Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/95402
|
Szentföld 2.
Első reggel alig vártam, hogy az ablakhoz mehessek. Kíváncsi voltam, nappali fényben is olyan gyönyörű látvány-e Jeruzsálem óvárosa. Persze ehhez előbb le kellett küzdeni a fáradtságot, hisz az alig párórás alvás után komoly tornagyakorlatnak tűnt a szemem nyitva tartása. A szoba is fűtetlen volt (az enyhe éghajlat miatt csak pár este működött a központi fűtés), de az ablakhoz érve kiröppent az álom a szememből. A hajnali fényben csodálatosan ragyogott a Sziklamecset, s a hófehér kövekből épült óváros leírhatatlan szépségű. Még a brit mandátum idején hoztak egy rendeletet, hogy a városban a felújítási munkákat csakis a helyi faragott kőből szabad elvégezni, mindenféle színes festések nélkül. Ebből az ezer árnyalatban megjelenő homokkő-színből mint aranylabda fénylik ki a Jeruzsálem jelképévé is vált Sziklamecset kupolája. Nem tudtam betelni a látvánnyal, s minden reggel újra meg újra meg kellett nézzem. Egyre szebbnek találtam.
Félálomban ettük meg a reggelinket, néhány társunk még kevesebbet aludt, ők hallották a muzulmánokat hajnali imádkozásra szólító müezzint is. Mi Tündével kimaradtunk ebből. Mindvégig annyira fáradtan hulltunk esténként az ágyba, hogy tőlünk a muzulmánok talán táncot is rophattak volna hajnalonként. Az iszlám hívőket naponta ötször szólítják imára. Ezekben az időpontokban a város sok-sok minaretjében felhangzik a teljes hangerőre kapcsolt gép-müezzin. Napközben részesültünk ebből a hangzavarból, olyankor még beszélgetni is nehéz a közelben.
Reggeli után megismerkedtünk Christian atyával, aki szerzetesrendjének képesített idegenvezetője. Kilenc élő nyelvet beszél, az arámit, ógörögöt, latint s hasonló holt nyelveket nem is számolva. Sok diplomája között van építészi, meg topográfiai is, ő kíséri a Szentföldre utazó bibliaismereti tanulmányi kirándulásra érkezők néhány csoportját. Szeretettel, szívesen magyarázott, fáradhatatlanul válaszolt kérdéseinkre és hihetetlen sebességgel tudott gyalogolni. Magunk között pár nap után már csak Speedy atyának hívtuk. Csak úgy lobogott néha utána fehér, rendi öltözete. Nem sok időt hagyott nekünk az ébredezésre, készülődésre. Reggel 7,30-kor már az autóbuszból figyelhettük, ahogy Girius hajszálpontosan kanyarog a vendégház sétányain, a negyed szűk, arab utcácskáin, s hamarosan már a Kedron völgyében nézhettük a zsidó és muzulmán temetők kopár pusztaságát. Minden nap többször elhaladtunk mellettük, de hófehér csupaszságukkal a temetők óriási kiterjedésük ellenére sem tűntek ijesztőnek. A zsidó temető az Olajfák hegyének lejtőjén terül el, hiedelem szerint az itt nyugvók támadnak fel legelőször a Messiás érkeztekor. Komoly utazási irodák élnek abból, hogy vastagabb pénztárcájú zsidó vallásúaknak biztosítanak itt temetkezési lehetőséget. A Kedron völgy másik felén, az Aranykapu alatt terül el az óriási muzulmán temető. A keleti kaput még oszmán uralom alatt falaztatták be, ezzel is szeretnék késlelteti a Messiás bevonulását (Ezekiel 44), sőt, a temetőt is azért helyezték oda, mivel a zsidó hit szerint a temetők tisztátalanok, így talán a Messiásnak kerülnie kell a bevonulás előtt, mielőtt az Aranykapuhoz érne. Lehet ezt legendának nevezni, vagy „anekdotának” (idézet Giriustól), de tény, hogy a Kedron völgyének két oldalán szembenálló két temető (is) jelez valamit ennek a városnak látszólagos nyugalma alatt feszülő ellentéteiről. Mert szereti a köznép a másvallású szomszédját, jól elvannak ők, ismerik egymás nyelvét, szokásait, de azért nem áll messze tőlük a másik óvatos (vagy éppenséggel agresszív) piszkálása sem.
Elhaladunk a Getsemani kert mellett, a Szent István diakónus vértanúságának helyszínére emelt templom előtt és pillanatok alatt a Damaszkuszi kapunál vagyunk. Ebben a kora reggeli órában még nyugalom van körülötte, később ellepik az árusok, színek, hangok, illatok kavarodása teszi egyedivé a híres kapu környékét.
