Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/46000
|
2010-12-05
Korszakod csúcsragadozója néz farkasszemet veled.
A legfélelmetesebb, könyörületet nem ismerő, hatékony, szívós és kitartó vadász.
Egy kezében rövid, de borotvaélesnek látszó kést tartó végzetúr.
A tükörképed!
Kicsit hiú lehet a kastély ura - gondolod, majd nesztelen léptekkel haladsz tovább. Ez már legalább a tízedik tükör volt a sötét folyosókon. Nem volt egyszerű dolog bejutnod ide, az éjfattyú fellegvárába. Egyedül, varázstárgyak és csillogó, mágikus vértezet nélkül érkeztél a csillogó fekete jéggel borított szikla tövébe. Néped ellenségei már nagyon régen a földdel tették egyenlővé az orglingok faluját. A romok közé érve hagytad, hogy elmédben felébredjen a Fenevad. Még az ő emberfeletti érzékei sem találták meg az egykori pusztítás nyomait. Ahhoz viszont kétség sem fért, hogy az itt élő orglingokat az utolsó szálig elemésztették. A harcosokat, a nőket és az apró, mindig vidám, örökké csínyre kész porontyokat is.
És ez a sors várna a világodra, ha ma csődöt mondasz.
Nem érted, miért merült fel benned a vereség gondolata. Talán a citadella különös, embertelen és nyomasztó hangulata fertőzte meg az elmédet? Az erőd valamikor egy ősi fejedelem büszke fellegvára lehetett. Talán már akkor is híres sasfészeknek számított, amikor őseid csatát veszítettek az ellenséggel szemben, és a túlélők lemenekültek a föld alá? Az Ellenség aztán befészkelhette magát a gőgös falak közé, és a saját mérhetetlenül idegen képére alakította a köveket. Felkavarodott a gyomrod, könnybe lábadt a szemed már attól is, ha csak végignéztél a félhomályos, torz alakú folyosókon. Egyetlen vízszintes vagy függőleges vonalat sem láttál. Minden ferde volt, vagy éppenséggel hullámzó. Bár egy egyenes vonal nem kelthette volna benned egy örvénylő spirál érzését, a járatok díszítése, már ha díszítés volt egyáltalán, amit láttál, pontosan ezt tette. Nem evilági helyen jársz, ahhoz kétség sem férhet.
Nem csoda, hogy ide nem merészkedtek az éjfattyú halandó szolgái. A vár körül torz lények serege őrizte a sápadt, lüktető fénnyel izzó tetejű kőoszlopokat, melyek téged halálsikolyban megdermedt üvöltésű, kővé vált pokoli lényekre emlékeztettek. A falakon, a bástyákon és sziklák tetején áruló végzeturak álltak a balliszták, katapultok és csataskorpiók mellett. Nyakukban messziről is látszott a Szent agymosott rabszolgáinak fehér kendője. Ezek az árulók saját fajtátok ellen fordultak. Egy olyan hatalmat szolgálnak, amelyik ugyanúgy világotok elemésztésére törekszik, mint ahogy több mint ezer esztendővel ezelőtt is megpróbálta megsemmisíteni az életet Ghallán.
Egy keskeny, ötszögletű folyosó felől megcsapja orrodat a xenomorfok jellegzetes bűze. Az ellenség ölebként tartja ezeket a gyorsan szaporodó, meglehetősen intelligens szörnyetegeket. Bár eddig még sikerült minden összecsapásotokból győztesen kikerülnöd, de valahogy úgy érzed, egy napon még nagy gondot fognak okozni. Túl sokan vannak, túl gyorsan szaporodnak, és te már nem hiszed el, hogy csupán ösztöneikre hallgató férgek lennének.
Ma azonban még nem velük kell leszámolnod.
Lépések zaja üti meg a füledet. Járőr közeledik. Gyorsan, nesztelenül elbújsz egy sötét kamra bejáratánál. A járőr eldübörög melletted. Nem vettek észre, ami nem is csoda, mert az áruló végzeturak a plafonon mentek. Döbbenten nézel utánuk. Elfog a bizonytalanság. Hol van akkor a fent és hol van a lent?
Felveszel egy kavicsdarabot a földről, és a magasba dobod. Egy darabig rendesen repül, de aztán vagy tíz lábnyi magasságban hirtelen felvillan, és ahelyett, hogy visszazuhanna, felvágódik a mennyezetre.
