött látszott, majd feszülten figyelve a hátul és elöl lassan elinduló négy méteres ventillátorkerekekre néztem. Egyre gyorsabban forogtak, mígnem elöl és hátul is világos fény keletkezett a súrlódásnak köszönhetően. A motor feltöltődött, készen álltam visszarepülni a múltba. Remegve visszaállítottam a dátumot 2006 márciusára. Meghúztam a kuplungra hasonlító indítókart, majd hátradőltem, és vártam, hogy a fény elhal-jon az időgép körül. A számláló peregve forgott visszafelé, míg meg nem állt 2006. március 11-énél.
Visszatértem a múltamba.
Egy elhagyatottnak látszó helyen érkeztem meg, tehát az időgépemet nem kellett félteni, hogy megtalálják. De azért, a biztonság kedvéért magammal vit-tem az indítókulcsot. Becsúsztattam a zsebem legmélyebb részébe, és elindultam a közeli hangok felé, ami valószínűleg, sőt biztos is, egy diszkóból jött. Abból a diszkóból, ahol tíz esztendeje megvertem Sandy barátját. Füst fogadott a szóra-kozóhely ajtajában. A kidobót, aki az ajtónál ült, ismertem, így egy köszönést megejtve beléptem a helyiségbe, bár egy kicsit furcsán nézett. Szemeimmel a fia-talkori énemet kerestem. Nem volt nehéz észrevenni. Ott ült a bárpultnál már részegen. Aztán felgyorsultak az események. Letaglózta a srácot, majd Owen elkapta hátulról, és kivitte a diszkó elé. Ott álltam az ajtóban, így mindent jól megfigyeltem. Elég ramatyul néztem ki.
– Jól van a srác? – kérdeztem Owent.
– Azt hiszem, igen. Nem jól sikerült neki az este, amint látod. Megyünk, és próbáljuk kijózanítani.
Bólintottam, majd a vérző orrát fogó srácra néztem, aki a kíséretem és a fiatalkori énem után indult. Egy mozdulattal megállítottam a fiút.
– Mit akarsz még tőle?
– Engem még senki nem ütött meg! Főleg nem egy lanyha részeg! – taj-tékzott.
Elnevettem magam.
– Szerintem meg itt volt az ideje, hogy Tamika leverjen neked egyet!
– Szóval ismered?
– Nagyon is! Mindent tudok róla!
– Ki vagy te?
– Magad is rájöhetsz, ha jobban megnézel.
A fiú közelebb hajolt hozzám, majd mélyen a szemembe nézett. Hirtelen hátralépett, majd felkiáltva elrohant. Szerencsére a zene miatt nem hallotta meg senki a kiáltást. Elmosolyodva néztem szét a diszkóban, a bár környékén. Sandy ott ült magában, és poharát lökdöste mutatóujjával. Émelyítő érzés fogott el e pillanatban. Nagyot nyeltem, majd elindultam lassan felé. Leültem mellé. Ő rám nézett, én viszonoztam a tekintetet. Egymásra mosolyogtunk, majd előre fordul-tunk. Kértem egy üveg sört, majd megfordultam a széken a tánctér felé. Szemem sarkából láttam, hogy Sandy engem szemlél.
– Ne haragudj, de nem találkoztunk mi már valahol? – kérdezte közelebb hajolva hozzám.
– Ezt miért kérdezed? – néztem rá. Majdnem kicsúszott a számon, hogy Sandy.
– Csak mintha ismerős lennél nekem. Mi a neved?
– A nevem nem mondana semmit, de az érzéseim annál inkább – mond-tam. Szerencsére Sandy nem hallotta meg.
– Tessék?
– A nevem nem mondana semmit, de… Csak tudok Tamikáról egyet s mást.
– Jó barátja vagy?
Elmosolyodtam.
– Mondjuk úgy. Ismerem az egész életét. Tudom, mit tesz, és tudom mit fog tenni.
– Mesélsz nekem róla? Ugyanis mostanában eléggé furcsán viselkedik, ha meglát engem, vagy ha a közelében vagyok.
– Hát igen. Érthető szerintem. Irtózatosan szerelmes beléd még mindig. – Sandy meghökkenve nézett rám. Pedig így volt. – Hiába nézel így, ez így van! Emlékszel mit mondott neked júniusban a fürdőben?
