Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/46000
|
2010-12-01
Egy domb tetején állsz, és a tájat nézed. Sisakod a kezedben, a szél a hajadat borzolja. Az eget nem feketítik el többé a porfellegek, a tiszta, kék eget bámulni teljesen újszerű érzés. Szemedet le is kell árnyékolnod, a nap tüze túlzottan égetné különben. Végigtekintesz a tájon. Egyre több jele mutatkozik az életnek, egyre több a zöld folt, cserjék, sőt fakezdemények bukkannak fel mindenhol. Gyakoriak a könnyű záporok. Néha már kisebb patakocskákkal, tavakkal is találkozol, de ezek legtöbbször amilyen gyorsan jönnek, úgy el is tűnnek. De jól látszik, hogy a bolygó regenerációja megindult. Egyre többször látsz élelem után kutató kisebb állatokat, sőt, néha felbukkan egy-egy madár is az égen. Lenyűgöző, hogy milyen képes magához térni a bolygó a szinte teljes pusztulásból. A galetkik a száműzés alatt számos faj példányait magukkal vitték és a föld alá menekítették. Amikor a Felszínt visszahódították, ezeket a lényeket szabadon engedték, a növények magvait szétszórták, de ez önmagában még kevés lett volna ahhoz, amit itt látsz. Talán több, az Ellenség által tabunak tekintett, vasércben gazdag hegység volt, ami megőrizte az élet csíráit. Vagy maga Zarknod segített ősi mágiájával az élet felébredésében. Arról is szólnak hírek, hogy nem a Rúvel hegy volt az egyetlen, ahol túlélők átvészelték az ezer évet - más kontinenseken, más fajok és kultúrák is túléltek a maguk módján, a hegyek mélyén rejtőzve.
Minden annyira békésnek tűnik… Talán tényleg eljött az ideje az újjáépítésnek. Mi értelme az örökös csatározásnak? Egy egész bolygó van előttetek, amit uralhattok, kimeríthetetlennek tűnő erőforrásokkal. Ha mérhetetlen hatalmatokat és varázserőtöket a versengés helyett arra fordítanátok, hogy a kiszáradt folyómedrek gyorsabban megteljenek vízzel, hogy az eltűnt erdők újra zölden borítsanak óriási területeket, annak sokkal több értelme lenne. A fertőzést ugyan a legtöbb végzetúr legyőzte, de a kapzsiságtól, irigységtől és gyűlölettől több időbe fog telni, amíg megszabadultok. Talán az összefogás lenne az igazi orvosság. Tekinteted egy ősi város távoli romjaira téved. Újjáépíteni egy teljes várost… Ez nagyobb kihívás lenne minden eddiginél. De mielőtt eljön ennek az ideje, békét kell teremteni.
Sötétség és hűvös.
Úgy alszol mint a többi ragadozó. Hiszen az is vagy. Végzetúr.
Amikor meghallod szíved egyenletes, mély dobogását, öntudatlanul tudod, hogy már emelkedsz kifelé a mély álomból.
Ez nem is baj. Nem szereted nyomasztó álmaidat. A földalatti világ, a későbbi harcok, a fertőzés és a táplálkozás emlékeit. Még mindig kísért első áldozataid sikolya. Azoké a szerencsétleneké, akiknek kezdetben, öntudatlanul és akaratlanul teljesen elvetted a lélekenergiáját. Az álmok nélküli öntudatlan alvást szereted.
Most éjjel nyugtalanul aludtál, ami nem is csoda, hiszen az elmúlt napok vad ünneplése és a féktelen tivornyák kissé még téged is megviseltek. A fáradtság miatt most nem is tudtad eldönteni, hogy ébren vagy-e, vagy még mindig álmodsz.
- Ez most a kezdet? - kérdezte egy halk, kétségbeeséssel teli, fáradt hang.
- Ugyan már! Dehogy is! Ez most az újrakezdés, a folytatás - jött a válasz. Jeges borzongás futott át rajtad. Bárki is válaszolt, azzal nem szívesen találkoztál volna. Rekedtes, suttogó hangjából könyörtelen, sötét gonoszság érződött.
És téboly.
Felébredtél. A gyomrod valósággal görcsbe rándult. Hosszú percekbe is bele tellett, míg sikerült legyőznöd a fájdalmat. Ittál egy nagy korty vizet, és letörölted homlokodról az izzadságot. Csak egy ostoba álom volt, gondoltad. Nem kellett volna olyan vadul tivornyáznod előző este hordatársaiddal.
A hajnal kellemesen hűvösnek tűnt. Bár még nem kelt fel a nap, már nem volt kedved visszafeküdni aludni. Felkeltél, kinyújtóztattad elgémberedett tagjaidat, majd az ezerszer begyakorolt mozdulatokkal gyorsan rendbe raktad hálóhelyedet. Egy intésedre felragyogott az éjszaka folyamán kialudt tábortűz lángja. A magasba néztél. Csendesen elmosolyodva láttad, hogy a nemrég megtisztult égbolton halványan ott ragyogtak a csillagok. Korábban hordatársaiddal mulatozva eszedbe sem jutott volna, hogy csendben leülj, és némán töprengve figyeld az égbolt ékköveit. Milyen magasan lehetnek a csillagok? Mennyi mindent láthattak? Vajon emlékeznek a dicső múltra? Fel tudják idézni magukban, milyen volt a világ azelőtt? Láttak eleven, lüktető városokat is? Talán tanúi voltak annak, ahogy népedet a föld alá űzte a legyőzhetetlennek tűnő Ellenség? Láthatták azt is, hogy könyörtelen ellenfeleitek hordái szinte minden életet elpusztítottak idefent? És vajon mit szóltak ahhoz, amikor a végzeturak csillogó seregei előjöttek a föld alól, és rettenetes csaták hosszú során át szinte az utolsó szálig elpusztították az Ellenség gyilkos teremtményeit?
Milyennek láthatják a csillagok most világodat? Vajon észrevették a változást?
Zarknod felébredt. Elképesztő ereje, ősi hatalma segítségével mintha csak újjászületett volna a természet is. Boldogság és szilaj jókedv töltött el mindenkit. Nem csak a végzeturakat, de nem ám! Amikor a nagy mulatozásban rövid szünetet tartva kicsit eltávolodtál hordád központjától, kellemesen meglepődve vetted észre, hogy a levegőben valósággal nyüzsögnek a színes pillangók, a méhek, a magasban ragyogó tollú madarak szántják az eget. Éles szemedet az sem kerülte el, hogy a felhők között hatalmas ragadozók suhannak, akik alighanem hozzád hasonló elégedettséggel bámulják a lenti nyüzsgést.
Ők is ragadozók mint te, csak őket nem gyötri időnként kétely vagy lelkiismeret furdalás.
Mai táborhelyedet is egy rég kiszáradt patak medre mellett verted fel. Korábban vagy tucatszor is jártál erre. Zarknod felébredése előtt egy csepp nedvesség sem ragyogott a taplószáraz, kavicsos mederben. Pár napja helyenként már nedves volt a talaj, és most örömmel tapasztaltad, hogy a vízmosás legalján keskeny, tiszta vizű erecske folyik. Mellette a nedves iszap megőrizte az éjszakai látogatók lábnyomait. Rengeteg apróbb és néhány nagyobb állat járt itt, hogy szomját csillapítsa. Elmosolyodsz, bár lehet, hogy arckifejezésed másokat talán egy ragadozó kegyetlen vigyorára emlékeztette volna.
Nem tehetsz róla. Ennek a világnak te vagy az egyik csúcsragadozója. Hatalmas erejű, szilaj végzetúr. Kezedet a patak hűvös vizébe meríted. Megmosakszol, aztán felállsz és körülnézel. Meglepődve veszed észre, hogy a környező domboldalakon több tucatnyi tábortűz halvány fénye világít. Ezek szerint a többi végzetúr is felriadt valamiért?
Egy pillanatra elbizonytalanodsz. Mért is keltél fel? Valami ostobaságot álmodtál. Bárhogy is töröd a fejedet, most már nem emlékszel rá, hogy mi is volt az.
Úgy érzed, elérkezett egy új korszak kezdete. Vagy inkább újra kezdődik fajtád Aranykora? Azelőtt sohasem voltál ilyen bizakodó, ennyire jókedvű.
A felkelő nap első sugarai lassan kioltják az égen pislákoló csillagokat. Eltűnik a hűvös, gyorsan kellemesen meleg lesz. Széles mosollyal végignézel a környező dombokon, s a messzeségben kékesszürkén magasló hegyeken. Úgy tűnik, ma is jó nap vár rád. Könnyű lesz vadászni, egyre több a zsákmányállat, aki mintha csak arra várna, hogy végre szívd ki a lélekenergiát belőle. Cseppet sem tartasz a többi végzetúrtól, az ellenséges hordák tagjaitól. Amióta tart ez a furcsa, nehezen megmagyarázható, de annál kellemesebb tavaszi zsongás, szinte nem is kellett harcolnod. Olyan sok állatot találtál, hogy bőségesen jóllaktál minden nap. Ráadásul alig múlt el nap, hogy a táborhelyen felharsanó harsány kürtszó ne hívott volna újra mulatozni.
