Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/46000
|
2010-11-23
Végzetúr
A valaha virágzó ghallai civilizációt egy szörnyű Ellenség pusztította el, amely ellen nem volt védekezés. Az Ellenség felperzselte a felszínt, szinte minden életet megsemmisítve. A túlélők a hegyek mélyén rejtőztek el, és megkezdődött az ezeréves száműzetés. A menekültek közül a legalkalmazkodóképesebbekből alakult ki a galetkik társadalma. Képesek voltak a hegyek mélyén élő szörnyekből és egyéb életformákról a lélekenergiát kinyerni, és azt saját testük és erejük fejlesztésére fordítani. Hosszú idő telt el, és a galetkik soha nem adták fel a reményt, hogy a Felszínt visszahódítják. A Hegymélyben, a túlélésért folytatott harc megedzette őket, és végül eljött a nap, amikor kiléptek a Felszínre, és kihívták az Ellenséget. Hosszú és brutális küzdelem volt, borzalmas veszteségekkel, amely során a galetkik végül győzedelmeskedtek.
A csata során azonban az Ellenség megfertőzte elméjüket. Az ezerévnyi keserűséget és szenvedést pusztító gyűlöletté változtatta, a rengeteg lélekenergiától irtóztató hatalmúvá vált túlélő galetkik egymással kezdtek csatázni. Egy-egy ilyen galetki pusztulásakor olyan tömegű lélekenergia szabadult fel, hogy az gyakran ellenfelét is elpusztította, és kettejük energiájából tomboló örvény, az eget borító szennyezett porfelhőkig érő vortex lett. A bolygó még el sem tudta kezdeni regenerációját, amikor már tulajdon felszabadítói tették a helyzetet még rosszabbá.
A magukat most már végzeturaknak hívó galetki lordok, látva az okozott pusztítást, végül kényszermegállapodást kötöttek. Csatáik során a legyőzött végzetúrtól elorozhatják lélekenergiája egy részét, de nem pusztíthatják el teljesen. A felszínre visszatérő többi faj lélekenergiája vagy az Ellenség utolsó, rejtőzködő csatlósai azonban továbbra is szabad prédák voltak.
A száraz szél az arcodba csap, ahogy végignézel a tájon. Kietlen pusztaság, monotonitását csak a buckák közt megbúvó, évszázadok óta romba dőlt épületcsoport töri meg. A vöröslő égen itt-ott sötét felhők úsznak, örvénylő vortexviharok nyúlnak le belőlük egészen a felszínig. Koncentrált lélekenergia-nyalábok, amelyek egy-egy végzetúr pusztulásakor szabadultak el: nem túl bölcs dolog egy ilyen káosztornádó közelébe menni.
Éjszakára búvóhelyet kell keresned, lehetőleg minél mélyebben a felszín alatt, és nemcsak a vortexek miatt. Saját fajtársaid vadásznak rád, mert bennük is ég a tűz, ami benned. Néhányan azt mondják, az Ellenség esszenciája fertőzött meg benneteket a Felszín visszahódítása során. De te már nemigen tudsz visszaemlékezni, milyen volt régen, volt-e egyáltalán idő, amikor nem háborúztatok.
A romházak közt egy méteres sziklaskorpió fészkére bukkansz. Rövid csatában lélekenergiáját veszed a teremtménynek, majd behúzódsz a mély üregbe, amelyet a lény a földbe ásott. Búvóhelynek most ez megteszi. A régi idők, a Nagy Háború előtt… Az emlékek homályosak. A föld alatt éltetek, egy hegy gyomrában, rettegés és remény közt őrlődve. Akkor azt mondták, szerencsések vagytok, hogy pont a ti nemzedéketek számára jött el a pillanat, és a Felszínre lépve, kihívhatjátok a bolygót ezer éven át uraló Ellenséget. A csata borzalmas volt, de végül győztetek. De valami nem úgy sikerült, ahogy a bölcsek eltervezték. A győzelem utáni napon kitört a viszály, a galetkik egymást kezdték pusztítani. Te igyekeztél távol tartani magad a harcoktól, inkább elrejtőztél, de a szomjúság benned is ott van. Az örökös szomjazás a friss lélekenergia iránt….