– Te meg honnan tudsz erről?
– Az én titkom. Szóval azt mondta, hogyha elveszít téged, soha egy másik lányra nem néz rá! Ez így is történt. Megfogadta magában.
– De egyáltalán nem úgy viselkedik, mintha szeretne!
– Mert nem adod meg neki az esélyt! Azért látod ezt! – néztem a szemei-be szigorúan. – Ha látná, hogy ott hagyod azt a barmot, akinek csak az jár az eszébe, hogy lefektessen téged, akkor egyből másképp állna a dolgokhoz! Vedd már észre, hogy meghal, rajong érted!
Látszott a lányon, hogy nem tudja, hogy mit gondoljon. Két tűz között volt, mint én annak idején, ergo, régen.
– Mit tanácsolsz?
– Szakíts ezzel a semmirekellő alakkal, és beszélj Tamikával, ha… olyan állapotban lesz. Veled megyek, ezt megígérem neked. De többet nem segíthetek.
Sandy felállt, majd elindult kifelé. Követtem szó nélkül. A diszkó előtti fűről fiatalkori énem éppen felállt, majd Owen karjaiba borult. Hallatszódott, amint azt mondja, hogy ő milyen szerencsétlen. Megállítottam Sandyt, és mond-tam neki, hogy füleljen.
– Miért nem engeded el? Tedd túl magad rajta! – mondta Owen.
– SOHA! – ordította ellökve Owent. – Soha nem mondok le róla! Hát nem érted! Még mindig fontos nekem! Nélküle nem tudok élni!
Ez az Tamika junior, csak így tovább!
– Szeretem őt! – Tamika a földre térdelt. – Kell nekem! Nem járhat azzal a hitvánnyal! Szeretem… szeretem őt…
Sandy szó nélkül lépett ki a takarásból, majd az énemhez sétált sajnáló arccal.
Owen hirtelen fordult hátra, és megpillantva a lányt, megnyugodott, és társainak intve eltűnt a diszkóban.
Sandy a földön térdelő fiú vállaira tette kezét.
– Hagyj Owen – nyúlt a kézhez Tamika, de amikor megérintette, egyből felemelte fejét, és kisírt szemivel Sandy szemeibe nézett. Felállt, és hátrálni kez-dett. Sandy utána nyújtotta kezét, de Tamika nem fogadta el. – Nem kell, hogy sajnálj!
A fal mögül, a takarásból hallgattam mindent. Olyan helyzetben álltam, hogy csak Sandyt láttam. A lány segélykérően rám nézett. Bólintottam.
– Tamika – szólt Sandy. – Rájöttem valamire.
– Valóban? – kérdezte kábán az ifjabbik énem.
– Igen. Arra, hogy elszalasztottam a lehetőséget, hogy jóvátegyem, amit veled tettem.
– Nem számít. Nekem már úgysem számít semmi. És szerintem neked sem én.
– Nem! Pont az ellenkezője! Valahol belül még mindig érzek irántad. És most ezt szeretném felszínre hozni azzal, hogy veled vagyok.
– Ki mondta ezt neked? Ki mondta, hogy gyere ide hozzám, és sajnálj?
De lökött vagyok! Elrontok mindent!
– Nem sajnálni akarlak… – Sandy közelebb lépett juniorhoz. –… hanem szeretni.
Junior felnézett a lány zöld szemeibe. Lassan a szerelem újra elfelejtetett köztük minden gondot. Sandy átkarolta juniort és egy romantikus mozdulattal megcsókolta a fiú ajkát.
Elmosolyodtam a dolgon, és boldogan összecsaptam kezem. A feladat első része teljesítve.
– Erre vágytam amióta, amióta otthagytál. Erre a percre gondoltam min-dig. Valahol mélyen tudtam, hogy visszajössz hozzám.
– Furcsa, de én is éreztem, hogy utunk még összefut. Szeretlek téged Tamika Jabarkass, akármilyen dühöt érzel irántam.
– Egy dolgot érzek csak: a felhőtlen boldogságot – válaszolt Tamika juni-or.
– Újra együtt – mondtam magamnak.