Ahogy felvillant, lassú derengés támadt. A tükrök!
Világítani kezdenek!
Árnyékok bukkannak fel sárgás fényben ragyogó felszínükön. Magas, karcsú alakok bontakoznak ki a szemfacsaró kavargásból. Csak nem…
De igen, elfek.
És új ellenfeleid egymás után kilépnek a tükörből, ki a zavarbaejtő folyosóra.
Soha sem kedvelted igazán a hegyesfülűeket…
Gyilkolni jöttél, nem beszélgetni.
Most mégis megtorpansz, és a döbbenten bámulod a trónon ülő alakot. Döbbenten és csodálattal.
Emlékek ébrednek benne, és elmédben hirtelen elhallgat a bestia hörgése. A benned élő szörnyeteg zavarba jön, mert csodálatos emlékeid őt is lenyűgözik.
Életed legnagyobb szerelme, az egykori, régi igazi párod néz rád szemrehányóan. Lassan feláll, és elindul feléd. Pontosan tudod, ha odaér, minden meg fog változni.
Minden jobb lesz. Boldog leszel.
A varázslatos emlékek régi sebeket szakítanak fel. Mintha csak kinyílt volna egy ajtó az elmédben. Már nem végzetúr vagy, hanem az a fiatal galetki, aki arra készül, hogy egy napon majd társaival együtt visszatérjen a Felszínre. Hogy újra lássa a napot. Hogy visszaszerezze Ghalla világát a Felszínen lakótól…
Az Ellenségtől…
Valami nagyon nincsen rendben itt…
Vagy minden a legnagyobb rendben lenne? Kedvesed közeledik, és mosolyog. Mintha nem telt volna el annyi év. Mintha nem alakult volna át tested és az elméd. Mintha még mindig fiatal és ártatlan lennél. Nem pedig egy viharvert, félelmetes erejű végzetúr.
Egy véreskezű gyilkos. A Bestia hordozója. Fertőzött szörnyeteg.
A világ megmentője… Háborúk hőse… Hordád bajnoka… Vadász… A lélekenergia zabálója…
Végzetúr!
Egykori kedvesed már majdnem odaér hozzád. Arca szomorú, szája széle megremeg. Valamivel nagyon megbánthattad. De talán még nem késő jóvátenni a hibát…
Nem emlékszel, mi is volt az a bűnöd, ami miatt annyira elkeseredett ez a csodálatos, angyali szépségű lény. Már majdnem odaért hozzád. Bárcsak hozzád érne… Szomorú tekintete valósággal megdermeszt, vágysz rá, hogy itt legyen melletted, de ugyanakkor mintha valami nem lenne rendben…
Az Ősök ma veled vannak.
Mert a benned élő szörnyetegnek nincsenek kétségei. A Bestia ugyanolyan ösztönöknek engedelmeskedik, mint egy vadállat. Ott is felismeri a veszélyt, ahol az érzések megzavarják egy közönséges halandó elméjét.
Szép kedvesed már közel hajol hozzád, már majdnem átölel, amikor a Bestia a magasba rántja a jobbodat. A borotvaéles penge a bordák alatt hatol a húsba, és azonnal eléri a szívet. A Bestia megcsavarja a pengét, mert nem akar esélyt adni ellenfelednek…
Kedvesed halálsikolya darabokra szaggatja a meghitt félhomályt. Arcvonásai megroggyannak, és a csodálatos mosoly mögött egy ősöreg elf ráncos képe bukkan elő. Kirántod a kést, és megpördülsz. A hipnotizőr teteme is a fekete kőre hullik, társai mellé.
Most már emlékszel.
Behatoltál az ellenség fellegvárába, hogy vakmerő támadásoddal eltereld a figyelmét. Itt bent nem csak tér torzult el, de az idő is furcsán viselkedik. Hős társaid a Rúven árnyékában talán már meg is indították a nagy, végső ellentámadást, és csak rád meg néhány hozzád hasonló bajnokra várnak, akik gondosan kiválasztott pontokon marnak bele ellenfeletekbe.
Olyan helyeken, ahol az nagyon fáj.
Mindenki olyan célpontot választott ki, ami különösen erős érzelemmel töltötte el. Hideg, acélkemény gyűlölettel. Bosszúvággyal. Amire szükséged is lesz, ha győzni akarsz.