Ma találkoztál egy lélekkufárral. Először azt hitted, hogy csak egy nyomorult teremtmény, amely arra vár, hogy lélekenergiáját vedd. De amikor közelről is láttad… a szekerén ülő torzszülött arcán nem volt semmi félelem, csak rád emelte azt a nagy, kék szemét, amelyből sugárzott az önbizalom. Ocsmány, visszataszító teremtmény, de mindenki egyetért abban, hogy nem jó kikezdeni velük. Vagy sokkal több hatalmuk van, mint azt a külsejük alapján gondolnád, vagy tényleg igaz, hogy a hordákat vezető galetki lordok titkos ügynökei, akiknek a haragját semmiképp sem hívhatod ki.
Pedig a csábítás nagy, és nem a lélekenergia miatt. A lélekkufárok, nem tudni honnét, ősi relikviákat gyűjtenek össze, és azokat a végzeturaknak árulják. Persze, mi mást kérnének érte, mint lélekenergiát. A markodba veszed a parányi lélekkristályokat - mindegyik csillog az általad legyőzött ellenfelekből zsákmányolt esszenciától. Amit szerzel, annak csak egy részét használod fel arra, hogy még erősebbé, hatalmasabbá válj. A másik részét a kristályokba zárod, mert a lélekkufároktól olyasmit szerezhetsz értük, amihez más forrásból nem tudsz hozzájutni. A relikviákat talán a földből ássák ki a kufárok, talán halott hősök sírjaiból lopják, talán uraik adják nekik, nem tudod. Annyi bizonyos, hogy a tőlük vásárolt felszerelés nélkül nehezebben tudnál életben maradni.
A mai lélekkufárnak különleges ajánlata volt a szokásos fegyverek, pajzsok és páncélok mellett: mágikus köveket, fókuszkristályokat mutatott neked, amelyek mágikus képességgel ruházzák fel a felszerelésedet. Azonban… ősköveket kért értük, a lélekkristály nem volt neki elég. Dühösen elzavartad, hiszen az őskő ritka kincs, de a drágakövek csillogását azóta sem felejtetted el, gyönyörűek voltak.
Egyre nagyobb területet tudhatsz a magadénak. A szomszédban portyázó végzeturaknak világosan az értésére adtad, hogy mik a vadászterületed határai. Bár nem találkoztál senkivel, aki jelentősen erősebb lenne nálad, tudod, hogy legtöbbjüknek jó esélye lenne ellened. A fizikai képességek, a fegyver és a páncélzat kevés. Ha meg akarod tudni védeni magad, mágiára lesz szükséged.
A mágia mindig is részese volt az életednek. Számtalan órát töltöttél a Hegy mágustornyaiban, komplex varázsigéket magolva. Hegymélyi vadászataid során a mágiahasználat mindennapos volt, ó és a háborúban is nagyban támaszkodtatok a varázslatokra. A háborúban azonban történt valami - valami, amihez talán a mostani gyűlölködés, viszálykodás is köthető -, aminek eredményeképp a varázsigék, a mozdulatok elérhetetlenné váltak, elfelejtetted őket, mint ahogy a múltad sok egyéb mozzanatát is. A mágikus potenciál továbbra is megvan benned, érzed a bizsergést, a mana áramlását, csak egyszerűen nem tudod már, hogyan kell formálni. Nincs más választásod, az egészet újra meg kell tanulnod. A lélekkufár ritkán ugyan, de árul varázstekercseket. Ha ilyen lehetőséged adódik, mindenképp ki kell használnod! A tekercsek kifakult rúnáit ugyan nem egyszerű kibogarászni, de a múltbéli tapasztalatod ebben segít, biztos vagy benne, hogyha ott lesz előtted egy ilyen tekercs, akkor képes leszel a varázslatot külső segítség nélkül is létrehozni. Csak ki tudd fizetni a lélekkufár által kért borsos árat…
Akár az apróbb lényekből zsákmányoltál lélekenergiát, akár egy másik végzeturat győztél le, mindig igyekeztél a lélekenergiád tested erősítésére fordítani, hogy erősebb, ügyesebb, vagy mágikusan érzékenyebb legyél. A tartalékolt lélekenergia mindig is potenciális préda volt a rád támadóknak.