– Örökké veled maradok Tamika – mondta Sandy. – Esküszöm az életem-re.
– Arra esküdözhetsz te átkozott nő! – sziszegett valaki pár méterrel ar-rébb.
Ugyanakkor fogott el a düh, amikor a juniort is. Összeszorított fogakkal dőltem neki a mögöttem lévő falnak.
– Mit gondoltál? Hogy csak így ott hagysz? Tudd meg, hogy nem vagy olyan jó csaj! És egyáltalán nem kellesz nekem! Te álnok kis…
Nem tudta befejezni mondatát, mert kiléptem a takarásból és azzal a len-dülettel szájon csaptam a fiút. Sandy és junior csak néztek. A fiú felszakadt szájjal zuhant a földre.
– Tudom, hogy ki vagy! – tapogatta meg vérző sebét. – Ti mindketten ugyanazok vagytok! – mutatott rám és juniorra. – Mindkettőtök személyisége ugyanaz!
– Húzz el innen, míg szépen mondom! – kaptam fel a vizet. – És soha nem zargasd ezt a lányt, különben megtalállak, és kitépem a szíved!
– Átkozottak! A jövőben soha nem fogtok nyugodni a bosszúm miatt! – állt fel és rohant el a srác.
Még mindig nem olvadtam föl a történtek után. Már csak akkor tértem észhez, amikor Sandy előttem állt. Most jobban megnézett.
A külsőm a tíz esztendő alatt sokat változott. A szemem és hajam söté-tebb árnyalatú lett, a hajamat állandóan feketére festettem, és csak másfél éven-te mentem el fodrászhoz. Ez pedig azt eredményezte, hogy vállig érő hajam lett.
Sandy végre felfogta, hogy kit is lát valójában. Szája elé kapta kezét, de nem az ijedségtől, hanem a meglepettségtől és a boldogságtól. Azonnal megölelt.
Junior valószínűleg nem nagyon figyelt, mert még mindig magával, és az előbb történt dolgokkal volt elfoglalva. És egyébként is, nem volt még egészen józan.
– Most mit gondolsz? Bocsáss meg, hogy nem mondtam meg neked előbb szerelmem – mondtam.
– Már látom, hogy rosszul cselekedtem, amikor összejöttem vele – bökött a menekülő fiú felé. – Ha tudtam volna, hogy ilyen… ilyen helyes leszel, akkor egyáltalán nem hagytalak volna ott akkor.
– Én a tíz évvel öregebb Tamika vagyok. És ahonnan én jöttem, ott te 2006-ban, ugyanezen a napon otthagytál. Soha nem láttalak azután. Azért tér-tem vissza ebbe az évbe, hogy megváltoztassam a jelenem. Vagyis a junior jövő-jét – mutattam a fal tövében álló fiúra. – Ez most sikerült. Ne hagyd el, kérlek – simogattam meg Sandy arcát. – Nem fogod megbánni. És szép jövő vár rátok, ha a juniorral maradsz.
– Esküszöm neked, hogy a szívem örökre a tiéd – csillogott Sandy szeme.
– Így legyen! Én most hazatérek az én koromba.
– Te ott egyedül vagy?
– Most már nem. Ezzel, hogy visszamentél juniorhoz, nekem is esélyt ad-tál a jövődben. Ott te vagy a barátnőm, csak tíz évvel öregebben. Amint vissza-tértem, találkozni fogunk, de te sajnos erre a találkozásra soha nem fogsz emlé-kezni.
– De szeretnék!
– Ha majd huszonöt leszel, akkor némi sejtéseid lesznek, hogy találkoztál velem, de egyébre nem fogsz emlékezni. Örültem drágám. – Megöleltem a lányt, majd elköszöntem juniortól is, aki egy lenge hümmögéssel üdvözölt vissza. – Vi-gyázz rá!
Pár perccel később már az időgépemnél voltam. Beillesztettem a kulcsot, és a jövőbe, harminc évvel előbbre állítottam a számlálót. A ventillátorok forogni kezdtek, majd a fény beölelte az időgépet. Aztán hirtelen eltűntem 2006-ból. Néhány perc leforgása alatt 2036-ben voltam, az utcánkban, csak harminc évvel később.