Az Éjfatty citadellájában elf tükörjárókkal találkoztál. Azt hazudták, hogy közös cél vezet benneteket. Egy ideig együtt küzdöttetek, de sejtetted, hogy a hegyes fülűek árulásra készülnek. Megelőzted őket, de ez a hullabűzű lélekferdítő nálad is gyorsabb volt. Majdnem elhitette veled, hogy rég látott kedvesed jön feléd.
A Bestiát azonban nem lehet ilyen egyszerűen becsapni.
A Bestia erőssé tesz…
Sietve folytatod utadat az embertelen szimmetria szerint kialakított folyosókon. Egy hegyi patak hideg, de keserű illatú vízében lemosod magadról az elfek híg vérét. Lélekenergiájuk erőssé és gyorssá tesz. Nem félsz az összecsapástól.
És nemsokára ott állsz az igazi trónteremben. Türelmesen állsz egy meggyalázott szobor árnyékában, és kivárod, hogy bent véget érjen az undorító szertartás. Amikor a szolgák elvonulnak, és eltűnnek a lüktető, fekete gömbök is, ellenfeled egyedül marad. Habozás nélkül elindulsz feléje.
Áldozatod megérzi, hogy közeledsz. Megfordul, és rád mosolyog:
- Tudtam, hogy meg fogsz látogatni NÉV végzetúr. A szagod alapján remekül szórakozhattál.
Maga a Szent áll előtted, hófehér ruhában, derékig érő szénfekete szakállal. A szájából azonban a Fehér Lovag hangja hallatszik.
Most te is elmosolyodsz, és felkészülsz rá, hogy örökre megsemmisítsed.
Sötétség és béke…
Valami halkan, egyenletesen dobog.
A saját szívedet hallod. A halk, egyenletes dobogás megnyugtat. Ha ki tudnád nyitni a szemedet, talán más módon is meg tudnál győződni arról, hogy életben vagy. Ám így, hogy magatehetetlenül fekszel egy sötét, de kellemesen meleg helyen, csupán szíved jelzi, hogy nem pusztultál el.
Életben maradtál, pedig elméletileg semmi esélyed sem volt arra, hogy félelmetes ellenfeled ne tépjen darabokra, ne szaggassa parányi foszlányokra a lelkedet, vagy akár arra, hogy ne égesse ki létezésed puszta tényét is világod valóságából.
Te azonban végzetúr voltál, és végzetúr vagy.
A korszak legyőzhetetlen megfékezhetetlen ragadozója. Olyan harcos, olyan mágiahasználó, akinek elméjében ott tombol, vagy nagy ritkán ott dorombol egy félelmetes fenevad, a Bestia.
Győztesen kerültél ki a nagy küzdelemből, és már jó ideje itt fekszel ezen a biztos menedékhelyen. Abban reménykedsz, hogy hordád mágusai és a galetkik gyógyítói összeforrasztják csontjaidat, meggyógyítják elkínzott, sebekkel teli testedet.
Eddig még nem merted felidézni magadban a nagy küzdelmet. Nehezen tudod elhinni, hogy nem pusztultál el. Félelemmel tölt el Bestiád hallgatása. Most azonban már elég erősnek érzed magad, hogy szembefordulj a múlt árnyaival, és felidézd a rettenetes összecsapást, ami majdnem az életedbe került.
Hiszen erős vagy, bár nem annyira, hogy ki tudnád nyitni a szemedet…
Hordád vezetője életveszélyes megbízatásra adott parancsot. Behatoltál az ellenség egyik fellegvárába, az éjfatty citadellájába, hogy kiderítsd, ki is valójában a sötét várkastély ura. Kicsoda vagy micsoda, mert nem lehettetek biztosak abban, hogy a halálos fenyegetést árasztó erődítmény gazdája egy élőlény vagy olyan valaki, akit személynek lehetne tekinteni. Gyanakvásotok jogosnak bizonyult.
Sajnos…
Egy szál magadban, mindenféle mágikus fegyver vagy védőpajzs nélkül behatoltál a fellegvárba. Kijátszottad vagy megölted az őröket, és célod elérése érdekében attól sem riadtál vissza, hogy végezz egy elf halálosztag tagjaival. A hegyesfülűek akár a szövetségeseid is lehettek volna, de nem bíztál bennük és nem kockáztattad meg, hogy esetleges árulásuk miatt kudarcot valljál. Eljutottál a sötét útvesztő szívébe, ahol világod és fajtád régi ellenségével, a kegyetlenül erős Uralkodóval néztél farkasszemet.