Ma azonban egy új dolgot tanultál. Egy másik, tapasztaltabb végzetúrral találkoztál a saját hordádból, aki megtanított néhány új trükkre. Ha hajlandó vagy tanulni, új tudást elsajátítani, megszerezhetsz olyan ismereteket, akár saját magadat képezve, amelyek ugyan nem segítenek közvetlenül a végzeturak elleni harcban, de segítenek a túlélésben, és hosszú távon még hatalmasabbá is tehetnek, mintha a végtelenségig próbálnád az erődet vagy egészségedet fejleszteni - egyre csökkenő hatékonysággal.
A legérdekesebb lecke az állatokról és szörnyekről szólt, amelyeket eddig egyszerűen csak lélekenergia-forrásnak tekintettél. Kellő ügyességgel és türelemmel ezeket a lényeket foglyul lehet ejteni, és be lehet idomítani. ők lehetnek a szemed, a füled, megvédhetnek harcban… És ez csak egyike a szakértelmeknek, amelyekről a hordatársad mesélt.
A természet lassan kezd magához térni, tegnap még egy kevés eső is esett. Egy friss, önbizalomtól duzzadó facsemete tövében töprengsz a szakértelmekről. Vajon mi a fának a fontosabb? Erős és hatalmas legyen, hogy az állatok ne tudják elpusztítani, bármennyire is próbálják, vagy növesszen tüskéket, álcázza magát másnak, esetleg hajtson mérgező leveleket? A lehetőség előtted áll, de hogy melyik utat választod, csak rajtad múlik.
Ma távolról megfigyelhetted két végzetúr csatáját. Egyikük, a rubin horda tagja, láthatóan komolyabb vértezetet viselt, fegyvere is - amelyet nem ismertél fel - tiszteletet ébresztett. Ellenfele, egy nyurga zafír, oldalán egy idomított macskapárduccal vetette magát a csatába. A rubin hatalmas, és kétségkívül megsemmisítő erejű csapásait a zafír rendre elkerülte, gyakorlatilag csak a védekezésre koncentrálva, miközben állata bele-belemart a rubin bokájába. A nagy testű harcos próbálta fegyverével odébb hessegetni a párducot, de láthatóan nem volt meg a szakértelme ahhoz, hogyan kezeljen egy ilyen helyzetet. Végül a saját nehéz felszerelésének köszönhette vereségét: kimerült, ütései egyre fáradtabbak voltak, amikor is a zafír egy precíz döféssel leterítette. Az idomított párduc gazdája parancsára azonnal visszahúzódott. A zafír felemelte kezét, és a ziháló, magatehetetlen harcosból kavargó lélekenergia-felhő áramlott bele, majd már futott is tovább. Amikor eltűnt, egy pillanatra felmerült benned a gondolat, hogy odamész a sérült harcoshoz, és te is lélekenergiáját veszed - de ekkor nehézkesen feltápászkodott, és láthatóan átkozódva, elindult a másik irányba. Biztos vagy benne, hogyha a rubin harcosnak is lett volna saját idomított lénye, a harc másképpen alakul.
Talán itt az ideje, hogy te is elgondolkodj azon, hogy ejthetsz csapdába egy lényt. Talán egy álcázott verem lenne a legegyszerűbb, vagy kötelet készítesz, és ráveted a teremtményre. Még nem igazán tudod, meg az állattól is függ, de biztos vagy benne, hogy meg fogod oldani a problémát. Kérdés az, hogy utána mit kezdesz vele? Hogyan bírod rá az engedelmességre?