Összepakolod a holmidat, kioltod a tábortüzet, majd könnyed futással elindulsz. Vadászni fogsz, degeszre eszed magad, és közben fél füllel arra figyelsz, hogy mikor harsan fel a kürtszó.
Igen, határozottan úgy érzed, jó nap lesz ez a mai. Ahogy felérsz a dombtetőre, már nem is emlékszel arra, hogy miért ébredtél fel olyan korán, olyan váratlanul.
Pedig sok kellemetlenséget elkerülhettél volna, ha képes vagy emlékezni.
Ragyogó világosság és kellemes meleg.
A dombvidék szélén ülsz egy viharvert, kopott mészkőszikla tetején. Innen egészen a távoli látóhatárig ellátni. Mennyire megváltozott a táj azóta, hogy utoljára itt jártál! Igaz, az még Zarknod ébredése előtt volt. Korábban mindent vörös, élettelen homok, és apró szemű, borotvaéles szemcsékből álló kőzúzalék borított. Most itt is, ott is sötétzöld és narancssárga foltokat fedezel fel. Először azt hitted, hogy a fű nő, de aztán közelebbről megvizsgálva rájöttél, hogy a zöld szőnyeg valamilyen szívós, rendkívül erős gyökérzetű gaz, míg a narancssárga valamilyen alacsony, de erős szárú páfrányok valóságos erdeje. Bár azt nem tudhatod, milyen volt az élet azelőtt, mégis szinte biztosra veszed, hogy ilyen növényekkel nem találkoztál korábban. Kitépsz egy maroknyit a zöld gazból, és gyanakodva megszagolod. Erős, bár nem túl kellemetlen szag üti meg az orrodat. Nem tudod eldönteni, hogy a növénytakaró váratlanul gyors újjászületése minek az eredménye. A végzeturakon kívül számos más faj is előjött a biztonságot jelentő barlangrendszerekből, amikor legyőztétek az Ellenséget. Nekik is vannak nagy hatalmú mágusaik, és biztosra veszed, hogy jó pár bölcs mágiahasználó küzd azért, hogy világotok ismét olyan legyen, mint az Ellenség érkezése előtt.
Persze az is lehet, hogy egyszerűen csak a föld ősi ereje munkálkodik. Lehet, hogy a napfény és az esővíz hatására szárba szökkent néhány elképzelhetetlenül hosszú időn át szunnyadó mag. Sőt az sem kizárt, hogy a természet gyors újjászületését Zarknodnak köszönhetitek. Ő viszont nektek, végzeturaknak köszönheti, hogy kiszabadult, félelmetes börtöne, a jéghegy mélyéről. Ez az ősi és nagyhatalmú lény megígérte, hogy segít felpezsdíteni az életet. Segít állatokkal és növényekkel benépesíteni világotok kegyetlen sebekkel borított felszínét.
Legalábbis a legtöbb végzetúr így értelmezte a szavait.
Az elmúlt időszak kegyetlen harcainak, árulásainak, és cselszövéseinek emléke azonban meglehetősen gyanakvóvá tett téged. Bár a fertőzés egyre jobban visszaszorult, és a legtöbb végzetúr már nem viselkedett úgy, mint ha csupán vérszomjas, semmitől sem visszariadó vadállat lett volna, nehéz elhinned, hogy egykori ellenségeid, a többi horda tagjai, és vetélytársaid, saját hordádon belül és kívül, egy csapásra megváltoztak volna.
Érzed persze te is a változást a levegőben, a vízben, a zsákmányod lélekenergiájában. Valami lassan és biztosan változik. Ez az átalakulás nincs ellenedre, de az biztos, hogy te magad nem sokat változtál.
Illetve várjunk csak? Kicsit mintha erősebb, kitartóbb, és gyorsabb lennél, mint korábban. És az biztos, hogy sokkal jobb a kedved. Csendben elvigyorodsz.
Egész nap kint vagy a jó levegőn, rengeteget mozogsz, és azt sem vetheti senki sem a szemedre, hogy egészségtelenül táplálkozol. Illetve a szemedre vetheti, de akkor majd jól eltángálod az illetőt. Erősnek és legyőzhetetlennek érzed magad. Mintha csak megfiatalodtál volna. Ahogy benned is csökken a fertőzés ereje, úgy tudod mind jobban kihasználni a félelmetes izomzatú tested, és egyre élesebben működő elméd képességeit. Elégedetten megropogtatod a nyakadat. A hátadra veszed a csomagodat, megigazítod az övedről lógó fegyvereket, és megfordulsz a dombok és a messzeségben szürkellő hegylánc felé. Eleget ábrándoztál. Ideje visszatérned hordád középpontjába, megnézni, mi a helyzet ott.
Ugyan nagyon is jól érezted magad az elmúlt napok során, lelkiismereted nem hagy nyugodni, és a kíváncsiság is gyötör. Lehet, hogy a többieknek sikerült megtudniuk valamit az Uralkodóról. Talán az is kiderült, mi történt a császárral. Esetleg valaki megtalálta Wyhetrqaxx rejtekhelyét. Bár ha a többiek is ugyanolyan mulatozással töltötték az idejüket, mint te, akkor ennek nem túl nagy az esélye.
Könnyed futással haladva hatalmas távolságot teszel meg. Egy ujjnyi vastag, de máris nálad jóval magasabb fácskákból álló erdőt szeltél éppen át, amikor orrodat megcsapja a halál bűze. Megtorpansz, egyik kezedben fegyverrel, másikban pedig a támadó mágia erejét összpontosítva óvatosan léptél ki a fák árnyékából. Az erdő szélén egy kisebb vízlelőhely körül vagy három tucatnyi lemészárolt, kibelezett állat teteme hever. Korábban még nem találkoztál ilyen állatokkal, de alaposabban megvizsgálva őket, rájössz, hogy valamiféle birkák lehettek.
Növényevők, akik valószínűleg még a légynek sem ártottak volna.
Már jó ideje halottak lehettek, mert a tetemek teljesen kihűltek, és jöttödre valóságos felhőkben emelkednek a magasba a döglegyek. Eddig nem is nagyon találkoztál döglegyekkel. Vagy talán csak rendkívül jó kedvednek köszönhetted, hogy csupán a pillangókra és a méhekre figyeltél fel? Egy kendőt kötsz arcod elé, majd az iszonyatos bűzzel nem törődve alaposabban megvizsgálod a nyomokat. Nem engedhetitek meg magatoknak, hogy hordát fellegvárának közelében csak úgy hagyjátok, hogy elszaporodjanak a vérszomjas ragadozók. Bár életed során számos szörnyűséget láttál, most mégis elborzadva nézed az értelmetlen mészárlás nyomait. Ezeket a növényevőket mintha csak a gyilkolás öröméért pusztították volna el. Iszonyatos sebhelyekkel borított tetemeikből nem hiányzik hús. Bárki, vagy bármi végzett is velük, az nem azért követte el ezt a szörnyűséget, mert éhes lett volna.
Alaposan megvizsgálod a környéket, és gyorsan felfedezed a ragadozók nyomait. Szőrszálakat, és egy éles, kitört fogat is találsz. Meglepődve vakarod meg a fejedet. Barlangi kutyák lettek volna? De hiszen a barlangi kutyák annyira gyávák, hogy legfeljebb egy eltévedt bárányt, vagy haldokló, beteg állatot támadnának csak meg. Ráadásul nem is nagyon szoktak ilyen nagy falkákba tömörülni. Mi üthetett beléjük? Mitől változott meg a viselkedésük? Miért lettek ilyen vakmerőek, és kegyetlenek? Lehet, hogy bennük is ugyanaz az erő munkál, ami a te izmaidat is feszíti? Lehet, hogy az hajtja őket, ami miatt te is az egyik pillanatban táncolni és énekelni, a másik pillanatban pedig vadászni akarsz?
Van mit töprengened, amíg eléred hordátok központját. Legnagyobb meglepetésedre a környék szinte kihalt. A kapukat csupán néhány viharvert külsejű, igen csak mogorva külsejű végzetúr őrzi. Látásból jól ismered őket. ők hordád parancsnokának leghűségesebb, legrégebbi kipróbált fegyvertársai. Már akkor is kőmerev arcú veteránnak számítottak, amikor előjöttetek a mélységből. A hozzád hasonló fiatalokat mindig is hűvös, lenéző távolságtartással kezelték. Pillantásuk most sem ígért túl sok jót. Mintha csak citromba haraptak volna, de legalább nem próbálják meg megakadályozni, hogy hordád vezetője színe elé járulj. Edralian meglepő jókedvvel fogad.
- Örülök, hogy látlak, NÉV! Úgy látom, benned azért még maradt egy cseppnyi józanság, meg akaraterő.