Meg kellett volna halnod összecsapásotok során. Felidézed magadban az ellenséges szörnyeteg szavait.
- Nem lepődtem meg azon, hogy éppen téged küldtek ellenemBarrique végzetúr. Régóta ismerlek, bár még engem is meglepett, hogy ilyen sokat és ilyen gyorsan fejlődtél. Ma már jóval erősebb vagy, mint utolsó találkozásunk során.
- Ne próbáld meg hízelgéssel elterelni a figyelmemet! - förmedtél ellenfeledre. - Azért jöttem, hogy végezzek veled, hogy véget érjen ez az értelmetlen háború és a vérontás. Amikor megöllek, azzal a békét szolgálom.
- A békét? Éppen te beszélsz a békéről és a vérontás befejezéséről? Hiszen végzetúr vagy, ugyanolyan bestia, ragadozó szörnyeteg, mint amilyenek felfalják a csatamezőket borító holttesteket. Nézz szembe önmagaddal kis barátom, hiszen lételemed a gyilkolás. Nem eszel ételt, nem iszol italt, mások elorzott lélekenergiájával táplálkozol. Élősködő vagy, mint egy pióca.
- Az Ősöknek hála nem igaz, amit mondasz - lassan közelebb kerültél az Uralkodóhoz. - Betartom a törvényeket, táplálkozáskor nem gyilkolok, csak annyit veszek magamhoz, hogy megerősödjek és legyőzött ellenfelemnek is maradjon ereje az életben maradáshoz.
- Hozzám képest akkor is csak egy féreg vagy. Rég eltaposhattalak volna, ha nem lennél ennyire szórakoztató. Hajlandó vagyok megbocsátani, hogy többször is ellenem fordultál. Egy ilyen kiváló harcos számára van hely a seregemben. Átveheted a Próféta helyét. Sokkal többet adhatok neked, mint a hordáitok kicsinyes, marakodó vezérei. Ha engem szolgálsz, ezer évig élhetsz, egy hatalmas birodalom istenkirálya lehetsz, és soha többé nem kell visszafognod magadat táplálkozás közben.
Csendben elmosolyodsz. Tényleg ennyire ostobának tart? Tényleg azt hiszi rólad, hogy hamis ígéretekkel, a legalacsonyabb ösztöneidre apellálva maga mellé állíthat? Az Uralkodó nagyot tévedett, amikor azt hitte, hogy megvesztegethet. Ha rajtad áll nem marad ideje megbánnia tévedését…
Ellenfeled persze azonnal megérezte, ahogy felébredt elmédben a Fenevad. Soha egy pillanatig nem gondoltad, hogy képes leszel megsebezni vagy akár csak hozzáérni. Még csak a kezét sem kellett megmozdítania, még csak egy varázsszót sem kellett kiejtenie a száján. Iszonyatos erejű mágiája a levegőben kapott el, ahogy kinyújtott karral az Uralkodóra vetetted magad. Nem volt ez különleges kifinomult varázslat, semmi olyasmi, amit mondjuk az elfek vagy a császári udvar gőgös mágusai használtak volna. Durva és kezdetleges mágia csapott le rád. Elemi erejű, mintha csak a létezés sötét lelke táplálta volna.
Megállt számodra az idő, és mielőtt elborított volna a közeledő kínhalál fájdalma, úgy érezted, mintha százezer parányi kardpenge csapott volna le rád. A feketén csillogó bazalt padlóra zuhant, ami megmaradt belőled. Az Uralkodó varázslata a pillanat tört része alatt elevenen megnyúzott, és elvette a szemed világát. A sok ezernyi parányi rovarharapásra emlékeztető sebből hajszálvékony sugarakban ömlött a véred. A rettenetes kíntól szinte megbénultál. Ellenfeled nem nevetett, nem kérkedett a győzelmével. Ahhoz, hogy ezt tegye, értelmes élőlénynek kellett volna lennie. Az Uralkodó azonban nem volt élőlény, nem volt személyisége. Csupán egy lény volt, az ősi Ellenség talán utolsó képviselője világotokban.
Olyan valami, ami közelebb állt a tárgyakhoz vagy a természeti jelenségekhez, mint az elméjükben gondolatokat formáló, élni akaró, de gyakran harcra kényszerülő népek fiaira. Sejtetted, hogy közeledik feléd, hogy befejezze munkáját. Kezed lassan mozgásba lendült a véredtől mocskos kövön. Tenyered szinte láthatatlan vérvörös vonalat húzott a kőre. Az Uralkodó nem törődött ezzel.