Verítékben fürödve ébredsz. Ismét álmodtál, de a képek gyorsan elillannak. Pedig minden álom a háború előtti évekről szól, életednek arról az időszakáról, amit annyira nehezen tudsz felidézni. Az örökös sötétségre emlékszel, mint ahogy az örökös küzdelemre is. A föld alatt éltetek, egy hegy gyomrában, és részed volt dicsőségben és szenvedésben is. Aztán egy napon megkaptátok a parancsot, és kiléptetek a felszínre. Annyira világos volt, sokáig nem tudtad megszokni… és nem is volt sok időd rá. A háborúról több emléked van, de azokat nem szívesen idézed fel. Sok csatát vívtál a Hegymélyben a torzszülöttekkel, de azok nem készíthettek fel életed legborzalmasabb összecsapására. Még most is a füledben csengenek azoknak a társaidnak a sikolyai, akik elsőként támadtak…
Amikor visszahódítottátok a felszínt, kietlen, élettelen pusztaságnak tűnt az egész. Az élet minden jelére folyamatosan vadászó Ellenség eltűnésével azonban lassanként visszatértek azok a teremtmények, amelyek megtanultak rejtve élni, vagy a hegy kapuinak megnyitásakor, a galetkikkel együtt kiléptek a Fényre. Az évek során, amíg a végzeturak egymással csatáztak, szaporodni kezdtek, és mostanra már mindent benépesítettek. Az Egyezmény óta a végzeturak már ismét vadásznak ezekre a lényekre, sőt, a lélekenergia elsődleges forrásává váltak.
Szerencsére, túl kevés végzetúr maradt, és túlzottan elszaporodtak a lények ahhoz, hogy a kipusztulásuk miatt kéne aggódni. Persze, tűnnek el fajok… ősi fajok, amelyek túlélték a világ pusztulását, túlélték az Ezeréves Száműzetést, és most, amikor újra szabadok lehettek volna, nem voltak képesek újra alkalmazkodni a drasztikusan megváltozott körülményekhez. Ezt hívják természetes kiválasztódásnak. A többi faj, amely fennmaradt, még erősebb lesz, igazi kihívást jelent a rájuk vadászó végzeturaknak, és így van ez jól. Már most is számos teremtményt láttál, amelyek elől egyenlőre bölcsebb dolog elrejtőzni. Trollok, óriási tüskés gyíkok, förtelmes és ijesztő, démoni teremtmények… Talán tudnál győzni ellenük is, de az erődet a többi végzetúrra tartogatod, ha felkészületlenül érnek, véged van. És amíg gyűjtöd az erődet, megelégszel az apróbb lényekből zsákmányolt lélekenergiával.
Az elmúlt napok, hetek eseményei után igazán hálás lehetsz, hogy az Egyezmény létrejött. A háború végeztével elszabadult a káosz. Az ünneplés, a békés letelepedés szóba sem jöhetett. A csata túlélői nem dicsőséget éreztek, csak keserűséget, gyűlöletet és haragot. A vezetők egymásra mutogattak, árulónak nevezték egymást. Kétségbe vonták, hogy az Ellenség utolsó katonája is megsemmisült, azt állították egymásról, hogy az Ellenség ügynökei. A galetkik hamarosan négy csoportra szakadtak, vagy ahogy most nevezik, a hordákra. Az árulónak bélyegzés csak egy ürügy volt, mindenki a hatalmas új meghódított világ fölötti uralmat akarta magának. Az összecsapások borzalmasak voltak, és rövidek. Ha egy galetki képes volt egy másikat elpusztítani, megszerezhette óriási mennyiségű lélekenergiáját, amitől sokkal hatalmasabbá vált. A leghatalmasabbak összecsapásának sokszor nem volt túlélője: elszabadult lélekenergiájuk gyilkos vortexként tombolt tovább.
A gyűlölet és elvakultság maszkja mögött maradt még valami a hordák vezetőiben, vagy ezzel is csak saját céljaikat és hatalmuk növelését szolgálták, nem lehet tudni. Mindenesetre, találkoztak egy napon, és képesek voltak tárgyalni, anélkül, hogy elpusztították volna egymást. Megszületett az Egyezmény: ha egy galetki megöl egy másikat, számkivetetté válik, és a többiek szabadon levadászhatják. A párviadalok persze elkerülhetetlenek, és a győztes lélekenergiáját veheti a vesztesnek, de csak annyit, hogy a másik ne pusztuljon bele. És attól a naptól a galetkik végzeturaknak hívták magukat, akik az egész bolygón élet és halál urai. A hordák közti viszály fellángolt, különösen, hogy most már nem kellett tartani a végső megsemmisüléstől - elvégre mindenki a legerősebb, leghatalmasabb akar lenni. Annyit csatáztál emiatt az elmúlt napokban, hogy tudod - ha nem lenne az Egyezmény, már a te lélekenergiád is ott keringene valamelyik vortexben.