Kíváncsi voltam, hogy mi is történik valójában velünk a jövőben. Még jól is tettem, hogy eljöttem, mivel az a dolog, amit Sandy volt barátja, a nagyszájú kölyök mondott, nagyon piszkált. A fejemben az a mondat szaladgált: „A jövő-ben soha nem fogtok nyugodni a bosszúm miatt!”
Úgy dolgoztam, úgy irányítottam ide az időgépet, hogy az utcánkban lévő elhagyatott házba érkezzek. Ahogy átpréseltem magam két kilazult léc között, és szétnéztem, a szemközti oldalon megláttam a házam. A nap majdcsak hétágra sütött. Az udvaron két kisgyerek szaladgált. Talán úgy hat-hét évesnek nézhet-tek ki. Meglepődtem, hiszen nagyon hasonlított a két gyerek ugyanúgy rám is, mint Sandyra. Kiléptem az útra, majd óvatosan szétnéztem és átkeltem az út-testen. A kerítésemhez sétáltam és mosolyogva figyeltem, ahogy a két gyerek fo-gócskázik a kert magas tujái között. Hirtelen rossz sejtésem támadt. Az utca eleje felől egy éjfekete terepjáró közeledett. A házam felőli ablakok lehúzódtak, és három fegyveres férfi hajolt ki rajta. Nem gondolkoztam, csak cselekedtem. Berontottam az utcaajtón, majd a golyózáporban a két gyereket céloztam meg. Felkaptam a fiút és a lányt is, majd fedezékbe ugrottam velük együtt. Éreztem, hogy a lábamból szúrós fájdalom indul el agyam felé, mintha egy kígyó mart vol-na meg. A terepjáró gyorsan elhajtott. Felnyomtam magam ülőhelyzetbe, majd a két síró kisgyerekre néztem.
– Jól vagytok? – kérdeztem lihegve.
A megijedt gyerekek félve bólogattak.
Ajtónyitódást hallottam, majd futó lépteket. Aztán a ház sarka mögül egy nő holtsápadt arca került szemeim elé. Az első, amire gondoltam, hogy ugyan-olyan szép, mint fiatalkorában, aztán már csak arra emlékeztem, hogy eldőltem eszméletemet vesztve, mint egy zsák krumpli.
Lábamba azonnal belenyilallt a fájdalom, amikor magamhoz tértem. Egy puha székben ültem egy tágas nappaliban. A lábamat eltalálta egy golyó, de már nem vérzett a seb. Ezen csodálkoztam is. Feljebb ültem, majd felszisszentem a fájdalomtól. Jól körbe néztem. A szoba közepén egy asztal látszott, amelyen egy kis fonott kosár feküdt, benne a kedvenc drazsémmal. Mégsem nyúltam oda, hi-szen nem otthon voltam. Vagy… talán mégis, hiszen a saját házamban ültem, ami egy kicsit megváltozott az évek során. A kertre vezető üvegajtó mögül két kíváncsi gyerek figyelt engem. Amikor látták, hogy észrevettem őket, bejöttek a szobába. Lerúgták papucsukat, majd felsegítettek, és a konyha felé irányítottak. Amint a folyosón haladtunk, egy nő dúdolását hallottam meg. A fiatalabb lány felé fordultam. Az idősebb fiú óvatosan megtartott a jobb kezemnél fogva.
– Szólj anyádnak, hogy visszanyertem eszméletemet – mosolyogtam.
A lány hihetetlenül hasonlított Sandyra. Ugyanúgy vörös haja és gyönyö-rű zöld szemei voltak, míg a kissrác az én arcvonásaimat viselte fekete félhosszú hajjal keretezve.
– Hogy hívnak, kislány?
– A nevem Suny, bácsi, de nyugodtan szólíts Fanninak.
Befutott a konyhába, majd anyja kezeit rángatva indult egyből kifelé hozzám.
– Apád hol van, kölyök? – kérdeztem a tízéves forma fiútól.
Egy percig elszomorodott, majd felnézett rám és válaszolt.
– Apámat megölték, bácsi. A nevem Tamika. Sajnos lelőtték, és nem tud-ták megmenteni.