Fegyvertelenül, mágikus védelem nélkül érkeztél meg a kastélyába. Nem volt szükséged varázslatra, mert az ellenséggel nem neked kellett végezni. Messze, a Rúven-hegy tövében a hordák legerősebb mágusai állták körbe az óaranyból kovácsolt asztalt, melynek tetején egy egyszerű acélkupa állt. A kupát félig megtöltötte a véred. A mágusok azonnal észrevették, hogy eljutottál a halál küszöbére. Kiomlott véred megszólította az acélkupa tartalmát. Létrejött az összeköttetés, parányi rés támadt a valóságban, és a varázslók ezt a rést használták ki arra, hogy ajtót nyissanak.
Ajtó nyílott a véreddel rajzolt vonal felett. Rés támadt az éjfatty citadellájában, melyben most az Uralkodónak nevezett lény nézett döbbenten a nyíláson kiáradó tiszta, kék fényre. Öt csillogó acélpáncélt viselő alak lépett nesztelenül a véres fekete kőre. A hordák vezérei.
Nekik jutott a megtiszteltető halálosan veszélyes feladat, hogy végezzenek világotok legfélelmetesebb ellenségével.
Hogy bosszút álljanak érted…
Csodálatos dolog újra látni…
Egy égbetörő tűszikla tetején állsz. A karcsú vártoronyra emlékeztető sziklaképződmény olyan magas, hogy átszeli a felhőket és csúcsán, amelyet valaki laposra faragott és egy kényelmes, trónusra emlékeztető ülőhelyet alakított ki, rád zúdul a nap ragyogó, csodálatos meleget adó tiszta fénye. Visszatértek a felhők és rendszeressé váltak az esők. Odalent kizöldült a táj, és az újjáéledő természet visszafoglalta a sivatagot, és kezdte eltüntetni az Ellenség pusztításának nyomait. Újjáéled a világod. és ebben neked is részed volt.
Saját erődből, egyedül jutottál fel a szikla csúcsára. Sokáig feküdtél a föld alatti istápolyban, Rúven-hegye alatt, ahol a hordák legügyesebb gyógyító mágusai és a galetkik orvosai próbálták meg többé-kevésbé működőképes állapotba hozni testedet…
… és az elmédet.
Állítólag ez utóbbi sokkal nehezebb feladat volt.
Ahogy teltek a napok, egyre jobban visszatért az életerőd és az élni akarásod. Kevés olyan végzetúr akad, aki szembeszállt magával az Ellenséggel, és utána még élt olyan sokáig, hogy megbánhassa elhamarkodott és meggondolatlan döntését. Savanyúan elmosolyodsz, és kezeddel leárnyékolod szemedet, mert a messzeségben a felhők fölött gyorsan közeledő apró pontokat vettél észre. A sárkánylovasok észrevették, hogy feljutottál ide, és most félelmetes hátasaik nyergében ülve körberepülik a csúcsot. Most vidáman integetnek neked. Híre ment annak, hogy milyen nagy hőstettet hajtottál végre. és a hősök barátságát mindenki keresi.
Pedig, ha tudnák az igazságot…
Az igazságot azonban maguk alá temették az éjfatty citadellájának romjai. A hordák vezetői, Terrgath, Magirox, Edralian, Archaix és persze Alvariel úrnő nem akarják, hogy bárki is megtudja, hogyan végeztek az Uralkodóval. Kiomló véred segítségével kaput nyitottak a szörnyeteg erődjébe, és Urgol, a valaha élt leghatalmasabb Thargodan máguskirálya legősibb mágiáját felhasználva csináltak valamit az Uralkodóval. Amennyire meg tudod ítélni, elpusztították az ellenséget vagy legalábbis elűzték egy olyan távoli létsíkra, ahonnan soha nem térhet vissza. A te szereped csupán annyi volt, hogy eljuttasd a véredet az Uralkodó közvetlen közelébe, hogy aztán megnyílhasson a valóságba metszett ajtó.
Ellentétben veled, az acélfegyverekkel felszerelt, vaspáncélba bújtatott hordavezérek rengeteg mágikus tárgy védelmében indultak csatába. Biztosra veszed, hogy mindegyik gondoskodott egy egérútról, ám erre végül nem volt szükség, mert együttes erővel legyőzték a gyűlölt ellenséget.