A mostani utcaszínt alatt pár méterrel látható az eredeti kapu. Itt léphetett ki egykoron Saul, aki még mielőtt még Damaszkuszba ért volna, megtért. A kapun belépve zsibvásári hangulat fogad a szűk utcában, fűszerek, gyümölcsök, ruhák és hűtő nélkül árult húsok között haladva alig bírjuk felfogni, hogy a Via Dolorosan haladunk. Talpig fekete kendőbe burkolt néni árul zöldségeket, angolul bíztat vásárlásra. Jobb a jó étel, mint a nézelődés – mondja – s meg is kínál az illatos mentával.
Lassan közeledünk a Szent Sír bazilikához. Bejutni csak kerülővel lehet, egy etióp kolostor tetőterén keresztül, mivel a muzulmánok már régen elbontották a lépcsőket, amik a Via Dolorosáról a bazilikába vezettek. Furcsa kinézetű szerzetesek tesznek-vesznek, ők ott laknak, alszanak, tisztálkodnak a bazilika feletti tetőtérben. Nehezen fogjuk fel, hogy itt pár négyzetméternyi területen osztozik hat felekezet, minden talpalatnyi helyet kihasználva, féltékenyen őrizve az 1852-ben kiadott Status Quo rendeletet.
Itt kis kitérőt tennék leírva ezt a furcsa rendszert. 1850-ben Jeruzsálemnek, a török tartományi városnak, kb. 15.000 lakosa volt, a város épületei főleg romok és templomok voltak. Ezek körül közel ötven nemzetiség harminc nyelven beszélő lakossága élt, fele zsidó vallású, több mint egyötöde keresztény arab, és mindezekre ezer török katona vigyázott, hogy ne bántsák egymást.
A Szent Sír a keresztényeké volt, de ez nem is volt olyan egyszerű, mert a különböző keresztény felekezetek között véres összetűzések voltak. 1851-ben ugyanis nem tudtak megegyezni, hogy melyik egyháznak van joga a templom kupoláját megjavítani.
Ennek az áldatlan helyzetnek vetett véget Abdul Medshid szultán az 1852-ben kiadott Status Quo rendelettel, amelyet mindmáig betartanak. Ezek szerint a különböző egyházak között megoszlik a fennhatóság a templom különböző részei felett, csak maga a tulajdonképpeni Szent Sír (amely a rotonda közepén van) és a ravatal kő tartozik közös fennhatóság alá.
A templom többi része megoszlik az egyházak között: a keresztre feszítés oltára a katolikusoké, a Golgota oltára a görögkeleti ortodoxoké, az örmény egyházé a Szent Heléna kápolna, a koptoknak a Szent Sír hátfalán, a szíreknek a koptokkal szemben van egy kis kápolnájuk. A Szent Sírt az 1900-as évek elején eléggé megrongálta egy földrengés, de javítani pont a fent leírt okok miatt egyelőre nem lehet. Így a britek megerősítették egy szépnek cseppet sem mondható acélszerkezettel. A Status Quo továbbá mindent meghatároz, hogy ki, hol és mikor imádkozhat, kik mikor és hol tarthatnak istentiszteletet, melyik mécsest ki és mikor tisztíthatja és kiköti, hogy semmit nem szabad megváltoztatni.
Van azonban egy szokás amely még a Status Quo előttről származik és soha vita tárgyát nem képezte, ez pedig a templom kulcsaival kapcsolatos. A templom kulcsai ugyanis évszázadok óta egy jeruzsálemi muzulmán család birtokában vannak, ők zárják rá minden este a templom kapuját arra a három (katolikus, örmény és ortodox) szerzetesre, akik ott imádkoznak egész éjjel. Reggel pedig a következő ceremónia zajlik: a muzulmán férfi háromszor kopogtat az ajtón, a kopogásokra sorban válaszol bentről a három szerzetes, és csak ezután nyitja ki az ajtót.
Az etióp szerzetesek templomából leereszkedve jutunk el a bazilika udvarára. A bejárati kapu két részéből az egyiket szintén a muzulmánok falaztatták be, hajdanán a másikon meg belépőt szedtek a zarándokoktól. Szintén a brit mandátum óta szüntették meg ezt a rendszert, azóta a Szent Sír látogatása ingyenes.
Először a keresztre feszítés kápolnájába lépünk be, majd a Golgota-hegy kövét simogathatjuk meg egy erre kiképezett nyíláson keresztül. Ez inkább csak domb volt valaha, ma meg már egy üveg alatt szemlélhető szikladarab a fölé épített kápolnában. Innen érkezünk egy jó meredek lépcsőn a bazilika rotondájába. Óvatosan benézünk a szír-ortodoxok kápolnájába, ahol épp szentmise folyik, a koptok kis kápolnájánál áldást kapunk a szerzetestől, megnézhetjük a Jézust kísérő asszonyok emlékére emelt alig másfél négyzetméter alapú kis kápolnát, ami inkább egy baldachinhoz hasonlít és máris a nagyon modern, és kimondottan ízléses latin szertartású kápolnába értünk. Arasznyi bronz-szobrokból elkészített keresztútja nekem nagyon tetszett. Itt tartottuk vasárnapi szentmisénket. Meghitt volt, élményt jelentett.