Gondolataimat a méreg sötét fellege zavarta el. Olyan ideges lettem, hogy egy pillanatra a kezem ellilult, mivel olyan erősen szorítottam ökölbe. De… a hang, amit meghallottam, azonnal kitisztította az agyam.
– Uram-atyám! Neked még pihenned kéne! – kapta el oldalamat Sandy. Igaz, hogy harmincöt éves volt, de így is pompásan nézett ki. A haja is hosszabb volt, és egész csinos alakkal rendelkezett. Ha nem fáj a lábam, a fantáziám biz-tos beindul. – Tamika! – nézett a fiára. – Menjetek játszani! – A két gyerek el-tűnt az udvaron. – Gyere Tamika, és ülj le!
– Honnan tudod a nevem? – kérdeztem meglepődve, miközben leültem egy székre.
– Sokáig figyeltelek, és rájöttem, hogy te a férjem vagy – mosolygott. Sze-meiben könnyek jelentek meg. Hozzám bújt, majd elkezdett sírni. Viszonoztam az ölelést. – Tudtam, hogy visszajössz! Tudtam!
– Ööö… azt hiszem, egyet s mást el kell, hogy mondjak – álltam fel hát-rébb állítva Sandyt. – Még mindig ugyanolyan szép vagy, mint régen. Semmit sem változtál.
– Te sem, csak a hajad, mintha hosszabb lenne, és, fiatalabbnak nézel ki.
– Ez igaz. De… amit most elmondok, furcsán fog hangzani. Tényleg a férjed leszek. Én a múltból jöttem. 2016-ban feltaláltam egy időgépet, hogy visz-szautazzak az időben, és megváltoztassam a jelenem. 2006-ban elhagytál engem, és akkor soha többé nem találkoztam veled. Visszatértem 2006-ba, és megakadá-lyoztam, hogy otthagyj. A jelenem megváltozott, de a volt barátod bosszút foga-dott, és ez a dolog bántott engem. Ezért jöttem el a jövőbe, hogy megnézzem, ho-gyan is folyik az életed.
Sandy leesett állal nézett. Szája elé tette kezét, majd egy kicsit megszé-dülve leült.
– Én megakadályozom, hogy a volt barátod megölje a férjed. Csak minden-re szükségem van, hogy sikeres legyek. Hol történt az eset, és mikor?
– 2027. augusztus 23.-án, itt az udvaron – válaszolt Sandy.
– Egyébként van valamilyen fegyveretek, amivel tudnék harcolni? – kér-deztem.
– Igen. – Sétált vissza a konyhába. Két nyolcmilliméteressel tért vissza. – Ezekkel próbált… próbáltál védekezni.
– Neki már úgysem lesz ezekre szüksége. Megakadályozom, hogy meghal-jak!
– Emlékezni fogok rád? – kérdezte újra.
Elmosolyodtam.
– Ezt már egyszer kérdezted, szerelmem. Sajnos, azt kell hogy mondjam, hogy nem. De ne félj, találkozni fogunk, mind a jelenemben, mind kilenc évvel ezelőtt. – Nadrágom hátuljába dugtam a fegyvereket. Megpusziltam a nő hom-lokát, majd kibicegtem a kertbe. Sandy követett. – Szépek a gyerekeid.
– Ők a te gyermekeid is – bújt hozzám Sandy. – Szeretném, ha itt marad-nál – nézett a szemembe.
– Hidd el, én is nehéz szívvel hagylak itt titeket, de ezt kell tennem, ha erre vállalkoztam. Ne aggódj, a férjed, a te, és a gyerekeid élete visszatér eredeti kerékvágásba. Amikor elmentem, a férjed be fog lépni azon a kapun – mutattam a kerti ajtóra. – El fogod felejteni, hogy itt jártam. Én, mint huszonkilenc éves fiatalkori Tamika, nem fogok már hiányozni neked. Nem fogok az eszedbe jutni. Én biztos nem.
– Köszönöm neked Tamika! – ölelt meg Sandy. – Nem hittem volna, hogy ilyenre leszel képes! Nem hittem, hogy ennyire szeretsz engem!
– Én már csak ilyen vagyok! – indultam el bicegve. – Te vagy az egyetlen nő az életemben!
– A sebeddel mi lesz? – kérdezte aggódva.
