Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/95402
|
2005-12-14
Róma 5.
Délutáni nézelődésünket a Priscilla katakombáinál kezdtük. Ezeket a nagy, korakeresztény, föld alatti temetőket megközelítőleg Kr.u. 200-tól építették mindenkinek, de elsősorban a szegény keresztények számára, hogy méltó temetésben lehessen részük, hiszen a keresztények a Róma pogány lakosságától eltérően nem égették el a holttesteket, hanem megszentelt földbe temették. A keresztény közösségi temetőket a gyülekezet építtette, de voltak családi, saját építések is. A Priscilla-katakomba is a jómódú emberek építtette temetők sorába tartozik. A névadó egy római szenátor felesége, aki kereszténnyé lett, és az akkor a városon kívüli házukba befogadta hittestvéreit. Az egyik alsó helyiségben tartották istentiszteleteiket, majd a ház alatt elkezdték ásni a temetõül szolgáló folyosórendszert, amely háromszáz év alatt elérte a 13 kilométer hosszúságot, és hozzávetőlegesen 40000 sírt foglal magában. Mindeddig két szintet tártak fel, ebből a felső látogatható. Számos vértanú mellett hét pápát (köztük 335-ben Szent I. Szilvesztert) itt helyeztek örök nyugalomra.
A katakombák meglátogatását már nagyon vártam. Egyszerű kolostorépületbe mentünk be, s mint egy mindennapi pincelejárat, úgy vezetett az út a katakombák fele. Szűk folyosón haladtunk előre, s lelkes idegenvezetőnk kedvesen magyarázta a látnivalókat, egykori szokásokat.
Elgondolkodtató volt ott nézelődni, ahova az első keresztények, az akkoriban Rómában annyira idegen és furcsa, egyistenhívő vallás követői, a halottaikat helyezték el az örök élet reményében. Megható rajzok, faragások, freskótöredékek, mozaikrészletek láthatóak ma is. Díszítésnek hinném, de meglepetten hallottam idegenvezetőnktől, hogy ugyanakkor fontos támpontok is voltak a tájékozódáshoz a földalatti labirintusban. Valóban nem lehetett könnyű megtalálni egy sírt a zegzugos folyosókon. Rövid a látogatásra szánt idő, pedig még annyi mindent meg kellene nézni. A különlegesen naiv faragású szarkofágok mellett csak elsietünk, egy oldalfolyosóban gyönyörű szobrocskát pillantok meg, de rohanni kell tovább. Így is többet maradtunk a nekünk szánt időnél, már lent van a következő csoport. Még szerencse, hogy kikerülésükhöz be kellett húzódnunk egy kis oldalkamrába, s így még egy viszonylag nyugodt pillantással elköszönhetek a földalatti szépségektől. Talán egyszer még megnézhetem nyugodtabban. Nagyon érdemes lenne.
A távoli múltból sétánk jelenünk igencsak modern részéhez vezetett. Egy, a jezsuiták által vezetett kollégiumot nézünk meg. Csak ámulok a sok mindenen, amit a hallgatók megkapnak, de ugyanakkor mindenütt látszik, hogy mindezért cserébe kemény tanulást várnak el tőlük. A könyvtárak, a számítógépterem, kápolnák és más közösségi termek nemcsak szépségükkel, hangulatukkal fognak meg, hanem a felszereltségük is irigylésre méltó. Bár a különböző helyeken kifüggesztett táblázatokból ítélve a diákoknak nincs sok szabadidejük, így ritkán tudják igénybe venni a tetőteraszon berendezett kis házi sörözőjüket, vagy földszinti koncerttermüket. Szívesen lettem volna hasonló intézmény hallgatója.
A kollégium közvetlen szomszédságában elhanyagoltan, lépcsői között kinőtt fűvel díszítetten áll az örmény rítusú templom. Róma sokszáz templomából persze, hogy jut minden közösségnek, itt mégis egy picit meghatottabban álltam meg.
