Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/95402
|
Szentföld 1.
Régi vágyam volt, hogy eljussak Közép-Kelet varázslatos világába. Már akkor, amikor még teljes kavarodás volt a fejemben, hogy az országot pillanatnyilag Izraelnek, vagy Palesztinának hívják. Ma már tudom, hogy azt a területet nem hívhatjuk másként, mint Szentföldnek. Mert lehet az Ígéret földje egyeseknek, vagy Palesztina, mondhatjuk Westbank-nek, vagy tejjel-mézzel folyó Kánaánnak, de aki egyszer arra a földre tette lábát, az megérti: a Szentföldön jár. S ha vitatkoznak is a különböző felekezetekhez tartozó lakosok egy-egy talpalatnyi hely miatt, valahányszor országukról beszélnek, arcukon mosoly látszik, öröm, és végtelen hazaszeretet. Politikamentes hazaszeretet. Ők a békét akarják a mindannyiuk szentföldjén.
Szeretetszolgálatunk franciaországi testvérszervezete az idei ökumenikus imahét alkalmából szervezte zarándokutunkat, így a 34 résztvevő nemcsak nemzetiségben különbözött, hanem felekezetileg, életkorban, bibliaismeretben és érdeklődési területünk szerint is. Idegenvezetőnk, a belgiumi születésű, domonkosrendi Christian atya és igazgatónk, Egidiu atya józan gondolkodásának, nagy tudásuknak és még annál is nagyobb empátiakészségüknek köszönhetően nagyon vegyes csoportunk gond nélkül járta be a 9 napos zarándokutat. Néha nagyon fáradtak, álmosak voltunk, néha nagyon fáztunk, vagy épp olvadtunk a sivatagi melegben, néha nagyon toleránsak kellett legyünk a más felekezethez tartózó társaink vallási szokásaival, emberi hibáival szemben, de mindent összevéve igazi csapattá alakultunk, s hiszem azt, hogy minden résztvevő hazaérve saját környezetébe, fog majd mesélni a tolerancia pozitív szerepéről.
Egyházmegyénk kis csapata öt főből állt, s kimondottan jó volt látni, hogy nemcsak szervezetünk emblémájával ellátott kabátunk különböztetett meg a többiektől, hanem összetartásunk, humorérzékünk és lendületünk is. Az út végén Christian atya azzal búcsúzott tőlünk, hogy elmesélte, megkereste egyházmegyénket a térképen, s 2010-ben jon: ahol ilyen emberek élnek, oda neki el kell látogatnia. Remélem nem csalódik majd.
Szállásunk egy nap kivételével a francia Caritas Maison d’Abraham nevű vendégháza volt. Alapítója azt szerette volna, hogy Ábrahám minden gyermeke, felekezetre való tekintet nélkül, örülhessen a ház vendégszeretetének. Azt hiszem sikerül is. A szintén domonkosrendi nővérek puritán szobái kényelmesek voltak, szabadon használhattuk a ház nappaliját, könyvtárát, kápolnáját, a kimondottan finom és bőséges étkezésekről nem is beszélve. Francia-arabosan főztek, nekem nagyon ízlett minden étel. A fiúk egy hét után kicsit sóhajtoztak egy kis kolbász, szalonna után, és a minden nap azonos főtt tojás-sajt-dzsemből álló reggelivel is viccelődtek, de alapjaiban véve nagyon jól gondoskodtak rólunk.
Még szót kell ejtenem sofőrünkről, Girius-ról, aki palesztin származású, keresztény ember, jól beszél angolul is (no meg héberül és arabul, mint itt mindenki), és végtelen türelemmel, szeretettel gondoskodott rólunk. Izraeli állampolgársága mellett kanadai állampolgár is, így volt lehetséges, hogy mindig saját autóbuszunkkal tudtunk közlekedni a megszállt területeken is. Valahányszor (nagyon sokszor) átmentünk a létező 701 ellenőrzőpont valamelyikén, nekünk csak szépen ülnünk kellett a buszban, Girius pár mondattal elintézte átkelésünket. Útlevelünket is mindössze kétszer ellenőrizték, békésen, mosolyogva megköszönve türelmünket.