– Ne aggódj. Ha visszatérek 2027-be, nyoma se lesz az egésznek. Viszlát szerelmem.
Kisétáltam a kapun, majd átsétáltam a szemben lévő elhagyatott háza, ahol az időgépet hagytam. 2027-re állítottam a számlálót, és visszatértem a múltba, hogy megakadályozzam öregebb énem halálát.
– Anyu? Ki volt ez a bácsi? – kérdezte a kis Fanni.
– Egy ismerősöm – mosolygott Sandy. – Egy régi ismerősöm.
Úgy állítottam be az időgépet, hogy augusztus 23. reggelén érkezzek meg az elhagyatott házba. Fürgén kiugrottam a gépből. Ahogy elhagytam a gép kör-zetét, a golyó ütötte seb eltűnt a lábamról. Újból rendesen tudtam menni. Cso-dálkozásomat, csak aggodalmam múlta felül. Azonnal átszaladtam a házunk-hoz, és beléptem a kertbe. A fegyvereket készenlétben tartottam. Úgy helyezked-tem, hogy ne nagyon vegyen észre Sandy, és a negyvenegy éves itteni énem. Ki-kukkantottam a ház sarka mögül, majd figyeltem. A ház ajtaja hamarosan nyi-tódott. Az öregebb énem sétált ki rajta a házban elkezdett mondatát folytatva.
–… majd jövök, drágám! Aztán elviszlek téged vacsorázni!
– Alig várom drágám! – hallatszódott Sandy hangja.
Készenlétben voltam. Bármikor elugrottam volna. És eljött az alkalom.
Az utcaeleje felől egy terepjáró közeledett. Lehúzódott a ház felőli két ab-lak, majd kihajolt rajta két fegyveres férfi. Az öregebb Tamika leblokkolt a lát-ványtól. Azonnal elsodortam magammal, mielőtt a géppisztoly-sorozat véres ca-fatokra szaggatta volna. Ehelyett csak a földet szaggatta fel, ott, ahol előzőleg idősebb Tamika állt. Mindketten bezuhantunk az udvaron lévő felfújható, víz-zel teli medencébe. Az énem szemeibe néztem. Egy percre mindketten megijed-tünk egymástól, hisz nem mindennap látja az ember a fiatalkori alteregóját. Észbe kapva átfordultam hátamra, majd előkaptam a nyolcmillimétereseket és tüzeltem. Sikerült eltalálnom a sofőrt, így a két fegyveres férfi nem tudott elme-nekülni. Azonnal káromkodva kilökte valamelyikük a sofőr holttestét, majd a volánhoz ült, és elhajtott az utca vége felé.
Sandy azonnal kirohant a házból, és a nevemet kiáltozva ölelte meg férjét. Én, még mindig csuromvizesen, ázott, arcomra tapadó hajjal, a fegyvereket szo-rongatva álltam a kertben, és figyeltem a halott férfi testét az úttesten.
– Ez a fiatalember megmentett engem! – zihálta idősebb énem Sandynak. – Nem tudom, honnan került ide, de megmentett!
– Fiatalember! – szólt Sandy a hátamra nézve. – Ki maga? Köszönöm, hogy megmentette a férjem! Kérjen bármit, én megteszem!
– Még nincs vége! – mondtam hátra sem fordulva. – Húzódjatok fedezék-be. Visszajönnek.
Hirtelen nem tűnt fel a házaspárnak, hogy letegeztem őket. Azonnal mindketten a ház oldalához siettek.
Lassan kiléptem az utcaajtón, majd a távolba figyeltem. Pontos volt a sej-tésem. Az autó és a két gyilkos visszafelé tartott. Felemeltem a fegyvereket és tüzeltem. Az anyósülésen ülő férfi rángatózva adta ki lelkét, de a másik lehajolt a golyók elől, és tövig nyomva a gázt tartott felém. Még időben félreugrottam. Az autó elhajtott mellettem. Én visszafordultam és megcéloztam a bal oldali, első kereket. Egy nagy durranás után a kocsi furcsán megbillent, a bal sárhányó sűrű szikraesőt verve ért le az aszfaltig, és fülsiketítő csikorgással belemart. A vezető hirtelen félrerántotta a kormányt, mire az autó az oldalára fordulva fel-ugrott a levegőbe, majd pörgött néhányat a magasban, és a tetejére esve landolt.