Egy kiszáradt vízmosásban egy lény nyomait követed, amikor valami furcsa kelti fel a figyelmedet a bokrok közt. Ahogy közelebbről megvizsgálod, az első pillantásra áthághatatlannak tűnő tüskebozótban egy jól álcázott ösvényt találsz. Kíváncsiságtól hajtva lépsz be. A bozót egy kis tisztást vesz körül, amelynek közepén egy töpörödött öregembert találsz, épp a tüzet próbálja feléleszteni. Amikor meglát téged, ijedten hátraugrik.
- Meg fogsz ölni? Nincs sok lélekenergiám, amit elvehetnél!
- Hmm, ki vagy? - kérdezed tűnődve.
- Drakin vagyok, galetki, akárcsak te… De én nem vagyok harcos, sosem voltam. A gombakerteket gondoztam, ennyi hasznomat vették. Amióta visszahódítottuk a helyszínt, itt élek, várom, hogy mikor talál meg valamelyikőtök. Ölj meg nyugodtan, már nem látjátok hasznomat, a te szemedben is ott lobog az őrület!
- Várj csak öreg, lassítsunk egy kicsit, ne siettesd annyira a halált. Miféle őrületet látsz a szememben?
Az öreg csak a fejét csóválja.
- A háború… ti harcosok azt hiszitek, győztünk, pedig nem így van. Amikor megjött a hír, hogy az Ellenség utolsó katonája is elpusztult, mi, akik nem voltunk katonák, csak éltük az életünket, és megindultunk a felszínre. A felszínre, ahol a halál várt ránk. Saját fajtársaink támadtak ránk! Amikor az Ellenséget elpusztítottátok, esszenciájával megfertőzte a harcosok elméjét. Az Ellenség most is ott van, benned, és az összes többiben! ő táplálja benned a gyűlöletet és a gyilkolásra való vágyat. Olyanok vagytok, mint a csatlósok, a xenomorfok, vagy a többi lény, amelyet az Ellenség korábban megfertőzött. Hiába győztétek le, a szelleme tovább él bennetek!
Megvetően méred végig a fickót.
- A nap és a vízhiány teljesen elvette az eszedet, öreg. Össze-vissza beszélsz. Nincs semmiféle fertőzés… - de azért a bizonytalanság érződik a hangodon.
- Tudod, hogy igazat beszélek, végzetúr. És most ölj meg, vagy hagyj békén.
Szótlanul hátat fordítasz, és otthagyod.
Az elmúlt napokban sokat töprengtél a hordákon. Annak idején, amikor a négy sereg felvonult, hogy szembeszálljon az Ellenséggel, a galetkiket a képességeik alapján osztották be egy-egy csapatba. A fizikailag legerősebbek, a harcosok lettek a rubin horda tagjai. Ők voltak a legtöbben, de a háborúban, mivel az első vonalban harcoltak, is a legtöbb közülük halt meg. Az ő feladatuk volt, hogy a smaragd osztag fizikailag gyengébb, de komoly mágikus potenciállal bíró varázslóit megvédjék. A zafíroké volt a felderítői szerep: igazi túlélőművészek voltak, teljesen ismeretlen terepen is képesek voltak élelmet találni, elrejtőzni, nyomokat követni. A gyémánt horda katonáit mindhárom másik egységbe tartozók lenézték. Ők voltak a sereg gyilkolóművészei, a többiek által megsebesített Ellenség gyenge pontját keresték, és irigylésre méltó precizitással csaptak le rá - és ezért persze a babérokat is ők aratták le. A hordák közti vetélkedés, viszálykodás már a háború előtt is megvolt, de ez inkább afféle egészséges versengésnek számított. Az sosem volt kérdés, hogy akkor jól döntöttél-e, hogy melyik hordához csatlakoztál - hiszen a döntés nem a tiéd volt, képességeid alapján feljebbvalóid soroltak be. De most, amikor egyedül vagy, magadra utalva, nem mindegy, hogy melyik hordába tartozol, melyik horda tagjaként van a legnagyobb esélyed az életben maradásra. A lélekkufár beleültette a bogarat a füledbe: néhány héten belül tudni fog megfelelő mennyiségű őskőért bármilyen hordajelvényt szerezni neked. Márpedig a hordák szétszóródása óta semmi más alapján nem tudjátok eldönteni, ki hová tartozik. Nem mintha bármelyikőtök is hajlandó lenne megválni a jelvényétől - a horda nélküliek renegátok, szabad prédák, akárcsak a kóbor állatok, levadásszák őket lélekenergiájukért. Csak az Ősök tudhatják, a lélekkufár honnét tud hamis jelvényt szerezni…
