Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/50483
|
Gondolatok
TAT TVAM ASI
„Gondold meg, mióta tétovázol már, hányszor kaptál az istenektől haladékot s nem használtad ki azt! . Egyszer már rá kell eszmélned hogy micsoda világrend része, milyen világot kormányzó elvnek folyománya vagy s hogy kimért az időd, amit ha kedélyed derítésére fel nem használsz, elszalad, soha vissza nem tér – és te
távozol.“
(Marcus Aurelius Antoninus római császár Elmélkedései, Huszti József fordítása.)
Az egyik legnagyobb jelentőségű tény, hogy mi éppen most vagyunk a világon, hogy éppen most élünk és
gondolkozunk. Ez az „éppen most“ jelenti a létnek, az életnek és gondolkozásnak e pillanatban teljességét,
jelenti véges lényünk életének és gondolkozásának teljességét az élettelenségnek végtelenségében, amely komor végtelenséget gondolkozásunk halvány fénnyel világít csak meg:
Minden gondolkozó lény joggal újjonghat azon, hogy ime éppen most él, most a jelen pillanatban, abban a
pillanatban, ami az idő kétágú végtelenségében egyesegyedül valóság, mert, mint jól tudjuk, a végtelen mult már nem létezik, – a szintén végtelen jövő pedig még nem létezik. De minden gondolkozó lény tudja azt is, – ha talán nem is a fogalmi tudás világosságával, – hogy az ő világa semmiesetre sem csak a jelen pillanat világa, hanem egész valója beletartozik abba a valóságba, amely, úgy látszik, minden irányban végtelen, határtalan és örökkévaló. Úgy hogy tehát voltaképpen az egyén ujjongása azt is jelenthetné, hogy ime a mindenség én bennem, a végtelen térnek ezen a pontján s a végtelen időnek ebben a pillanatában fejlett életté – s a lét én bennem, a lét mélységeiből felmerülő s mihamar ismét alámerülő, az arasznyi emberi élet korlátai közé szorított, tünékeny lényemben ébredt önmagára, amely önmagára ébredés derüs világosságot vet az egész egyébként komor életre is.
Sokszor elmondották, elismételték azt a látszólag semmitmondó szellemességet, hogy reám nézve, reánk
valamennyiünkre nézve a világhistóriának legfontosabb dátuma éppen születésünknek napja. – Hát bizony ez a
mondás, bármennyire annak lássék is, egyáltalában nem semmitmondó szellemesség. Ez a mondás egyszerűen,
mindenkinek érthető nyelven fejezi ki azt az alig felmérhető rendkívül nagyjelentőséget, amit a gondolkozó
lénynek, – talán éppen a világot, a világokat hordozó alanynak, – a világon való megjelenése valójában jelent.
Bizonyára fontos igazságot fejez ki D’Al emb e r t is akkor, amikor azt mondja, hogy a legnagyobb csoda az,
hogy valami egyáltalában létezik. Bizonyára nagy csoda a valaminek kiemelkedése a semmiből. Hogy ne volna
csoda, rendkívüli nagy csoda a valami-szigetnek kiemelkedése a semmi-oceánjából? De még ennél is nagyobb, összehasonlíthatatlanul nagyobb csoda az, hogy éppen én létezem és hogy én élőlény vagyok és hogy én gondolkozó lény vagyok. Ha a lét magában csoda, úgy az élet mindenesetre hatványozott csoda, a szellemi lét pedig még ennél is magasabbrendű csodát jelent. Én magam pedig igenis létezem, vagyok, élek és gondolkozom – s magamról mint többé-kevésbbé önálló
valóságról van tudatom, amely valóság, mint alany, nemcsak szembe helyezkedik minden dolgokkal, de el is
határolja, el is különíti magát a világ minden többi dolgaitól és mint egyén jelentkezik, aki, mint ilyen is,
szembehelyezkedik az egész mindenséggel. Az egyéniségnek biztos tudata és erős önérzete már-már mintha teljesen függetlenítené is az egyént a mindenségtől: az egyén ebben az eszméleti állapotban már-már mintha meg is feledkeznék arról, hogy ő is a legbensőségesebben; a szerves összefüggésnél és a szerves együvétartozásnál is bensőségesebben hozzátartozik a mindenséghez, amellyel metafizikai értelemben talán egy is.
A szellemi lét olyan csodát jelent, ami mindenesetre egyszersmind a világosságnak e világon való megjelenését is jelenti. A gondolkozó énnek, az alanynak, a szellemnek e világban való megjelenése jelenti
mindenesetre a minden irányú sötétségnek elűzését, annak a félelmetes sötétségnek elűzését, amely sötétség
még magát a napot is – és e világ minden más fényforrását is – áthatolhatatlan sötétségbe burkolja.
Ne áltassuk magunkat: a legnagyobb világosság és fényesség mi bennünk van s minden más világosságot
csak önmagunkon keresztül vehetünk észre és ismerhetünk meg. A legmélyebb emberismeretet önmagunkból meríthetjük, de a legmélyebb világismeretet, sőt Istennek megismerését is önmagunkból meríthetjük.
Ezt az intuitiv igazságot az egyszerű keresetlen szavak erejével fejezi ki P l o t i n o s mélyértelmű mondása,
amely mélyértelmű igazság, köztudomás szerint, Go e t h e költészetében is congenialis visszhangra talált: „Mert sohasem látta volna meg a napot, ha nem lenne napszerű a szemünk és a lélek sohasem látta volna meg a
szépséget, hogyha maga nem lett volna szép. Váljék tehát elsősorban istenszerűvé és széppé mindaz, aki a jót és a szépet szándékszik szemlélni“.
Plotinos A szépről és a jóról. Techert Margit forditása.
|
