Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/169353
|
...
csalódtam. jó barátokban és rosszakban. fiúkban és lányokban. felnőttekben és gyerekekben. mindenkiben. még magamban is.
egyeseknek csak akkor vagyok jó ha más nincs, másoknak meg akkor sem. valakinek csak akkor kellek ha jófej vagyok és rendes vagyok vele, másoknak még ilyenkor sem. ha egy ideig népszerű vagyok akkor törődnek velem, bár nem sokan. akkor mit keresek én itt? ebben az osztályban, suliban, városban?? egyáltalán mit csinálok ebben az országban, Európában sőt, a világon?? mit keresek én az emberek között akik céltudatosak, tudják mit akarnak és nem égetik le magukat mindenki előtt?
ha valaki érez valamit akkor pár nappal később miért mondja az ellenkezőjét? esetleg pár órával vagy pár perccel később miért változtatja meg a véleményét? mit rontottunk el? vagy ők? miért hisszük azt, hogy minden a mi hibánk?? soha semmiért nem vesszük a fáradságot hogy körülnézzünk és végiggondoljuk a dolgokat. ehelyett inkább magunkat okoljuk és ez nem jó. csak a mi kárunkra megy... először szétszórt leszel, kifutsz az időből, aztán már képtelen vagy gondolkodik... önbizalomhiány, zárkózottság... tiszta sor.
ez lenne az a felemelő, felszabadult élet? ami olyan sokszor látszik kívülről, belülről pedig kín és szenvedés. egy idő után érzések nélkül maradsz, eltűnik az öröm, a bánat. a nevetés és a könnyek. csak a megalázás és a közömbösség marad. és a megfelelni vágyás. mindenki meg akar felelni valakinek... a vékonyabbaknak, a táncosoknak, a pasiknak, a felnőtteknek, a társaságnak. van aki saját magának. és mindegyik éppen egyformán nehéz... de túl nagy elvárásokkal szemben csak összeroppanunk és a bennünk felgyülemlett energiát sehogy sem tudjuk kiadni. nem érdekel semmi és senki. kizárod a külvilágot. úgy érzed szükséged van valamire, nagyon, már a kiborulás szélén állsz enélkül a valami nélkül. ez a dolog egy szerető ölelés egy igaz baráttól.
el sem lehet képzelni, hányszor ülök magamban, vagy megyek végig a folyosón a suliban azzal az érzéssel, hogy legyen valaki, bárki, akit megölelhetek, úgy igazán. hogy magamhoz szorítom és együtt cipeljük tovább a terheinket, és bár egyik sincs megoldva könnyebb lesz a szíved legalább arra a pár másodpercre.
ezért kérdem, mi értelme van a döntéseknek amiket hozunk? úgyis rossz valakinek. miért érzünk? csak megbántjuk az embereket és saját magunkat. miért viselkedünk olyan furcsán? hiszen csak leégetjük magunkat, vagy összezavarjuk a környezetünket.
hát igen, ezért csalódtam. hittem bennük, mindannyiukban. semmi nem választotta el őket a szívemtől, az igazi érzéseimtől csak ők maguk. most viszont kilométerekre szálltak el, miközben a szívem teli van gyógyuló és friss sebekkel. de egyiket sem hagyják begyógyulni... addig gyötörnek vele amíg igazán fáj utána hanyagolják egy kicsit a témát. és akkor térnek vissza rá mikor már majdnem feldolgoztam felszakítva a sebeket.
|
