Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/95402
|
2005. augusztus 10.
Július 21.
Visszafele sétánk alatt megnéztük a St. Stephen Parkot. Régi hagyományokkal rendelkező pihenőhely. 1663-ig nyitva állt a nyilvánosság előtt, akkor a Dublin Corporation elkerítette. Sok villa épült a park körül, s magántulajdonban volt 1877-ig. Ekkor Sir Arthur Guiness közbenjárására ismét megnyitották a nagyközönség előtt.
A vacsorára árnyékot vetett, hogy mindannyian tudtuk, másnap már Budapesten fekszünk le. Otthonosan igazodtunk el az étlapon, pontosan tudtuk, hogy milyen sört innánk, de mindennek olyan búcsúzkodás íze volt. Vacsora után elsétáltunk a dublini Tűtoronyig, egy kicsit nézelődtünk a modern városrészben, majd a lányok visszamentek a szállodába s mi bementünk egy hamisíthatatlan ír sörözőbe. A pulthoz ültünk, összemosolyogtunk a mellettünk levő öltönyös-magányos fickóval. Lazán rendeltünk: „ A pint and a half of Miller”-t. Bámultuk a kocsma forgatagát, a három pincér folyamatos sürgölődését, hallgattuk a sokszínű beszédözönt. Én meg csak elgondolkodtam, hogy milyen fantasztikus, hogy ez megadatott nekünk.
A reggel már a csomagolásé volt. Hamar kész lettünk, reggeliztünk, s a maradék óránkban megnéztük a közelünkben levő Szt. Anna templomot. Itt régen a közösség egyik tagja, egy pék, adományt tett, hogy a pénzből minden héten kenyereket tegyenek ki a templomba. Ezeket a kenyereket a közösség nélkülöző tagjai elvihették. A hagyomány ma is él, dacol az azóta eltelt párszáz évvel. Ottjártunkkor is volt még három kenyér a polcon. Az előtérben meg a Nőszövetség tagjainak „kávéháza” működik, ahol fillérekért lehet kapni teát, délben egy tányér levest, házisütött almástésztát. Ismét láttam egy példát a közösségi gondolkodásról.
Aztán megérkezett az autó, ami kivitt a reptérre. Útközben elköszöntem a hangulatos utcáktól, terektől, a millió virággal díszített házaktól.
A reptéren zsongott a tömeg. A bőröndöm némán gurult utánam, ahelyett, hogy sikított volna, hogy még nem akarok hazamenni. Jó itt nekem, Uram!
A Malévnél dolgozó lány égővörös hajjal, bűbájzöld szemmel vette be a csomagjainkat. Olyan hamisíthatatlanul ír volt...
Elköszöntem Írországtól, Dublintól. Elmondtam azt a keveset, amit gael nyelven megtanultam: Fáilte! Sláoón Baile Atha Cliath! Üdvözlet (köszönöm-félét jelent)! Viszontlátásra Dublin!
Gépünkön két kisbaba is utazott. Egyik végtelenül megsértődött, hogy kitessékelték kocsijából, egész út alatt sírdogált. Édesanyja magyarul nyugtatgatta, de néha angolul beszélt a két nagyobbik gyerekkel. A másik sírdogálónkat hamar lekenyerezte a légikisasszony egy felfújható repülővel. Nagyon büszke volt rá. Budapesten a vámtisztnek is eldicsekedett vele. Az meg vicces-komolyan kérdezte, hogy: S van behozatali engedélye kérem a repülőre? Még egyszer együtt kacagtunk a gép utasaival, s szétszéledtünk.
A kijáratnál kezembe nyomtak egy Budapest térképet. Azzal integettem barátunknak, aki értünk jött. Járt már Írországban, átérezte helyzetünket, s felkészülten is jött. Édesanyja sütött számunkra nagy tál házi sütit, amit ott helyben meg is kóstoltunk.
Búcsúzóul beírom egy jellegzetes ír pogácsa receptjét. Nagyon megkedveltem ott. Egyik házinéninktől kértem el a receptet, a mértékegységeket is eredeti megfogalmazásban írom.
Brown Soda Bread
2 csésze korpás liszt
1 csésze fehér liszt
1 teáskanál szódabikarbonát
1 pint író, de lehet kevesebb is elég (0,56 l)
3 evőkanál napraforgó olaj
vagy 2 uncia margarin (1 uncia = 28,35g)
Összekavarjuk, meggyúrjuk, kisimítjuk s pogácsákat szaggatunk belőle. Nagyon forró sütőben sütjük.
Annyira jellegzetes étel ott, hogy a repülőtéren is lehetett kapni kis csomagokban, hazai emlékként, ajándékként távolba szakadt rokonoknak.
|