Ebben az országban háború van, jóformán folyamatosan. Így rendnek, biztonságnak kell lennie. De nagy kincs a turista, a zarándok. Megbecsülik nagyon, hisz ebből kellene többek között megélni. Főleg a palesztin területeken. Így aztán legyen az izraeli, vagy palesztin katona, bár gépfegyverüket úgy viselik, mint más fiatalok a walkman-t, de a turistákkal, zarándokkal kedvesek. S a városok este, éjszaka is nagyon biztonságosak. Nem egy nap csavarogtunk nagyon későig, program után Jeruzsálemben, Názáretben, de egyetlen pillanatig sem éreztem, hogy bárki bánthatna. Ha betartjuk azokat a minimális szabályokat, amik egy ilyen soknemzetiségű államban fontosak, ha nem viselkedünk úgy, hogy valamelyik felekezetet bántsuk, bántódásunk nem eshetett. A fiúk próbálkoztak első este sörözni, sajnálatos módon épp az arab negyedben. Nos, a kérdésüket, hogy hol van itt söröző, vagy kocsma az utcán lófráló fiúk nagyon nem pontozták. De ez volt az egyetlen kellemetlenségünk a 9 nap alatt.
Keményen végigdolgozott hét után, -17 fok kinti hőmérsékletben indultunk a reptér fele. Tamás kora reggel indult Kolozsvárról, Vásárhelyen vette fel további három kollégánkat, s délre már Csíkszeredában voltak. Nem kevés tehetséggel bevarázsolták az ötödik bőröndöt is az autó csomagtartójába, s elindultunk Bukarest fele. A rádióban óránként mondták a híreket a gazai hadműveletekről. Hallgattuk, majd eldöntöttük, hogy az messze van Jeruzsálemtől. Talán...
Kétóránként megálltunk egy pihenőre. Kávé, tea volt a menü, Józsinak meg az újabb doboz csíki sör. Mindig precíz kollégánk, Laci óránként jelentette, hogy az autó átlagfogyasztása épp nőtt, vagy csökkent fél decivel. Tamás szerint mi 6,5 liter gázolajat és 2 doboz sört fogyasztunk egy százason. Egyszóval vidáman érkeztünk a reptérre, s a derültség még nagyobb lett ahogyan indulásunk órája közeledett. Folyt a fiúkból a vicc, nem volt idő izgulni, hogy hova is megyünk, s ott vajon robbantanak-e. Józsi még egy utolsó sörvadászatra indult, sikeresen. Igaz, hogy ez már csak 3 decis volt, s talán az íze sem igazi, de megvigasztaltuk, majd amikor túszként várja szabadon bocsátását, még ennek emléke is szép lesz.
A Tarom járatával repültünk, semmi extra ellenőrzés, mintha csak a szomszéd városba indulnánk. Még a kézipoggyászomban Tel Avivban élő barátainknak vitt beltéri egységre, két évre elegendő iskolai tankönyvekre is csak lazán legyintettek az ellenőrzésen. Lassan mi is elfelejtettük a híradók rémtörténeteit, boldogan megettük a Tarom mindig ízletes ételét és vártuk a Nagy Kalandot.
Az óriási Ben Gurion reptér barátságosan várt. Mindössze két katona (vagyis egy katona meg egy katonalány) nézte az érkezőket. Látszólag unottan, bár kezük lazán a fegyveren volt nézelődés közben is. Pillanatok alatt estünk át az ellenőrzésen, csomagjaink már a szalagon körözve vártak, amire az óriási reptéren átgyalogoltunk. Kábítószer-kereső kutya szaglászta szorgalmasan őket. Még fel sem ocsúdhattunk az érkezés izgalmai után, máris repített autóbuszunk Jeruzsálem felé. S bár éjszaka volt, a bennünket kísérő vezető folyamatosan magyarázott az országról, történelméről, népeiről, az ott élők vallásáról, a betartandó udvariassági szabályokról. A 34 emberből talán 15 hallotta is, páran még figyeltünk is. Vagy legalábbis megpróbáltuk. Mindenképpen örültünk, amikor a Maison d’Abraham szobakulcsait megkaphattuk, s érzékelhető közelségbe került a lefekvés ideje.
Tündével ketten kaphattunk egy szobát, ablakunk Jeruzsálem óvárosára nyílt. Csak álltunk, s néztük. Éjjel volt, tudtuk, hogy pár órán belül kelnünk kell, hisz korán kezdjük a városnézést, mégis a látvány varázsa ottmarasztott az ablakban. Hihetetlen fényben csillogott a Sziklamecset kupolája, a fehér kőfalak, az ezernyi apró fény. Nem tudtam betelni a látvánnyal. Későre aludtam el. Fejemben kavargogtak a híradókban hallott rémtettek és Jeruzsálem csodaszép éjszakai fényei.
|