Csodálkozó arckifejezésedet látva elmagyarázza, hogy az elmúlt napokban gyakorlatilag kiürült a település. A végzeturaknak mintha elment volna a józan eszük, de legalábbis szinte mindenki nagyon gyorsan levetkőzte a gátlásait. Senki sem törődik az építkezéssel. Leálltak a közös munkák. A felderítők nem kísérik figyelemmel az ellenséges hordák mozgását, a járőrök csak mulatoznak, meg vadászgatnak, ahelyett, hogy az Ellenség fattyainak nyomát keresnék.
- Ha nem lennének a veteránjaim, akkor már rég magamra maradtam volna - mérgelődik parancsnokod. - Nem mintha én nem érezném ezt a kellemes bizsergést. De bennem azért maradt annyi tartás, hogy tudjam, mi a kötelességem. És örülök, hogy benned sem kellett csalódnom. Mindig is tudtam, hogy te többet érsz, mint a legtöbb korodbeli végzetúr. Ugye nem fogsz csalódást okozni nekem, és számíthatok rád?
Parancsnokod nem túl nehéz feladattal bíz meg. Járőrözni küld, hogy ellenőrizd központotok környékét. Feladatod az, hogy bejárd a környéket, figyelj oda a felbukkanó szörnyetegekre, a ragadozókra, az ellenséges hordák tagjaira, de az a legfontosabb, hogy azonnal jelentsd, ha bármi szokatlant látsz.
- Pontosan mire gondolsz? Milyen szokatlan dolgot kéne észrevennem?
Vezetőd megvonja a vállát.
- Ha meg tudnám mondani, akkor már megmondtam volna. de hidd el nekem, ifjú harcos, ha meglátod, amit keresünk, akkor meg fogod ismerni.
Ezek a szavak ugyan nem nyugtattak meg, de azért mégis útra keltél. Gyorsan magad mögött hagytad a települést, a haragos tekintetű őröket, és feltárult előtted a dombvidék. Az utóbbi napok jókedvével eltelve lassú, egyenletes futással haladsz a kihaltnak tűnő ösvényen. Gerinced szálfaegyenes, járásod ruganyos, és úgy érzed, hogy semmi sem állíthat meg.
Persze azért már ismered annyira a világot, hogy tudd, mindig valami kellemetlen történik, ha ennyire jó a kedved.
Megérzésed most is igaznak bizonyult.
Csillagok és iszonyatos dübörgés.
Nem valami szerencsés párosítás, főleg, hogy csukott szemmel fekszel a földön. A csillagok akkor is ott táncoltak a szemed előtt, amikor az előbb megpróbáltál feltápászkodni, és most sem hagynak magadra, amikor visszazuhantál a fekhelyedre. A dübörgés koponyádon belül hallatszik. Nem segít, ha befogod a füledet.
Vannak reggelek, amikor nem igazán érdemes felkelni. És ez most nagyon is ilyen.
Ami pedig különösen kellemetlen, hogy amúgy kőkemény szervezetednek semmi oka sincsen arra, hogy ilyen tünetekkel lepjen meg napkeltekor. Tegnap este ugyanis nem öntöttél fel a garatra. Nem mulatoztál a többi végzetúrral és végzetes úrnővel.
Akkor meg miért döntött le a lábadról ez az iszonyatos másnaposság?
Hiszen tegnap csak egy korty kristálytiszta patakvizet ittál! Éhségedet a vadállatokból kinyert lélekenergiával ütötted el, ahogy az elmúlt napokban mindig. Olyan sok az állat, hogy a legtöbbjüknek nagylelkűen megkegyelmeztél. Hagytál bennük annyi energiát, hogy életben maradjanak. Azelőtt ebben a kegyben csupán a legyőzött végzeturak részesülhettek. Amióta Zarknod felébredt, azóta sokkal kényelmesebbé, egészen kellemesebbé vált az életetek.
Egészen ma reggelig.
Csukott szemmel feküdsz a földön. Kiszállt az erő belőled, kezed, lábad remeg, a gyomrod görcsöl, és koponyádban csak lassan, nagyon lassan csendesedik a dübörgés. Ha egy végzetúr rád találna, könnyedén elragadhatná értékes lélekenergiádat. Ha pedig valamelyik nagyobb ragadozót vezetné errefelé a balsors, akkor már nem is kéne aggódnod az olyan nagy kérdések miatt, hogy mi a helyzet Wyhetrqaxx-szal, vagy az Uralkodóval. És persze az Ellenség legújabb, nagyhatalmú bábjával, a császárral. Teljesen váratlan, kellemetlen helyzetben találod most magadat.
Te, a félelmetes végzetúr! Nagyon régen történt meg veled, hogy megijedtél valamitől.
Most azonban, amikor minden ésszerű ok nélkül, magatehetetlenül fekszel táborhelyeden, a kialudt tűz parazsa mellett, hirtelen elfog a rémület. Mi lesz, ha felbukkan egy ragadozó? Vagy egy falkányi dögevő? Mert ezek a kistermetű, undorító dögök is egyre veszélyesebbé váltak mostanában. Egyre jobban elszaporodtak, és egyre messzebbre kószálnak a hegyektől. Normális esetben semmi okod sem lenne arra, hogy tartsál tőlük, de így!
Nem tudod pontosan, mennyi ideje fekszel a sziklán. Amikor annyira lehalkult a zúgás a fejedben, hogy újra hallod környezeted hangjait, megpróbálod kinyitni a szemedet.
Ez nagy hiba volt.
A napfény olyan erővel csap le rád, mintha egy ellenséges horda bajnoka mért volna pörölycsapást fedetlen fejedre. Felüvöltesz a fájdalomtól.
Ez, ha lehet, még nagyobb hibának bizonyult.
Hörgésedet meghallotta valami. Hasra vergődsz, és mindkét kezedet a halántékodra szorítod. Hirtelen megváltoznak körülötted a hangok. Csak most vetted észre, hogy eddig csicseregtek a madarak. Most, amikor elhallgattak. A hirtelen beálló csendben jól hallod, hogy valami közeledik feléd.
Valami nagytestű dolog.
Valami, aminek a karmai hangosan koppannak a sziklán.
És ekkor megérzed egy állat bűzét.
Nem egy harcedzett végzetúr illatát, nem egy mitikus, más dimenzióból érkező szörnyszülött gyomorfacsaró bűzét, hanem egy egyszerű hétköznapi ragadozóét. Hallod, ahogy halkan morogva, lassan, óvatosan közeledik feléd. Tegnap ilyenkor nevetve szálltál volna szembe vele. Nem is olyan régen, amikor még húsodban tombolt a Fertőzés emésztő tüze, pillanatnyi gondolkodás nélkül a zsákmány torkának ugrottál volna. De most tehetetlen vagy!
Valóban?
Ez lenne a vég? Egy élet ilyen hirtelen, ilyen értelmetlenül érne véget? Hát nem tartogat neked semmi mást a Sors? Tegnap még erős vagy és legyőzhetetlen, most meg csak fetrengsz a kövön mint egy! Ki fog neked segíteni? Kire számíthatsz ebben a helyzetben?
Csukott szemmel is érzed, hogy valami eltakarja előtted a napot. A vadállat egyre hangosabban morog. Egyre erősebb a bűze is. Még nem éreztél hasonlót. Lehet, hogy ez a vég? Itt ér véget az életed?
Kezed ökölbe szorul, és megcsikordul a fogad.
Nem lehet. Egyszerűen nem lehet, hogy ilyen dicstelen módon haljál meg. Hogy meghaljál. Hiszen még annyi minden vár rád. Hiszen még nem tettél semmi olyat, amitől megváltozott volna a világ. Csak egy voltál a felszínre törő seregben. Szerencsés és ügyes harcos, aki életben maradt, aki megélte a nagy győzelmet. De nem lettél ünnepelt hős. Megtetted ugyan, ami tőled telik, de nem emelkedtél ki társaid, a többi végzetúr közül.
Még nem!
Szégyen lenne most meghalni. Szégyen lenne hagyni, hogy egy állat végezzen veled. Hiszen azzal te is lealacsonyodnál az állatok szintjére.
A ragadozó nagy hibát követett el, amikor eltakarta előtted a napot. Szemed elől eltűntek a csillagok. Véred dübörögve megindult, ahogy szívverésed felgyorsult. Kinyitod a szemedet, és lassan felemeled a fejedet.
Tekinteted végigsiklik a ragadozón. Alig néhány lépésre hatalmas termetű, torz, zömök humanoidra emlékeztető, fekete bundájú állat tornyosul előtted. Nagy, busa feje valamilyen kutyára hasonlít, de biztosan nem az. Hirtelen eszedbe jut egy gyermekkori emlék. Mélyen a hegy gyomrában játszottatok. Az egyik kislánynak hirtelen sikítva bukkant elő egy oldalsó járatból. Megsárgult, hatalmas csontokat talált odabent. Egy hatalmas agyarakkal teli állkapcsú, vicsorgó koponyát. Amikor odahívtatok néhány felnőttet, azok is megrémültek. Sokáig nem is mertetek azon a környéken játszani. Később aztán valaki elmesélte neked, hogy egy császári bölcs megvizsgálta a csontokat. Kiderült, azok sok tízezer éve hevertek a barlang sötétjében. A bölcs szerint egy genrath vérmedve maradványaira bukkantatok játék közben. Előtted most egy ilyen vérmedve áll.
