Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/95402
|
2005. október 26.
Bukarestben
Nehezen szánom rá magam egy bukaresti útra, most mégis pillanatok alatt döntöttem. Az Atheneul Român-ben hallgatni koncertet… Ezért érdemes nekiindulni.
Az utazás tervezésekor kiderült, hogy az egyetlen gyors, amivel elérhetem az Intercity-t pont aznaptól kezd újra közlekedni a nagy árvizek óta. Mosolyogtam magamban. Még a Vasúti társaság is akarja, hogy menjek.
Itthonról őszies időben indultam, s bár jó olvasnivalóval szerelkeztem fel az útra, mindegyre elcsábította a szememet az ezerszínű erdő, a Tusnádi-szoros varázsa, meg az egész búcsúzkodó természet aranyló szépsége.
Három útitársam éppen katonaságból szabadságra hazalátogató fiatalember volt. Nagyon igyekeztek viselkedni, én mégis komoly fejlődést érhettem el a 21. századi népi folklór legújabb alkotásainak megismerésében. Magyar kisvárosban élve furcsa dolgokkal szembesül ilyenkor az ember.
Ahogy közeledtünk a Déli-Kárpátokhoz a természet fordított egyet az időkeréken, s máris a télben találtam magam. Arasznyi fehér puhaság borította be a tájat, szikrázott a hó a déli napsütésben. Csodaszép látvány volt, ahogyan a sokféle sárgára színeződött levelek ráhulltak a hóra. Egy-egy tisztás olyan volt, mintha aranyszínű szeplőkkel szórta volna tele egy játékos tündér. Bár az is meglehet, hogy a hegyi manók garázdálkodtak a sárga festékekkel.
Lassan elérkeztünk Buşteni-ig. Itt a legcsodálatosabbak a 2000 m feletti hegyek. Reggelente rózsaszínűek, de most a délutáni napfényben csak úgy egyszerűen szikráztak. Sosem tudok betelni a nézésükkel.
Hamarosan már az alföldön száguldott a vonatunk, visszaértünk a nyárba. Az emberek rövid ujjú blúzban járkáltak az utcán, talán nem is tudták, hogy fenn, a hegyekben a Hótündér már eljárt. Elcsomagoltam a télikabátomat, sejtettem, hogy Bukarestben nagyon furcsán mutatnék benne a sok nyáriasan öltözött ember között.
A csodálatos utam után csakhamar a koncertterembe értünk. Az Atheneul Român nagyon szép. Nem túlságosan nagy terem, de jó az akusztikája. Enescu és Bartók volt a programban. Kiváló karmester, hihetetlenül jó zenészekkel. Éreztem, hogy megérte eljönni.
Régi barátainkat látogattuk meg a koncert után. Messzire laknak, én az esti várost figyeltem. Bukarest bájos balkáni összevisszaságát. A múlt századi palota mellett felépített üvegkompozíciót. A hangulatos utcácskába betolakodott, pöffeszkedő banképületet. Hol van ennek a városnak a főépítésze?
Belvárosi kirakatok mellett suhanunk el, szikráznak a fények, fél vagyonba kerülő ruhákban lézengő fiatalok. Minden főváros éjszakai kellékei...
A forgalom hihetetlen még ebben az órában is. S mint a Balkánon általában, mindegyre dudálnak. Mindenki. Sofőrünket megkérdeztem, hogy miért? Akkor jobb lesz a közlekedés? Elgondolkodott, halkan felelt: “Mi ezt már így szoktuk meg. Oldja a feszültséget.” Később, amikor az éjszakai nyugalmamat is zavarta a hömpölygő, soha meg nem pihenő forgalom hangja, én úgy éreztem, hogy nekem inkább a feszültségemet növelte. De hát én csak egy kisvárosi, hegyi ember vagyok. Nálunk a reggeli zaj kimerül a madarak csivitelésével, s néha a szomszédasszonyom körömcipőjének kopogásával.
Hazaútunkkor visszafele járjuk végig az évszak-kereket. Pár óra alatt a nyárból máris a havas úton autózunk, s csakhamar az ismerős hegyeink integetnek. Annyira szeretem őket! Bárhova megyek, mindig vidáman várnak vissza. Nem olyan lélegzetelállítóak, mint a déli testvéreik, talán zárkózottabbak is, de mindig mosolyog a lelkem, amikor viszontlátom őket.
|