Felálltam, majd a házaspár felé fordultam. Mindketten kerek szemekkel bámultak rám. De valamire nem figyeltem: a vezető még élt. Kikúszott az össze-tört autóból, majd dülöngélve felállt. Fegyverével rám mutatott.
– Te átkozott! – kiabálta. – Ki a fene vagy, hogy meg mersz állítani en-gem!?
Elindultam felé.
– A fenének ehhez semmi köze, rohadék! – Rohanni kezdtem. Lőni kez-dett, de a sérüléseinek és a gyors helyváltoztatásomnak köszönhetően, egy golyó sem talált el.
– Ez a fiú biztos érti a dolgát! – mondta az öregebb Tamika. – Biztos, hogy profi!
Ha hallom, biztos elmosolyodom ezen. Az öreg nem ismert magára.
Kiütöttem a gyilkos kezéből a géppisztolyt, majd egy ütéssel a földre tag-lóztam. Az ingjénél fogva felállítottam a férfit, és a szemeibe néztem.
– Tudod, hogy ki vagyok? – sziszegtem az arcába. Nemet bólintott. – A végzeted!
Nem figyeltem. Túl elfoglalt a bosszúm, és az életem helyrehozása. Az au-tó belobbant, majd egy bődületes robbanás következtében végleg darabokra sza-kadt. Én is és a férfi is a légnyomásnak köszönhetően messzire repültünk. A há-tamra érkezve estem az utcaajtónk elé, míg a férfi az út közepére landolt. Azon-nal felállt, és nekem ugrott. Szerencsére lelöktem magamról a lábaimmal, és most én voltam fölényben. Egy jobbegyenessel átküldtem az eszméletlenségbe. Kifújva magam álltam fel, majd a még mindig megdöbbenve bámuló házaspárra néztem.
– Most már előbújhattok.
Mindketten odajöttek hozzám.
– Ki maga, fiú? – kérdezte Tamika.
– Nem hinné el, ha elmondanám. Én te vagyok, csak 2016-ból.
– Tényleg igaza volt. Nem hiszem el.
– Nem hasonlítunk mi egymásra egy kicsit? – kérdeztem.
Közelebb hajolt.
– Mondd, hogy nem igaz!
– A három gyilkos meg akart ölni téged, hogy annak idején újra összejöttél Sandyval, nem igaz?
– De. Valóban.
– 2006-ban történt, te részeg voltál, Sandy pedig bevallotta, hogy még mindig szeret. Most született két gyereketek, akik a ti neveteket viseli.
Újra megdöbbenés.
– Most mennem kell – mondtam, mikor meghallottam a rendőrségi sziré-nákat. – Adjátok biztos kézre ezt a mocskot – mutattam az eszméletlen férfire.
– Nem maradsz egy kicsit? – kérdezte Sandy férjéhez bújva.
– Én elvégeztem a munkám. Nekem itt nincs helyem, Sandy. Visszatérek az én időmbe. Örültem nektek – biccentettem. – Legyetek boldogok örökké!
Pár perc múlva már újra 2016-ben voltam. Kisétáltam a laboromból, majd a konyhába sétáltam, hogy felfrissítsem magam egy jó hideg sörrel. Nagy megle-petésemre egy hangot hallottam mögülem.
– Már vártalak.
A sörösüveg kiesett a kezemből, és száz darabra hullva tört szét a csempé-zett padlón. Hirtelen fordultam hátra. Sandy ott állt előttem.
– Te meg hol jártál, hogy ilyen koszos és vizes vagy? – kérdezte végigmér-ve.
Válaszra sem méltatva elkaptam, megcsókoltam, majd magamhoz ölelve sírtam. Ilyen boldog még soha nem voltam.
– Teljes szívemből szeretlek, drágám! – zokogtam.
– Én is téged, szerelmem! Örökre veled maradok!
Igaza volt, amikor összejöttünk. Örökre velem maradt. Édesanyám téve-dett. Az igaz szerelemnek nincs semmilyen határa! Én voltam a legboldogabb ember a világon… és talán a múltban és a jövőben egyaránt.
2006. május. 1.
|