Az állat kihúzza magát, szája kinyílik. Töredezett, sárga fogcsonkok bukkannak elő. A torkából előtörő bűz valósággal arcul csap. Beteges bűz. Ez az állat beteg! .
Sohasem voltál lassú, de most a harag villámgyorssá tesz. Egy beteg állattól rémültél meg! Te? Magad alá húzod a lábadat, majd elrugaszkodsz a szikláról. Mint egy ostromgép lövedéke, úgy vágódsz a vérmedve mellének. Az előbbi rosszulléted semmivé foszlott, mintha csak a benned tomboló harag és szégyenérzet kimosta volna ereidből a gyengeséget. A vérmedve legalább kétszer olyan magas lehetett mint egy galetki, a súlya pedig akár négy átlagember súlyát is kitette volna.
De te nem vagy átlagember! Oldalra csapsz két kezeddel, és félresöpröd a mancsait. Tőrnyi karmai éppen csak megkarcolják mellvérted oldalát. A vérmedve megpróbálja leharapni a fejedet, de tehetetlennek bizonyul, amikor a hóna alá nyúlva átöleled, és mocskos bundájába kapaszkodva iszonyatos erővel magadhoz húzod. Arcodat a pofájának szorítod, és elkezded oldalra nyomni a fejét. A fenevad rettenetesen erős. Ha nem szereztél volna olyan sok lélekenergiát az elmúlt napok során, talán még rád is veszélyes lehetett volna. De most egyforma erősek vagytok.
Nem látod, de érzed, ahogy felhők takarják el fent az égen a nap gyilkos sugarait. Elméd teljesen kitisztul, és ismét a magad ura vagy. A vérmedve megpróbálja karmával szétszaggatni a hátadat, de a kőkemény hátizmaidra feszülő vért ellenáll támadásának. Nyakizmaid megfeszülnek, ahogy ellenszegülsz az állat erejének. Undorító hab folyik végig az arcodon, amikor az állat megpróbálja hátranyomni a fejedet, hogy sárgás agyarait a nyakadba vágja.
Éhes az állat.
És te is éhes vagy.
Az egyik pillanatban még az életedért küzdöttél egy szörnyeteg ellen, a következőben viszont már két kézzel szorítottad magadhoz a zsákmányodat. Lassan elkezded kivenni a lélekenergiát a ragadozóból. A vérmedve azonnal megérzi a változást, állati ösztönei parancsára akkorát taszít rajtad, hogy majdnem elengeded. Ujjaid azonban olyan erővel markolják az oldalát, hogy körmöd átszakítja az bőrt, a zsírréteget és a húsába mar. Vér folyik a mocskos bundán. Az állat felvonyít, és menekülni próbálna, de nincs esélye. Vadállatként szorítod magadhoz, és most már téged is csak az ösztöneid vezetnek, ahogy átveszed belőle az életerő utolsó cseppjét is. Szerencsére közben senki sem látja az arcodat.
Szerencsére te sem látod az arcodat.
Felhördülsz, és elengeded a dögöt. Eltelve az újonnan nyert erővel a földre huppansz, és lihegve meredsz magad elé. Ezt most megúsztad, de csak kevesen múlott. Ha nem takarják el felhők a napot!
És azt sem tudod, hogy egyáltalán mitől lettél rosszul kora reggel!
Felállsz, és körülnézel.
A környező dombokon egyre több a zöld folt. Lent, a patakmederben most már jó lábnyi széles a vízfolyás. Odasietsz, és megmosakszol. A túlsó parton kisebb állatok tűnnek fel. Ahogy megpillantanak, rémülten elmenekülnek.
Összeszeded a holmidat, és felkészülsz az útra. Folytatod a járőrözést, és majd jelented a hordaparancsnokodnak, ha valami szokatlant tapasztalsz.
Könnyedén, elegáns mozgással futni kezdesz. Lépéseid alig hangosabbak a szél zúgásánál, pedig alig vagy könnyebb vagy kisebb mint a genrath vérmedve, aminek teteme most ott fekszik éjszakai pihenőhelyeden. Csak egy kicsit kell futnod, hogy elméd kellemes kábulatba merüljön. Tested magától mozog, acélnál is keményebb izmaid könnyedén visznek előre. Bár tekintetedet semmi sem kerüli el, elméd mégis szabadon tud kószálni. Felidézed magadban az ijedtség szörnyű pillanatát, amikor az előbb magatehetetlenül feküdtél, a halált várva. Annyira egyedül voltál. Nem volt kihez fohászkodnod segítségért. Senki sem állt melletted.
Ahogy könnyedén haladsz felfelé a domboldalon, hirtelen furcsa dolog jut az eszedbe. Odalent, a Hegy gyomrában gyermekkorodban néha elmentél a régi istenek romba dőlt templombarlangjai előtt. Amióta feljöttetek, azóta egyszer sem gondoltál a régi istenekre. Nem is hallottál róluk, sem a híveikről. Senki sem akart templomot vagy szentélyt építeni. Nincsenek híveik. Vajon mi történik az istenekkel, ha senki sem hisz már bennük?
Lehet, hogy meghaltak az ősi istenek?
De mert szép az idő, és jóllaktál az előbb, nincsen igazából kedved ilyesmivel foglalkozni. Futva elindulsz a távoli hegyek felé, és már cseppet sem érdekelnek a letűnt korok égi hatalmasságai.
Pedig talán eszedbe juthatott volna, hogy nagyon távoli őseid még magányosan sem voltak egyedül, mielőtt az Ellenség elől menekülve visszabújtak volna a föld méhébe.
Harag és irigység.
A dombtetőre érve azonban megpillantasz két végzeturat. Cseppet sem tűnnek barátságosnak. Olyan dölyfösen sétált, mintha csak az övék lett volna az egész völgy, az egész vidék. Eszük ágába sem volt figyelni a környékre, nem törődtek azzal, hogy bármikor felbukkanhat valamilyen zsákmány, de azzal sem, hogy mostanában egyre több veszély leselkedik még a ti szinte elpusztíthatatlan fajtátokra is.
Beképzeltségük haraggal töltött el, de kicsit azért irigyelted is őket vakmerőségükért.
Ez a két érzés éppen elég volt ahhoz, hogy fegyveredet előhúzva, összeszorított foggal futni kezdj feléjük. Nem számított, hogy azok lent ketten vannak. Te éppen az előbb vetted el egy hatalmas termetű, vérszomjas ragadozó minden lélekenergiáját. Nem csoda, hogy legyőzhetetlennek érzed magadat, ahogy elindulsz lefelé a nem túl meredek domboldalon. Még jót is teszel velük, ha majd legyőzöd őket. Legalább megtanulják, hogy mindig óvatosnak kell lenniük.
Bár egy nagymacska ügyességével, nesztelenül tudsz futni, azok ott lent valahogy megérezték, hogy közeledsz. Megfordulnak, de nem nyúlnak fegyvereik után, hanem csípőre tett kézzel bámulnak rád.
Nem azért bizonytalanodsz el, mert észre veszed, hogy egyik ellenfeled legalább három fejjel magasabb nálad. Vállát és karja nagy részét nem fedi vértezet, csupán öklét bújtatta páncélozott kesztyűbe. A karja vastagabb mint a combod, és amikor bicepsze megfeszül, akkor kissé elhűlve látod, hogy az majdnem akkora mint a fejed. Na de te végeztél már ennél jóval erősebb ellenfelekkel is, ezért biztos, hogy nem ijedtségből kezdesz el lassítani. És nem is a végzetúr kardja miatt, amit most maga mellett a földbe döf. A sziklába, egész pontosan. Legalább három tenyérnyi mélységbe. A pengén villódzó fények persze jelzik, hogy mágikus fegyverrel akadt dolgod. Mágikus, és legalább akkora mint te vagy.
Szóval nem, nem ilyen nevetséges okok miatt álltál meg jó tíz lépésnyire a két végzetúrtól. Hanem azért, mert észrevetted, hogy azok ketten különböző hordák jelvényeit viselik. Igazság szerint már rég egymás torkának kellett volna ugraniuk, erre úgy sétálnak itt mint két jóbarát. Az sem kerüli el a tekintetedet, hogy mindkettőjük fehér kendőt kötött a nyakára. Mivel egyikőjük sem a te hordád tagja, ezért továbbra is gyanakvással nézed őket. Lehet, hogy két ellenséges közösség békét kötött hordád háta mögött, és most valamilyen különösen aljas árulásra készülnek?
A kisebbik - ő is majdnem olyan magas mint te - jobb kezét a szívére teszi, balját pedig nyitott tenyérrel a magasba emeli. Társa rövid habozás után utánozza a mozdulatot.