Rövid séta után máris a kapucinusok templománál voltunk, ahol a templom melletti kápolnában közel 4000 elhunyt kapucinus földi maradványai nyugszanak. Igaz itt ez a kifejezés, hogy nyugszanak egy kissé sajátosan értelmezendő. Öt helységet rokokkó ízléssel elrendezetten díszítenek a csontokból összerakott díszek, egész csontvázak. Különlegesen, hátborzongatóan érdekes. Az 1853-ban idelátogató Ferdinand Gregorovius így szólt az őt kísérő kapucinus atyához: „Padre, micsoda zűrzavar lesz itt egyszer, amíg minden koponya megkeresi a tartozékát”. „Bizony”-szólt a felelet- „az Utolsó Ítélt napján nagy zörgés lesz itt”.
Az utolsó kápolna földjén elgondolkodtató feliratot olvashatunk: „Amik vagytok, azok voltunk; amik vagyunk, azok lesztek”. Valóban érdekes memento mori ez a kripta. Padlózata alá a Szentföldről hozattak földet. Látogatásunk közben furcsán vettek körbe a magasztos, a művészi és az elgondolkodtató élmények.
A S. Maria della Vittoria templomban Bernini egyik legcsodálatosabb szobrát néztük meg. Avilai Szt. Terézt ábrázolja, Eksztázis a neve. Elragadó alkotás, a márványba faragott ruhája olyan könnyed, hogy szinte várom az apró huzatot, hogy meglibbentse. Sokan vitatják a szobor elragadtatott arckifejezését, de művészi értékét szerintem senki még kétségbe nem vonta.
A S. Maria degli Angeli e dei Martiri templomban egy különleges órát nézhettünk meg. A falban levő résen beáramló fénysugár a földön elhelyezett skálán mutatja a pontos időt, és más asztronómiai eseményeket. Ami ugyancsak elgondolkodtatott ebben a templomban, hogy Michelangelo 86 éves korában készítette el az terveit. Római fürdőből alakították át keresztény templommá. Méreteit elnézegetve azért azt a római fürdőt is párezer emberre tervezhették.
Utunkat a Trinità dei Monti templom fele vettük. A sok szépség után jelentéktelennek tűnik. Egyetlen dolog miatt kerül egy turista útvonalába, ide vezet fel a kimondottan hangulatos Spanyol lépcső. Először fentről csodáltam meg a novemberi este ellenére is zsibongó tömeget. Aztán lesétálva üldögélő fiatalok mellett megyünk el, talán egyedül itt sajnálom, hogy nem egy csendes nyári estén látogathatom meg. A lépcsőn leérve világvárosi forgatag fogad. Vezető márkák üzletei, kávéházak, vendéglők, butikok tömege próbálják a turistákat vásárlásra csábítani. A fiesta-hangulat magával ragadó. Ha nem lenne egész napos fáradtságom a lábamban, talán még hagynám is magam sodródni a tömeggel. Így inkább a hazafele sétát választom, s az esti Rómát figyelgetve csendben próbálom feldolgozni rengeteg szép élményemet, a sok újdonságot, amit tanultam. Mert nemcsak azt kell megtanulni, hogy Szt. Pált miért ábrázolják általában karddal, hanem a ferencesek-minoriták-kapucinusok közötti összefüggés rejtelmei is feltárultak előttem. A római közlekedésben megszerzett ügyességemről már nem is beszélek. Egyszerűen nem hittem el, hogy ilyen szintre is felfejlődhetek. Már majdnem magabiztosan (no rendben, egy kicsit azért még bátortalanul) vágtam bele az úton átkelésbe, természetesen a piroson, a többi rómaival együtt. A zöldön egyedül még nem mertem. Úgy tűnt, a jelzőlámpa színei csak információ jellegűek, esetleg az utcai hangulat feldobásáért színesek, mert mint jelzést sem az autósok, sem a gyalogosok nem veszik figyelembe. Ennek ellenére viszonylag nyugodtan hömpölyög a tömeg. Kinézetelre nyugisan, szabályosan, de azt hiszem ezt a szabályt csak a rómaiak tudják.
Azért csak eljutottunk a kínai vendéglőbe vacsorázni, s a finom sült alga-szénától máris életmagra kerekedtem. A Tsing Tao Beer már egészen felfrissített. A vacsorazáró bambuszpálinka meg csak egy vidám pontocska lett a tartalmas napunk végén.
|