Szentmise után megnézzük a padlón márványintarziával kirakott helyet, ahol annak idején a Feltámadott találkozott Magdolnával, majd az örmények részének felfedezésére indulunk. Az előtérben nagyon szép mozaik emlékeztet az örmény genocídiumra, innen egy barlangba megyünk. Itt mutatják be, milyen is lehetett az Arimateai József által felajánlott sírbarlang. Hasonlót mutattak később a szír-ortodox kápolnánál is, de ott „többszemélyes” volt a temetkezési barlang. A megfeszített Jézust külön sírba kellett temetni, hisz halálraítéltként a zsidó hit szerint tisztátalanná vált, más elhunyttal nem kerülhetett egy temetkezési helyre.
Továbbmenve az örmény részen elhaladunk I. Balduin sírja mellett, akit az örmények valamiért nem szeretnek, így sírjáról leszedték a díszeket, s ülőpaddá alakították. Balduin 1058 és 1118 között élt, ő volt az első keresztes hadjárat vezetőinek egyike, ő lett Edessza első grófja és később Jeruzsálem második uralkodója és az első személy, aki ténylegesen felvette a jeruzsálemi király címet. Innen jutunk vissza a bazilika előcsarnokába. Itt márványlap fedi azt a követ, amire feltételezések szerint Jézus testét terítették ki, s ahol gyolcsba tekerték. A márványlapot minden nap bekenik illatos anyagokkal, mirrhával, sokan imádkoznak mellétérdelve nagy-nagy áhítattal.
Az örmény kápolna előcsarnokában ismertetik a harang ősét. Eleinte egy falapot kopogtatva hívták a hívőket imára. Kevesen voltak, meghallották. Később, a gyülekezetek növekedésével, acélból készítették ezt a lapot. Ennek hangja már messzibbre elhallatszott. A harangot sokkal később, valamikor az oroszok megtérésével egyidőben kezdték használni a hívők imára hívására. Míg a magyarázatot hallgatjuk, felülről is megnézhetjük a Szent Sír fölé emelt „Jedikulá”-nak nevezett kápolnát. Ma kevés a turista (ki mer manapság elindulni, amikor a híradók csak borzalmakról szólnak), szépen látszanak felülről a Szent Sír előtti gyönyörű gyertyatartók, az ortodoxoké, az örményeké és a latin rítusúaké. Mert azt is külön állítottak...
A szír ortodoxok kápolnáját is megnézhetjük végre, befejezték szentmiséjüket. Meglepetten látjuk, hogy csupasz, kiégett falak fogadnak, szénné égett oltár. Christian atya magyarázza, hogy egy közel száz évvel ezelőtti tűzvészben semmisült meg a kápolna, de a szírek nem javíttatják meg, mondván, nem ők a felelősek a tűzért, nem az ők kötelességük javítani. A többi megtapasztalt furcsaság mellett ezt is meghallgattuk.
A Szent Sír előtt sorban állókat rettentően szigorú szerzetes (talán ortodox?) rendezi. Négyenként enged be, s bizony szót kell fogadni neki. Christian atya meséli, hogy ha megharagszik (s ez elő-előfordul), akkor órákra bezárja a Szent Sírt. Így nagyon szófogadóan állunk, halkan susogunk, s meg is érdemeljük a bebocsáttatást.
Az első helységben, üveg alatt látható egy darab a Jézus sírját elzáró kőből. A belső szobában meg maga a Sír. Igaziból a Jézus sírjaként használt barlang felső részét még a 4. században lebontották, hogy ezt a kis templomot emelhessék felé. Mielőtt beléphetnénk Christian atya még figyelmeztet, hogy a bent látható fa-ikont nyissuk ki. Csoportunk tagjai suttogva adják át a varázsszót egymásnak, így láthatunk egy darabot az eredeti barlangfalból is. Alig pár percet hagy a szigorú szerzetes, nehéz itt elgondolkodni, meditálni a hely szentségén. Christian atya próbál kárpótolni bennünket. A ferencesek folyosóján beenged egy csendesebb, turistáktól nem zavart kápolnába. Itt picit magunra lehetünk gondolatainkkal. Csodálatos helyen járunk. Nem lehet tudni, hogy minden meglátogatott kő, kiszögellés mennyire az eredeti, de egy tény: Jézus földi életének utolsó napjai itt teltek el, valahol itt tapasztalták meg a tanítványok az első húsvét csodáját. Kellett nekünk az egész délelőtti élmények után a ferencesek kápolnájának csendje.
Talán furcsának tűnhet, ha azt írom, mindannyian kicsit elvarázsolódva léptünk ki a bazilikából. Útban az autóbusz fele még megnéztük Pilátus palotáját, a teret, ahol a nép Jézus halálát követelte, s a napi élményeinktől szédülten ültünk fel az autóbuszba. Girius már várt, hogy vigyen bennünket Betlehembe.
|