- Üdvözlünk végzetúr! - szólal meg barátságos hangon a kisebbik. - Szándékaink békések. Nincs mitől tartanod. Sem vagyonodat, sem lélekenergiádat nem veszélyeztetjük. Örülünk, hogy találkoztunk.
Ilyesmi még nem történt veled. Ha korábban az ellenséges hordák tagjaival találkoztál kint a vadonban, akkor vagy megtámadtad őket, vagy megpróbáltál elmenekülni előlük. A Fertőzés őket is, téged is elvakított, vérszomjas szörnyeteggé változtatott. Most, hogy rendszeres gyakorlás és meditáció segítségével sikerült egyre inkább térdre kényszerítened a benned élő bestiát, már sokkal jobban tudsz uralkodni magadon. Jobban, de nem tökéletesen. Még mindig előfordult időnként, hogy minden más érzésnél erősebben lángolt fel benned a pusztítás vágya, a szörnyű éhség.
És nem találkoztál olyan végzetúrral, aki másként viselkedett volna.
Mégis, most kissé lejjebb engeded fegyvered, és gyanakodva figyeled a két mozdulatlan ismeretlent. Lehet, hogy csapdába akarnak csalni.
- Kik vagytok? - förmedsz rájuk.
Durva hangodat hallva a nagyobbiknak eltorzul az arca. Izmai megfeszülnek, ahogy ki akarja rántani kardját a sziklából, ám társa rá sem nézve a mellére teszi a kezét, és halkan mond neki valamit. Az óriás savanyú képet vág, de karja elernyed, és a penge a kőben marad. A kard markolatát azonban még most sem engedi el. Nem mintha te letennéd a fegyvered, ha egy ismeretlen végzetúrral néznél farkasszemet.
- Végzeturak vagyunk mint te - feleli továbbra is barátságosan a kisebbik. - Legalábbis olyanok voltunk mint te. De ahogy nyakunkban a béke fehér zászlaja is mutatja, mi már eljutottunk egy magasabb szintre. Mi már nem hajtunk fejet a bestia előtt
- Legyőztétek a Fertőzést? - vágsz a szavába.
- Így igaz - mondja a végzetúr, és jobbját ismét a szívére helyezi. - És ez még nem minden. Azon munkálkodunk, hogy véget érjen az értelmetlen széthúzás, a hordák közötti torzsalkodás. Célunk az, hogy a kinemesedett végzeturak létrehozhassák azt a nagy közösséget, ahol mindenkire jólét és hosszú élet vár. Visszahozzuk azt a rég elveszett Aranykort, amiben őseink éltek, mielőtt az Idegenek elől a föld mélyére kellett volna menekülniük.
Döbbenten hallgatod szavait. Aranykor? Béke a hordák között? Jólét és hosszú élet? Hihetetlen!
Kétkedő arckifejezésedet látva a végzetúr szélesen elmosolyodik.
- Ami pedig mindennél fontosabb, ennek a nemes és hősi küzdelemnek te is részese lehetsz, drága barátunk.
Már nem is emlékszel arra, mikor szólított valaki így. Barátomnak. Talán az előtt, hogy a felszínre jöttetek volna. Talán a Fertőzés előtt. A gyilkos, dühhel és vérontással teli magány ideje előtt. Hirtelen tudni akarod, ki ez a két ismeretlen.
- Igen, barátom - folytatja a végzetúr. - Számodra is van hely közöttünk. Neked sem kell többet egyedül bolyonganod a pusztában. Üljünk le oda, a szikla árnyékába, és hadd tanítsalak meg az igazságra, ahogy engem is megtanított mesterem.
Kíváncsiságod legyőzi a bizalmatlanságodat. Leültök az árnyékba, és hallgatni kezded a szavait. Egyikőtök sem sejti, hogy mire újra telihold ragyog az égen, majd megpróbálod megölni őket.
Jó okkal.
Kétely és csábító szavak.
Egy héttel ezelőtt két végzeturat sodort utadba a sors. Meg akartad támadni őket, de észrevetted, hogy az idegenek nem ugyanannak a hordának a tagjai. Mégsem harcoltak egymással, hanem magabiztosan haladtak az úton, mintha csak régi fegyvertársak lettek volna. Gyanakodva kérdőre vontad őket, aminek meglepő módon nem az lett a következménye, hogy összecsaptatok, hanem az, hogy most ismét itt ülsz első találkozásotok helyszínén. Titokban napokon át követted őket, és csodálkozva láttad, hogy több végzetúrral is szóba elegyedtek. Egyetlen alkalommal sem kellett harcolniuk.
Nem úgy mint neked. Amikor valamivel később megközelítetted az egyik alkalmi ismerősüket, az bezzeg veled nem volt hajlandó beszélgetni. Az ostoba.
Legyőzted, és magadhoz vetted lélekenergiájának nagy részét. Nem kellett az egészet felhasználnod, így sikerült jó pár lélekkristályt feltöltened vele. Ahogy megbeszélted a két idegennel, visszatértél a nagy szikla tövébe, mert most már tényleg kíváncsi vagy arra, mit is mondhatnak.
Csendben beszélgettek az út mentén. Illetve az idegen beszél, te pedig egyre nagyobb zavarban hallgatod csábító szavait. Az alacsonyabb végzetúr egy új világot ígér neked, és te növekvő ámulattal hallgatod új ismerősöd szavait.
- Amikor feljöttünk a felszínre, egy félelmetes új világ várt ránk - folytatja előadását újdonsült ismerősöd. Annyira még nem bíztok egymásban, hogy bemutatkozzatok. Hiszen a név hatalom. Aki ismeri a nevedet, az mágikus eszközökkel komolyan ártani tudna neked, még igen nagy távolságból is. Nem mintha te valaha is foglalkoztál volna a mágia ezen fajtájával, de már számos rémhírt hallottál a csak ezzel magyarázható, titokzatos halálesetekről.
- Senki sem számított a Fertőzésre. Arra a rettenetes járványra, ami megmérgezte az elménket, és átalakította a testünket. Azt te is tudod, hogy a felszín alatt maradt egykori testvéreink szemében mi végzeturak hatalmasra nőtt, torz szörnyetegnek látszunk?
- Igen - válaszolod. - De tudod, nagyon nehéz ám elfogadni, hogy a régimódi galetkik ma is a testvéreink lennének. Gyengébbek és gyávábbak mint mi. A felszínen könnyű prédának számítanak. Mintha csak egy más faj tagjai lennének!
A nagydarab végzetúr eddig parázsló szemmel, ellenséges arccal bámult. Most, szavaidat hallva, némán bólint. Úgy látszik, még ezzel az ellenszenves óriással is akadnak közös pontjaid. Ennek ellenére továbbra is ellenségesen méreget, te pedig jobbnak látod kezedet fegyvered közelében tartani. Bármiről is meséljen mézes-mázos hangú ismerősöd, ezek ketten csak nem a te hordád tagjai. Hanem a vetélytársaid.
- De mi nem vagyunk szörnyetegek! Hanem egy új, felsőbbrendű faj tagjai lettünk. Szent hivatásunk, hogy mi uraljuk a földeket, mindazt, amire csak rásüt a nap fénye. A végzeturaké a jövő! Hiszen gondolj csak bele, barátom, ki az, aki ellen tud állni nekünk? Ha összefogunk, sem az Uralkodó, sem az éjfattyak és még maga az Ellenség sem győzhet le minket!
Kétkedésednek adsz hangot, hiszen jól emlékszel az elmúlt hónapok küzdelmeire. Beszélgetőtársad azonban nem tántorít.
- A győzelem a mienk, a felsőbbrendű végzeturaké. Elérkezett a döntés órája. Tudom, bizalmatlan vagy. De nézz körül! Látod a megújulást? Visszatérnek a növények! Visszatér a víz! Visszatérnek az állatok! Egy új aranykor hajnala előtt állunk. És ennek az új világnak semmi másra sincs szüksége, mint erőskezű urakra, akik fenntartják a rendet, és visszaverik a külső támadásokat!
- És mi, végzeturak leszünk az új - elakadsz, nem találod a megfelelő szót.
- Ki más lehetne! És meglátod, a történelem majd minket igazol! Mert egységben az erő! Mi fogunk uralkodni, ezer éven át. A hordák külön-külön gyengék, de összefogva a végzetúr nemzet mindenkit legyőz. Erősebbek vagyunk a múlt, a jelen és jövő minden élőlényénél, minden hatalmánál! Csatlakozz te is hozzánk! Állj be a győztesek közé!
- De kik is vagytok tulajdonképpen? - a kérdés szinte öntudatlanul csúszik ki a szádon.