Azt mesélik, hogy az Uralkodó halálának a pillanatában mintha csak jeges szél söpört volna végig a csatatereken. A hordák ellen küzdő áruló végzeturak, meg a sok förtelmes, eltorzult lény azonban csak megingott, de nem adta fel a küzdelmet. Persze ez a pillanatnyi megingás is elég volt ahhoz, hogy a hűséges végzeturak és a velük szövetséges galetki légiók rengeteg ellenfeletekkel végezzenek. A hatalmas kiterjedésű, látóhatártól látóhatárig tomboló csatát ugyan megnyertétek, de a háborút még nem.
Az ellenséges seregek megfutottak ugyan, de nem semmisültek meg. A mutánsok és az egyéb szörnyetegek fejvesztve menekültek a hegyek és a sötét erdők irányába. A lázadó végzeturak az Uralkodó alvezéreinek irányításával igyekeztek rendezetten visszavonulni. A hordák harcosai túlzottan kimerültek voltak ahhoz, hogy sikeresen üldözzék őket.
Biztosra veszed, hogy a háború még folytatódni fog és még számos kellemetlen meglepetést tartogat a számotokra.
A te számodra meg mindenképpen.
Miközben a kórházban lábadoztál és lassan visszanyerted erődet kénytelen voltál felismerni, hogy legutóbbi hőstetted ellenére nagyhatalmú ellenfeleid továbbra sem bocsátottak meg neked. Alvariel úrnő is meglátogatott, de csak azért, hogy jelezze még mindig rajta vagy a halállistáján. Aznap éjjel egy negatív elementál bukkant elő kórtermedben, majd pár nappal később egy kígyósárkány támadott meg.
Na, ennyit a nagyok és hatalmasok hálájáról. Segítettél nekik megmenteni a világot, ismét majdnem elpusztultál, és ők még csak annyira sem méltatnak, hogy töröljék állítólagos vétkeid listáját. Ha hordád vezetője és néhány nagyhatalmú mágus nem állt ki volna melletted, már rég nem élnél. Most azonban itt ülsz a ragyogó napsütésben a felhők fölött, és felemelt kézzel üdvözlöd a sárkánylovasokat. Számukra te igenis legyőzhetetlen hős vagy. Olyan bátor harcos, aki még a legfélelmetesebb ellenségtől sem riadt vissza.
Erős, szilaj és vakmerő…
Ugrás a semmibe…
A tűzszikla, amelynek hegyén most állsz, annyira kimagaslik a többi közül, mintha csak egy sárkánylovas karcsú dárdáját szúrtak volna a derékig érő fű közé. Ha lenézel, szinte nem is látod azt a trónust, amelyen az elmúlt hetek során gyönyörködtél a lenyugvó napban. Erre a hegycsúcsra csak a sárkánylovasok szoktak feljárni. Ők is csak ritkán, olyankor, ha közösségük egy-egy új tagját kell beavatniuk. A kristályhorda fekete korongjai messze elkerülik ezt a csúcsot. A karcsú és meredek szikla anyaga valamiért megzavarja mágikus járműveik irányítását. A fekete korongok repülése bizonytalanná válik, és már arról is hallottál, hogy néhány lezuhant közülük, amikor megpróbálták a levegőből megközelíteni ezt a sziklát. Nem csoda, hogy a sárkánylovasok éppen ezt a helyet választották ki titkos szertartásaik helyszínéül.
Óvatosan a szikla peremére lépsz, és lenézel a mélységbe. Megborzongsz. Nem nagyon valószínű, hogy belőled valaha is sárkánylovas lesz. Legszívesebben hátralépnél, hogy megkapaszkodj valamiben, de nem teszed. Jól tudod, hogy a magasból sasnál is élesebb szemek figyelnek, és örökre elveszítenéd az arcodat, ha kiderülne, hogy tériszonyod van.
Amit persze le tudtál győzni, hiszen különben nem állnál itt a szikla tetején.
Ebben a nagy magasságban már teljes a béke. Még odalent a síkságon, Rúvel-hegye körül és világotok számos más csataterén elkeseredett utódvédharcukat vívják az Uralkodó hordái, addig itt fent csupán a szél süvítése hallatszik, a nyugalmat nem töri meg a könyörtelen küzdelme zaja.
A hordák szövetsége még többé-kevésbé működik. Ismered annyira azonban a végzeturakat vezető politikai erőket, hogy tudd, mihelyt sikerül felülkerekednetek az ellenségeiteken, a szövetség azonnal semmivé foszlik. A hordák csak akkor hajlandóak együttműködni, ha valamilyen külső fenyegetés erre kényszeríti őket.