Amióta a szétszóródott végzeturak megtalálták egymást és szövetségeket alapítottak, a hordák közti ellentét még jobban kiéleződött. Természetesen, csak az azonos hordába tartozók alapítanak közös szövetséget, de botorság lenne azt gondolni, hogy a szervezet célja mindössze a közös védelem és a biztonság lenne. Nem, távolról sem. A szövetségek elsődleges célja, hogy szervezetten tudják levadászni a magányos végzeturakat, vagy akár gyengébb szövetségeket. A szövetségek szíve a mágikus lélekkút, e köré építik falaikat, tornyaikat, erődítményüket. A lélekkútba gyűlő energia - amelynek növekedéséhez az újoncok is hozzájárulnak - a forrás a szövetség által emelt gyakran mágikus természetű kreációknak. Az átokpiramisok és pusztító citadellák korántsem a védelmet szolgálják, de nem ám. Hatékony fegyverek más végzeturak kifacsarásához. Olyan borzalmas eszközök, amelyek kísértetiesen emlékeztetnek az Ellenség által használt technológiára. Márpedig ha azokat a fegyvereket használjuk, amiket az Ellenség, ráadásul saját fajtársaink ellen, vajon miben leszünk jobbak náluk?
Számos, szövetségek közötti háborúról is hír érkezett. A gyenge szövetség megadja magát, a győztes szétkergeti tagjait, és lélekkútját kimerítik az utolsó cseppig, kiszárítják. Az egykori hordaparancsnokok tétlenül - vagy elégedetten? - nézik a csatározást, de legalább nem csatlakoznak egyik oldalhoz sem.
Amióta a Drakin nevű öreg galetkivel beszéltél, kétségek mardosnak. Mi van, ha igazat beszélt? Mi van, ha az egész gyűlölködés, harc az Ellenség utolsó átkának az eredménye. Ha így lenne, tudósaitok biztosan megtalálták volna a gyógyírt… Bizonyosat kell tudnod! Az Egyezmény óta nem tartottad a kapcsolatot hordád vezetőivel, de talán itt az idő, hogy felkeresd őket. Egy ősi város romjai közt volt parancsnokod tábora, amikor utoljára láttad. Talán ez megfelelő kiindulási alap.
Amióta a háború véget ért, meglepően ritkán vagy éhes, pusztán a zsákmányolt lélekenergiától egészségesnek és fittnek érzed magad. Vízre azonban szükséged van, viszel magaddal egy tömlőben a hosszú útra. Bár az utóbbi időben egyre gyakoribbak az esők, még mindig nem elég gyakoriak, a legtöbb tó és patak ki van száradva, ismeretlen vidéken nehéz vizet találni.
A romvároshoz három napi futás után érkezel meg, közben jónéhány lényt elejtesz, és néhány végzetúr is kihív, de szerencsére nem veszítesz jelentős mennyiségű lélekenergiát. A város teljesen kihalt. ősi házak és paloták romjai, amelyek már szinte teljesen elsüllyedtek a homokban. Sok helyen megjelentek a növények, fák, bokrok. Annak idején ezt a helyet is, mint mindent, lecsupaszítottak az ellenség életfalói, de a természet elképesztő regenerációs képességről tesz tanúbizonyságot. A hordavezér sátra már nincs a helyén, viszont találhatsz nyomokat, amelyeket követni tudsz.
Újabb két napi utazás, egyre távolabb a megszokott a vadászterületedtől, amikor végül rábukkansz hordavezéred táborára. Épp elkotródik a remegő végzetúr, aki ki merészelte hívni. A hatalmas testű hadúr dühödten fordul feléd, készen rá, hogy lesújtson, de aztán megismer téged, vagy legalábbis a hordátok szimbólumát.
- Mit akarsz? - förmed rád. - Ez az én területem!
- Válaszokat keresek, uram…
|