- Hát a tanítványok! - feleli lelkesen az idegen. - a Szent tanítványai. A békét hirdetjük, és elpusztítjuk a gonoszt, a sötétség és az Ellenség rabszolgáit. Nézd meg a kendőnket! Milyen makulátlan, milyen tiszta! Ezt viseljük hordajelvény helyett. A fehér szín egységbe forraszt, eltünteti a hordák közötti különbséget. És nézd a kendőt összefogó gyűrűt! A legtisztább vasból készült! Alakja egységünket, keménysége elszántságunkat jelképezi, anyaga pedig elűzi az Ellenség férgeit!
Kicsit megszédülsz attól, amit hallottál. Igaz lehet mindez? Egy új, ezeréves birodalom várna rád? Uralkodhatsz, csak azért mert végzetúr lett belőled? Megtisztulhatsz teljesen a Fertőzéstől? És mindehhez csak a hordajelvényedet kell jó messzire elhajítanod.
- Kövesd a Szent fehér zászlaját, a Vasgyűrű hadijelét! Lépj ki a múlt mocsarából, és öleld magadhoz a jövőt! Jobb sorost érdemelsz annál, hogy a föld alatt rejtőzködj, jobbat annál, hogy a sivatagban bolyongjál mint egy vadállat. Végzetúr vagy, uralkodni születtél!
Mindannyian felálltok, az idegen valósággal remeg a lelkesedéstől.
- Itt az ideje, hogy bemutatkozzunk! Angwarn vagyok, immár a Szent templomosa, és ez itt új tanítványom
A hatalmas termetű végzetúr felmordul. Arca elkomorodik. Szemmel láthatóan nincs ínyére, hogy nevét megtudja egy idegen, egy ellenséges horda tagja.
- De igen, Engár, nem kell titkolóznunk! Minden végzetúr testvér! - csattan fel az alacsonyabbik. - Ez itt Engár, új tanítványom, aki immár a Szent zászlaját követi.
Elhűlve látod, ahogy leveszi a kesztyűjét, és feléd nyújtja a kezét. Megrökönyödve hátrább lépsz egyet. A végzeturak nem nagyon szokták megérinteni egymást. Legtöbbször akkor érsz másik végzetúrhoz, amikor kiszívod belőle a lélekenergiát. Vagy, amikor legyőzőid kiveszik belőled életerőd legnagyobb részét. Csak nagyon kevesen képesek arra, hogy hozzáérés nélkül táplálkozzanak. Többnyire a legerősebb végzeturak, közülük is főleg a mágiahasználók. Régen leszoktatok a kézfogásról, de azért még emlékszel erre a gesztusra.
Angwarn széles, őszinte mosollyal nyújtja feléd kezét. Szeme barátságosan csillog. Ha leveszed a csatakesztyűdet, és bőröd a bőréhez ér, akkor fennáll a veszélye annak, hogy azonnal elkezdi kiszívni belőled az életerőt. Ugyanakkor viszont akár ellene is fordíthatod a dolgot, és te csaphatsz le erejére a kézfogás pillanatában.
Úgy döntesz, hogy megkockáztatod. Leveszed, és az övedbe, a tőröd mellé gyűröd nehéz, erős anyagból készült kesztyűdet. Hüvelykujjad mintegy véletlenül kissé megnyomta tőröd keresztvasát. Így ellenállás nélkül csúszik ki majd a hüvelyéből, ha fegyvert kell rántanod. Aztán lassan, nagyon lassan megragadod Angwarn kezét.
Erős, száraz tenyere van.
És nem történik semmi. Nem próbálja meg elorozni lélekenergiádat. És te sem törsz alattomosan az életerejére. Néhány szívdobbanásnyi ideig csak némán álltok, aztán félszegen te is elmosolyodsz. Amióta feljöttetek a felszínre, most fogtál először kezet valakivel.
- Örülök, hogy megismerhettelek. Az én nevem X név. Egy orgling falut keresek. Egy szélvédett völgyben fekszik, hegyes, fogakra emlékeztető sziklák veszik körbe, és a közelben egy éjfatty lakótornya magasodik. Nem láttatok ilyent?
- Ó, dehogynem. Jártam egy ilyen helyen. Mindjárt elmondom, hogyan juthatsz el oda, de előtte ismerkedj meg újdonsült tanítványommal, Engárral.
Az óriás felé fordulsz, aki jól láthatóan habozva lehúzza lapátkezéről a páncélozott, félujjnyi hosszú csonttövisekkel ékesített kesztyűt. Lassan, bizonytalanul felé nyújtod jobbodat.
- Mióta vándoroltok együtt? - kérdezed szemed sarkából a lelkesen vigyorgó Angwarn felé pillantva.
- Az előző találkozásunk előtt egy nappal téríttetem meg.
Kezed valósággal eltűnik Engár mancsában. Az óriás majdnem összeroppantja az ujjaidat. Most már persze rá figyelsz, nem a mesterére. Engár arca eltorzul. Tekintete elködösül. Hirtelen másik kezével megragadja a csuklódat. Olyan erővel szorít, hogy mozdulni sem tudsz.
- Örülök, hogy találkoztunk - nézel fel rá.
Az óriás nem válaszolt. Szája lassan vicsorogva kinyílik, előtűnnek erős, hegyes fogai. Megpróbálod elhúzni a kezed, de nem megy.
És abban a pillanatban megérzed, ahogy szívják ki belőled a lélekenergiát.
- Árulók! - kiáltasz fel, és szabad kezeddel a tőröd után kapsz. Még eléred a markolatát, de akkor az óriás kesztyűs ökle olyan erővel csap az álladra, hogy minden elsötétül előtted. Csak azért nem esel össze, mert Engár vaskézzel tartja a jobb kezed. Azt még hallod, hogy Angwarn valamit kiabál, de nem érted mit mond.
Jól belesétáltál a csapdába.
Szégyen és dac
Hordád parancsnoka előtt állsz. Nagyon, de nagyon rosszul érzed magad. Valahol egészen másutt szeretnél lenni.
- Hát ez egyszerűen hihetetlen - ismétli meg ##név parancsnok, és kételkedve összenéz a mellette álló veteránokkal, ezekkel a viharvert, iszonyatos erejű végzeturakkal. - Tudom én, hogy veled mindig történik valami, de ez azért több a soknál.
- Én is nagyon sajnálom, uram - folytatod a szabadkozást -, de higgyétek el, már a magam ura vagyok. Levehetitek rólam a bilincseket.
- Azzal azért még várjunk egy kicsit - hördül fel az egyik veterán. Uriás, igen ez a neve. Nem haragszol rá. Ő talált meg a sivatagban. Ő hozott be a táborotokba, annak ellenére, hogy megpróbáltad őt is megölni.
Őt is.
- Igen, tényleg jobb lesz, ha várunk vele - bólint ##név parancsnok. - Meg akarok bizonyosodni arról, hogy valóban nem jelentesz veszélyt hordánk tagjaira. Mostanában nagyon furcsa dolgok történnek. Kezdem azt hinni, hogy már-már a saját embereimben sem bízhatok. Főleg a fiataloknak kezd elmenni az a kevéske józan eszük.
A teremet a milgandok tiszta, erős fénnyel világítják be. Jól látod, hogy parancsnokod ugyanolyan bizalmatlanul néz rád, mint mellette és mögötte a testőrei. Elszégyelled magadat, de ugyanakkor dacos harag is önt el.
- Minden szavam igaz - csattansz fel.
##név parancsnok kezét felemelve leállítja az egyik veteránt, aki lesújtani készült rád.
- Mondj el még egyszer mindent! - parancsolja.
És te újrakezded a történetedet.
Becsukod a szemedet, mert annyira kellemetlen felidézni, ahogy majdnem végzetes kelepcébe kerültél. Amit ráadásul nem is szándékosan állítottak neked. Egy héttel holdtölte előtt megismerkedtél két ellenséges végzetúrral. Kiderült róluk, hogy egy titokzatos ismeretlen, egy bizonyos Szent követői. Angwarn hittérítőként érkezett a vidéketekre, és az előző nap már meg is térítette a hatalmas termetű, igen kegyetlen külsejű Engárt. Az óriásra gondolva ismét kiver a veríték, és önkéntelenül is ökölbe szorítod a kezedet. Az az idióta pontosan azt kapta, amit megérdemelt
Gyors halált.
A fehér kendőt és vasgyűrűt viselő idegenek nem harcoltak egymás ellen, pedig más-más hordákhoz tartoztak. Veled is udvariasak voltak, legalább is a kisebbik, Angwarn. Többször is találkoztatok, és te egyre jobban összezavarodtál látva furcsa viselkedésüket, hallva, amit az alacsonyabb végzetúr az eljövendő szebb világról beszélt.
- Mit is mondott? - vág a szavadba parancsnokod. - Amikor eljön ez a bizonyos Aranykor, akkor ki fog parancsolni annak a sok, békességben élő végzetúrnak?
- Ezt nem kérdeztem meg, uram - válaszolod idegesen. - Igazából nem is nagyon kérdezősködtem. Csak hallgattam, amit mond.
- Mint akit megigéztek! - csillan fel Uriás szeme. Összenézett a mellette álló, félszemű veteránnal. - Na mit mondtam? Aljas, lelket leigázó varázslat!