Most viszont, hogy sikerült elpusztítani az Uralkodót, úgy tűnik, hogy nincs több nagyhatalmú ellenségetek.
A lázadó végzeturak közül persze kiemelkedett egy-egy átlagosnál is tehetségesebb vagy kétségbeesettebb vezető, akik megszervezték a helyi ellenállást. Azonban az csak idő kérdése, hogy őket mikor számoljátok fel. A lázadóknak és mutáns szövetségeseiknek nincsenek légjáró állataik, nem ismerik a repülés mágiájának titkait. Csak nehezen védekeznek a fekete korongokból alázúduló pokoli tűz ellen, és szinte tehetetlenek a felhők mögül vagy a felkelő nap irányából váratlanul lecsapó sárkányok borotvaéles karmai, s kardnagyságú fogai ellen.
Halk rikoltás üti meg a füledet. Itt az idő! Veszel egy mély lélegzetet, és visszalépsz a szikla peremére. Elmédben a szörnyeteg felmordul. Cseppet sem tetszik neki az, amire készülsz. Zavarja, hogy nem csak a saját vadállati ösztöneidre támaszkodsz, hanem valaki másra bízod az életedet.
Ezt a próbát azonban minden áron ki kell állnod.
A Hegy mélyén tanult légzéstechnikát alkalmazva elnyomod magadba a félelmet. Már nem remegsz, hanem olyan mozdulatlanul állsz, mintha téged is a tűszikla kövéből faragtak volna ki.
Újabb rikoltást hallasz, ezúttal már közelről. Itt az idő!
Bár él benned a kellemetlen gyanú, hogy most nagy ostobaságot művelsz, mégis előre hajolsz, és fejjel előre beleveted magad a semmibe.
És zuhansz…
Zuhansz…
Az Ősök szerelmére…
Zuhansz…
Talán nem kellett volna megbíznod a sárkánylovasokban.
Lehet, hogy gondosan kitervelt csapda ez az egész. Becsaptak, félrevezettek és régi rosszakaród, Alvariel úrnő most valahol egy látótükör előtt ülve, mosolyogva nézi, ahogy halálra zúzod magad.
És zuhansz…
A hatalmas bőrszárnyak suhogását csak az utolsó pillanatban hallod meg. Hirtelen árnyék takarja el a nap perzselő sugarait. Még mindig jóval a felhők fölött jársz. Egészen pontosan szólva zuhansz.
De már nem sokáig…
Hatalmas karmok zárulnak össze a derekad körül. Az óriási mancs szorítása az utolsó cseppnyi levegőt is kipréseli a tüdődből. Ekkor veszed észre, hogy egészen idáig üvöltöttél. Valamiért az jut az eszedbe, hogy ezt remélhetőleg nem hallották meg. Ami elég furcsa gondolat egy jó mérföldnyi magasságban egy sárkány karmai között.
Zuhanásod egy rántással véget ér és emelkedni kezdtek. A szorítás miatt meg sem tudsz mozdulni, de hátratekerve a fejedet a magasba sandítasz. A fekete vitorlákra emlékeztető szárnyak közül előrehajolva egy végzetúrnő ismerős arca vigyorog rád. Sisakját egy xenomorf harcos még nedves koponyája díszíti. Hellza vastag, szegecselt bőrkesztyűbe borított kezével bátorítólag a magasba int. Úgy tűnik, kiálltad a próbát. Úgy tűnik, már nem utál annyira. Pedig első találkozásotok elég rosszízűre sikerült…
"Nyuszika leszedi a fejemet…"
- Te nyuszikának hívod ezt a hatalmas, büdös dögöt? - kérdezted döbbenten az ismeretlen végzetúrnőtől, majd hitetlenkedő arccal hordád vezetője felé fordulsz. - Ez nyuszikának hívja ezt a szörnyeteget!
- Hidd el, Barrique, a közeljövőben a sárkány neve lesz a legkisebb bajod - felelte hordád parancsnoka. Arckifejezésén jól látszott, hogy szeretne már túlesni a dolgon.
- Nyuszika nem büdös, csak nagyon jellegzetes, markáns illata van! - csattant fel a sárkány előtt álló végzetúrnő. - Az előbb elkaptunk egy gyémántgólemet, attól ilyen izgatott.