- Így igaz! - bólogat a másik. - Nem lehet már senkiben sem bízni. Ki tudja, kinek zavarták meg az elméjét?
Körülötted fagyossá válik a levegő. Nyelsz egy nagyot, mert nem tudod, hogy üvöltözzél velük vagy inkább szégyelld magadat, ezért aztán folytatod a beszámolódat.
A holdtölte előtti napon aztán ismét találkoztatok. Angwarn beszéde egészen fellelkesített. Egy új, felsőbbrendű faj győzelméről, az új aranykor hajnaláról mesélt. Valamiért elfogott a vágy, hogy igaz legyen a szép mese. Hogy barátaid legyenek, hogy ne kelljen állandóan a benned lakó bestiával küszködnöd. Lelki szemeid előtt mát ragyogó városok, fényes paloták emelkedtek ki a sivatag porából. Te is részese akartál lenni a világ újjászületésének. Eleged volt már abból, hogy magányos farkasként élj a pusztaságban.
És akkor végzetes hibát követtetek el. Ami Engár életébe, neked meg majdnem az elméd épségébe került. Angwarn pedig Hát lehet, hogy ő mind a kettőtöknél többet veszített.
Végzeturak nem szoktak kezet fogni, nem szoktak egymáshoz érni. Túl nagy lenne a csábítás, hogy megkíséreljétek kiszívni a másikból a lélekenergiát. Még a legösszeszokottabb fegyvertársak is csak páncélba bújtatott öklüket összeütve szokták üdvözölni egymást. Te mégis elfogadtak Angwarn feléd nyújtott jobbját. És nem is lett belőle semmi baj sem. Az alacsony idegen tökéletes uralkodott a belsejében tomboló bestia felett. Te, jómagad pedig előtte annyira jóllaktál állatok életenergiájából, hogy könnyedén elnyomtad saját vérszomjadat. Sajnos Engár nem volt ennyire szerencsés.
Angwarn biztatására a hittérítő végzetúr tanítványával is kezet fogtál. Neki viszont még nem sikerült annyira legyőznie magában a Fertőzést mint neked. Bármit is gondolt mestere, Engár azonnal megháborodott, ahogy megérezte a lélekenergiádat. Rád támadt, és elkezdte kiszívni belőled az életerődet.
Te meg azt hitted, hogy csapdába csaltak.
Újra végig fut a hátadon a hideg, és gyomrod görcsbe rándul, ahogy felidézed, ami történt.
Engár ütésétől térdre rogytál. Az óriás vasmarokkal szorította kezedet, és az állati mohóságtól eltorzult arccal habzsolta a kiszívott lélekenergiát. Kezdett elsötétülni előtted a világ. Angwarn valamit üvöltött. Most, ahogy felidézed az eseményeket, már érted, hogy Engárral kiabált.
- Hagyd abba! Azonnal engedd el! Ezt nem teheted! Már tanítvány vagy! Hagyd abba! Hát semmit sem tanultál?
Megragadta az óriás kezét, és megpróbálta elrángatni tőled, de mintha csak egy sziklatömböt akart volna arrébb tolni. Az erődet elszívó vadállat meg sem moccant. Ekkor Angwarn hisztérikusan sikoltozni kezdett. Hátra lépett, és kirántotta jobb válla felett kilógó kardját. Különös alakú, ívelt pengéje volt. Vízszintesen, széles ívben csapott le. Hallottad a penge szisszenését, ahogy a fejed tetejét szinte érintve elsuhant feletted. Még csak le sem lassult, ahogy elmetszette hóhérod vastag páncélba bújtatott bikanyakát. Engár feje hátra csuklott, majd a háta mögött a földre zuhant. Angwarn kezében a véres karddal megdermedt. Szeme kiguvadt, és habozni kezdett a szája. Engár térdre rogyott, de még mindég nem engedte el a kezedet. Lélekenergiád még mindég áramlott át belé.
Aztán a nyakából habzó vér szökőkútja tört elő. Olyan ritmusban, mintha csak egy hatalmas, izmos szív pumpálta volna a már nemlétező fej felé az életet hordozó folyadékot. Belőled pontosan ebben a ritmusban távozott a lélekenergia. A sötétvörös vér mindent beborított. Téged is, Engárt is, körülöttetek a sziklás talajt, és a még mindig habzó szájjal sikító Angwarnt is. Halott ellenséged még legalább féltucatnyi szívdobbanásig rabolta belőled a lélekenergiát. Akkor azonban szíve megállt, már nem fröcskölt a vér, és te megérezted, hogy már nem szívják ki belőled az életet.
Ez az állapot csak egy pillanatig tartott.
Mert te még éltél. Neked még dobogott a szíved. És annyira legyengültél, hogy szükséged volt minden csepp lélekenergiára, amihez csak hozzá tudsz jutni. Most azonnal! Minden áron! Eszedbe sem jutott a sokat gyakorolt meditációs módszerekkel megállítani a bestiát. A szörnyeteg egy pillanat alatt átvette az uralmat fölötted, és te örültél ennek, mert kezeden át ömleni kezdett vissza beléd az előbb elorzott életerő. Most már te ragadtad meg két kézzel Engár mancsát. Most már te nem engedted, hogy hátra zuhanjon a holtteste. Körülötted eltűntek a világból a színek. Minden fekete, fehér és szürke lett. Történt ilyen korábban is. Abban a korai, rettenetes korszakban, amikor a végzeturak még nem tanulták meg, hogyan szabjanak korlátot mohóságuknak. Amikor diadalmas vadállatként elszívták áldozatuk minden lélekenergiáját. És te még azt hitted, hogy nem zuhanhatsz vissza erre az állatias, primitív szintre. Halványan észlelted, hogy Angwarn ott áll előtted, lökdös, és megpróbálja kitépni szorításodból Engár kezét. Nem értetted a szavait. Úgy tűnt, mintha egy dübörgő vízesés túlsó oldaláról kiabált volna. Nem is nagyon érdekelt, hogy mit.
- Honnan tudod, milyen egy vízesés? - csattant fel Uriás. - Hol láttál te valaha is vízesést? Hiszen alig tenyérnyi mély a patakok vize.
- Talán a föld alatt? Még régen, odalent? - kérdezte egy másik veterán.
- Nem, még sohasem láttam vízesést - ismered be. - Mégis ez jutott az eszembe.
- Lehet, hogy a feljövetel előtt, gyerekkorában megnézett egy ősrégi emlékkristályt. A régi világról? Az aranykorról, amikor őseink még a megrontatlan felszínen éltek? És a sokk hatására öntudatlanul is az eszébe jutott.
- Lehet, de ez most nem annyira fontos. A víz kérdéséről előbb-utóbb beszélnünk kell, de nem ma. Folytasd, ##név! - döntötte el a dolgot parancsnokotok.
Becsukod a szemedet, és folytatod a kellemetlen emlékek felidézését.
Angwarn a torkodnak szegezte holdsarlóra emlékeztető pengéjét. Bele is vágott a nyakadba, de a seb mostanra persze már rég begyógyult. Te meg igazából nem is voltál magadnál. Tudatos éned visszahúzódott elméd legsötétebb zugába, és csak hagyta, hogy a bestia megmentse az életedet. Megmentse mind a kettőtöket azzal, hogy visszaveszi azt, amit az előbb elvettek tőletek. És még sokkal többet is
Mert eljött az a pillanat, amikor már visszaszívtad magadba az ellopott lélekenergiádat. De nem hagytad abba. Ami csak volt Engárban, azt te kiszedted belőle.
- Ilyenről még nem hallottam - szólalt meg az egyik veterán.
- Igen - bólint parancsnokod. - Az gyakran megtörtént sajnos, hogy meghalt az áldozat, miközben egy végzetúr elvette a lélekenergiáját. Olyan viszont tudtommal még nem fordult elő, hogy a táplálkozó végzetúr veszítette volna életét energiaelszívás közben.
- Meg kellene kérdeznünk egy mágust, hogy ez milyen következményekkel járhat - javasolta a veterán.
- Igen, nem tudhatjuk, mi történik akkor, ha egy holttestbe áramlik áldozata lélekenergiája.
- Nem így jönnek létre az élőhalottak? - kérdezi valaki.
Megborzongsz, és gyorsan folytatod, mert érzed, hogy a kihallgatásod kezd rossz irányba elmenni.
Azonnal megérezted, ahogy testedbe fogadtad a halott lélekenergiájának első részecskéjét. Szeretted volna ellökni magadtól, abbahagyni a zabálást, de a bestia nem engedte. Elmédben hangosan zengett hörgése, ahogy a jéghideg és ragacsosnak tűnő életerőre vetette magát.
- Mi az, hogy ragacsos? Hogy lehet a tiszta energia ragacsos?
- Nem tudom, uram. Akkor és ott így éreztem.