Ha eddig a leghalványabb kétséged is lett volna az ismeretlen elmeállapota felől, látva arckifejezését, most már nyilvánvalóvá vált, hogy megint egy őrülttel hozott össze a sors.
Erre azért alapvetően számítottál, hiszen ép eszű végzetúr magától nem ülne fel egy ilyen szárnyas szörnyeteg hátára. A hordák egyesített seregeinek hatalmas táborában azonban a legkülönfélébb csapatok gyűltek össze. A hadműveletek során többször is át kellett helyezni a táborhelyet, ám a szörnylovasok szálláshelyét gondosan mindig a többiektől jó messze alakították ki.
Az elmúlt hónapok küzdelmei során egyre több végzetúr kényszerített akarata alá valamilyen sivatagi állatot vagy az újjászülető füves síkságok egy-egy teremtményét. Jó pár állat kiváló útitársnak, ügyes éjszakai őrnek és jó harcosnak bizonyult. Arra azonban csupán a legeszementebb harcosok vállalkoztak, hogy sárkányt vagy valamilyen más repülő szörnyeteget igázzanak le akaratukkal. Nem csoda, hogy mindenki elmeháborodottnak tartotta őket. A lent, a csatatereken küzdő végzeturak szerint az égi lovasok ugyan nagyon látványosak, de nem sok szerepet játszottak a háború eldöntésében. Jól néznek ki, ahogy a magasban szárnyalnak, majd hirtelen lecsapnak az ellenségre: egy-egy csatagépre, könnyűfegyveres osztagra vagy olyan ellenséges vezetőre, aki meggondolatlanul eltávolodott íjászai vagy kopjásai közeléből. A csatákat azonban minden vakmerőségük ellenére nem ők döntötték el, hanem a véres sárban térdig gázoló, könyörtelenül küzdő végzeturak.
Amikor hordád főnöke aznap reggel magához hívatott, és közölte, hogy egy újabb életveszélyes bevetés vár rád, valószínűleg csak mérsékelten látszódtál lelkesnek.
- Figyelj rám! - förmedt rád Edralian. - Valakinek szét kell néznie a határvidékeken. Egész járőreink tűntek el a xenomorf bolyok közelében. Mindannyian jobban járunk, ha egy időre eltűnsz a vezérkar közeléből. Kezd gondot okozni, hogy egyre-másra végzel Alvariel úrnő legjobb ügynökeivel. Természetesen megvédelek, hiszen hozzánk tartozol, ugyanakkor azonban nekem is kerülnöm kell a felesleges feszültséget.
Elmédben erre morogni kezdett a Fenevad, ám a hosszú küzdelem tapasztalatai már megtanítottak arra, hogy mikor kell udvariasan hallgatnod.
Most is befogtad a szádat, bár szerinted nem tekinthető felesleges feszültségkeltésnek, ha megpróbálsz életben maradni.
Aznap délután erős testőrség kíséretében átkeltetek a folyón és hordád parancsnoka odavezetett a sárkánylovasok táborrészébe. Hellza végzetúrnő a lelkesedés leghalványabb jelét sem mutatta, amikor bemutattak neki. Savanyú arckifejezéssel lekászálódott hatalmas, éjfekete színű szörnyetege hátáról, megvakarta az undorító jószág rusnya pofáját az egyik lapátnyi méretű fül alatt. Egy pillanatra megtorpant, aggódó arccal kirángatott valamit a szörnyeteg fogai közül, ami téged feltűnő módon egy pokolfarkas hátsó combjára emlékeztetett, majd tetőtől-talpig megvetően végigmért és ezt mondta:
- Ez az egész terv ostobaság! Barrique nem tartozik közénk. A sárkányok érzik a félelmét. Ahogy a közelébe megy, Nyuszika egyszerűen le fogja tépni a fejét.
A következő néhány nap során komolyan azt hitted, hogy új küldetésed legnehezebb feladata Hellza megszelídítése lesz. A sárkánylovasok nem éppen arról híresek, hogy könnyen barátkoznak. A végzetúrnő valószínűleg csak azért állt szóba veled, mert kíváncsi volt arra, milyen kemény legény egy olyan ünnepelt háborús hős, mint amilyen te vagy.
Jó pár kék folttal és zúzódással később beleegyezett abba, hogy elvégezd a sárkánylovasok bátorságpróbáját.
Ami nem volt olyan nagyon jó ötlet…
|