A bestia mohósága miatt olyan lettél, mint régen, amikor még teljesen a Fertőzés rabja voltál. Még akkor is szívtad magadba a holttest erejét, amikor abban már egy cseppnyi sem maradt. Mégis, egy pillanatig úgy tűnt, hogy valami még ekkor is áramlik beléd. Valami, amihez képest valósággal tűzforrónak és egészségesen tisztának tűnt a halott előbb elnyelt életereje. De ezt inkább nem említed meg vallatóidnak.
- És akkor hangokat hallottam - folytatod.
Nagyon távoli, nagyon halk hangokat. Ugyanazokat, amelyek miatt nemrég üvöltve ébredtél fel az egyik reggel.
- Én vagyok a világ sötétsége - sziszegte az ismeretlen beszélő. - Én vagyok a bosszúálló, a pusztító hullám!
Úgy tűnt - nem tudod miért -, hogy ekkor valahogy észrevett téged.
- Fizetni fogsz a bűneidért!
Valamilyen sötét, dermesztő lény nyúlt feléd elméd mélyéből. Bestiád vicsorogva szembefordult vele, de ő is halálra volt rémülve
Mielőtt azonban megragadhatott volna, ismét meghallottad Angwarn kardjának sziszegő hangját. A penge csuklóból lemetszette Engár kezét. Az összeköttetés megszakadt közötted és az ismeretlen fenyegetés között. A hittérítő mellbe rúgott, és te a véres sziklának zuhantál.
- Mit tettél, mit tettél, te szerencsétlen? - üvöltötte Angwarn. Szája még mindég habzott. Kardjának éle ott remegett a szemed előtt. - Itt álltál a boldogság kapujában! És magaddal rántottad a tanítványomat!
Lassú mozdulattal az arcodhoz emelted Engár levágott kezét. Megszagoltad, majd félre dobtad. Tekinteted Angwarn felé fordult. A szürke és fehér világban hirtelen vörösen világítani kezdtek az alacsonyabb végzetúr erei, érezted, ahogy vére forrón áramlik bennük. Hirtelen aranyfényben ragyogtak az idegei. Te pedig megérezted, ahogy fehér, szikrázó energia szalad bennük. Mintha csak lefoszlott volna róla a bőr és a hús, csak azt láttad benne, ami lényeges.
És akkor kékes fényben tündökleni kezdett a vörös és arany izzás mellett a végzetúr lélekenergiája. Ezt meglátva hihetetlen éhség fogott el. Mintha az előbb nem laktál volna jól. Mintha az előbb a halottból kivett energia nemhogy nem töltött el erővel, de mintha űrt hagyott volna maga után. Éhséget, amit nem tűrsz egy pillanatig sem. Most már torkodból tört elő a bestia üvöltése, ami az előbb még csak elméd falai között visszhangzott. Nem tudod, milyen arcot vághattál, Angwarn elsápadt, és hátrahőkölt. Vicsorogva a torkának ugrottál. Tele volt lélekenergiával, és neked kellett az az energia.
Az alacsony végzetúr félelmetes harcos lehetett ott, ahonnan idejött hozzátok. Megpördült tengelye körül, és teljes erővel ismét mellbe rúgott. Hallottad a bordáid reccsenését, de a rúgása azonban éppen csak, hogy lelassított téged. Ekkor göbe kardja kétszer felszisszent. A borotvaéles penge előbb a bal, majd egy pillanattal később a jobb térded felett mart kétujjnyi mélységben a combodba. A földre zuhantál, de karoddal azonnal a magasba nyomtad magadat. Vicsorogva vonszolni kezdted tehetetlen testedet a zsákmányod felé.
Angwarn a szája elé kapta bal kezét. Szeme valósággal kiguvadt a döbbenettől. Megfordult, és rohanni kezdett. Te hörögve utána vetetted magadat. Használhatatlan lábaidat magad után húzva, mint egy hatalmas, húsevő gyík igyekeztél utána. A menekülő végzetúr egy pillanatra hátra nézett. Döbbenten látta, hogy véres csíkot húzva magad után még mindig üldözöd. Felsikoltott, és valamit előhúzott a dereka köré tekert selyemöv redői közül. Keze meglendült, és egy öklömnyi, szögletes tárgyat dobott maga elé. Amikor a gránát a földhöz csapódott, iszonyatos fény villant, de zaj nem ütötte meg a füledet. A következő pillanatban egy rés nyílott ki a levegőben. Gyorsan szélesedett. Angwarn a levegőben megjelenő ajtó felé rohant. Közvetlenül a rés előtt azonban megtorpant, felsikoltott, és megpróbált megfordulni de lendülete csak vitte tovább.
Valami kicsapott a résből, megragadta, és berántotta magához. Olyan hangot hallottál, mint amikor egy apró ragadozó kiszívja a velőt a csontból, aztán a rés eltűnt. Egyedül maradtál.
Egyedül az éhségeddel.
És akkor megérezted, hogy a völgy túlsó végén egy végzetúr közeledik. Tele lélekenergiával.
- Összesen hány végzeturat ölt meg, amíg tombolt? - kérdezi a félszemű veterán Uriástól.
- Hármat, de egyik sem a mi hordánk tagja, úgy hogy igazából nem is számítanak. A holmijukat megtaláltuk, és már el is raktároztuk. Ez a szerencsétlen hozzá sem nyúlt a lélekkristályaikhoz, ezért kisebb vagyont szedtünk össze abban az elátkozott völgyben.
- Utána kell járnunk ezeknek a hittérítőknek - szól közbe egy másik testőr. - Cselszövéstől tartok. Lehet, hogy a többi horda összefogott ellenünk.
- Az is lehet, hogy az Ellenség készül valamilyen aljas támadásra - vélekedett egy másik.
Parancsnokotok rád néz.
- Vigyétek vissza a cellájába. Eldöntjük, mit teszünk.
Egy órán keresztül várakoztattak. A cellából nem a tanácsterembe, hanem egy pincébe vittek át. A középen álló, félig a padlóba süllyesztett, hatalmas kőedényt víz tárolására szoktátok használni. Bele kényszerítenek, majd bőrvödrökben fekete, sűrű folyadékot hoznak. Megérzed a szagát. Olaj.
A vödrök tatalmát beleöntik a kőedénybe. Hamarosan derékig ér az olaj. Egy végzetúr lép hozzád. A kezében kristályban sárgás fényű folyadék kavarog.
- Ez pokolkén - mondja neked. - Az ismert világ leggyúlékonyabb anyaga. Megolvasztja a követ, átégeti az acélt. A mágikus páncélok sem védenek meg ellene. Figyelj nagyon. Ha csak megmoccansz, elevenen elégetünk.
Belép hordád parancsnoka. Szomorúan néz rád, de arca elszánt marad.
- Figyelj rám, NÉV. A varázslók szerint, lehet, hogy valamilyen más dimenzióból származó lény érintett meg. Talán az Ellenség árnyéka. Lehet, hogy megfertőződtél valami rettenetes új kórral. Nem tudják eldönteni. Ahhoz viszont túl értékes végzetúr vagy, hogy csak a gyanú árnyéka miatt kivégeztesselek. Kiküldtem a felderítőket. Megpróbálunk élve elfogni egy hittérítőt. Kiszedjük belőle, ki küldte, és mit akar valójában.
- Nincs szükségünk hitre! - hördül fel a pokolként tartó végzetúr. - Nem kell a hitük. Nem kellenek az isteneik. Nekünk úgy jó, ahogy vagyunk.
Parancsnokod sanda oldalpillantásából rájössz, hogy nem ért mindenben egyet társatokkal. Vagy legalábbis nem szereti, ha a szavába vágnak.
- A küzdelmünk új szakaszába lépett. Már nem csak puszta erővel kell harcolnunk. Az ellenség a lelkünket is meg akarja mérgezni. Nappal szörnyetegeket küld ellenünk, éjszaka belopakodik az álmainkba. Senkiben sem bízhatunk meg annyira, mint azelőtt.
Parancsnokod megfordul, és elindul kifelé. Az ajtóban megáll, és visszanéz.
- A saját érdekedben védőőrizet alatt tatunk. A mágusok szerint a következő teliholdig előtör majd belőled a szörnyeteg, ha egyáltalán van benned. Mindig lesz melletted egy őr, fáklyával a kezében. Ha elkezdesz átalakulni vagy megvadulsz, akkor meggyújtja az olajat. Ha teliholdkor még életben vagy, akkor kiengedünk.
Döbbenten bámulod a bezáródó ajtót. Őreid összekeverik az olajat és a pokolként. A veteránok magadra hagynak, már csak két végzetúr áll melletted.
- Ha megszólalsz, elégetünk. Ha megmoccansz, elégetünk. Ha túl sokat pislogsz, elégetünk. Világos? Nem szeretnénk, ha valami előjönne belőled, hogy elorozza tőlünk ezt a szép új világot.
Némán bólintasz, remélve, hogy ezzel még nem írtad alá a tűzhalálos ítéletedet. Bízol hordád parancsnokában. Már csak életben kell maradnod a következő teliholdig.
Nagyon hosszú lesz ez a hónap.
|
