Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/46000
|
2010-11-24
Azóta is a hadúrral folytatott beszélgetésen gondolkozol. Megkaptad a válaszaidat, és mégsem. A hadúr, mint minden végzetúr, hosszú ideje védte magát a magány és a bizalmatlanság bástyájával. Most végre akadt valaki, akivel beszélni tudott, ezért sok mindent elmondott.
Az Ellenségtől eredő fertőzésben sokan hisznek, de senki sem tud biztosat. Számos ellentmondó hír kering a végzeturak között. Egyesek szerint fajotok tudósai és mágusai a háború utáni káosz és pusztítás híreit hallva ahelyett, hogy a hadsereg segítségére siettek volna, visszabújtak korábbi lakhelyetekre, a Teron hegy mélyére, és a bejáratokat beomlasztották. Mások szerint a katonákon kívül mindenki elpusztult, a végzeturak saját maguk semmisítették meg fajtársaikat az őrület első napjaiban. Parancsnokod a szövetségekről is beszél, de igencsak becsmérlően, láthatóan nem tartja őket sokra. Apró csoportosulások, amelyek falakat húznak és védelmi berendezéseket építenek, de ezzel saját sírjukat ássák meg, hiszen lélekenergiájukat az építkezésre pazarolják, ahelyett, hogy magukat erősítenék. Te erről másképp gondolkodsz, hiszen a csapat mindig erősebb, mint az egyén, de nem szállsz vitába a nálad nyilvánvalóan bölcsebb végzetúrral.
Mindenesetre, a beszélgetésetek alapján egyre erősebb a meggyőződésed, hogy a választ fajotok bölcsőjében, az Ezeréves Száműzetés sötétségében, a Teron hegy mélyén találod meg. A hadúr hosszasan beszélt arról, a császárnak milyen tervei voltak a Felszín visszahódítása után a világ újjáépítésére, és mennyire fontos lenne, hogy valaki megtalálja egykori vezetőtöket, és a tanácsát kérje.
A hegyvonulat még innét is látszik, messze, keletre, de ehhez a hosszú úthoz még erőt kell gyűjtened… és ki tudja, mi vár ott rád, talán csak pusztulás és halál, és a reménység vége.
A látogatásodnak volt viszont egy közvetlen haszna. A hadúr néhány feladatot bízott rád, küldetéseket, amelyeket ha végrehajtasz, valamiféle, csak őáltala ismert grandiózus tervet viszel előre, de mindemellett számos dologban tapasztalatot szerzel. A hadúr a szolgálataidat pedig lélekkristályokkal jutalmazza. A küldetések ugyan nem tűnnek egyszerűnek, de teljesíthetők, kellő kitartással.
Ismét az álmok kínoznak, amikor hirtelen felébredsz, és azonnal fegyvert rántasz. De mielőtt lesújtanál, visszafogod az ütést. Az apró alak, aki fölötted állt, és alvás közben nézett, nem más, mint Drakin.
- Nem hittem volna, hogy ismét keresztezik egymást az útjaink. - mondja az öreg. Fogatlan vigyora határozottan visszataszító.
- Vigyázz, apó, a tűzzel játszol. Egyszer már megkíméltem az életedet, de nincs semmi garancia arra, hogy ez ismét így lesz.
- Nem félek sem tőled, sem a haláltól - ingatja a fejét Drakin. - Tudom viszont, hogy beszéltél a hadúrral, és ha nem is hiszel nekem, már a kétség magja szárba szökkent benned is. Mielőtt a hosszú útra indulnál, keresd fel az Orákulumot! És óvakodj a fehér páncélos lovagtól, korántsem annyira ártalmatlan, mint amilyennek látszik.
- Várj csak öreg, nem szeretem, ha rébuszokban beszélsz! Épp elég nehézséget okoz a saját álmaim megfejtése, és a múltamra való visszaemlékezés, nem kérek többet. Ki az az Orákulum és a fehér lovag? - a nyomaték kedvéért a fegyvert a torkának szegezed, de láthatóan nem ijed meg.
- Az Orákulum egy ősi entitás, amely itt volt már a Száműzetés előtt, sőt, a régi világ hajnalán is bábáskodott tanácsaival birodalmak születésénél és bukásánál. Az Orákulum sok mindent tud, és a tudását szívesen meg is osztja bárkivel. Két nehézség van csak. Az egyik a megtalálása, a másik a válaszainak a megértése. A megtalálásban véletlenül tudok segíteni, innen két napra északra van egy óriási kráter, amely az Ellenség csapásától származik. Ereszkedj le oda, és ott meg fogod találni az Orákulumot, ha sietsz. A fehér lovag pedig… róla nem tudok többet. Járj szerencsével. - azzal hátat fordít neked, és komótos léptekkel elsétál. Higgy ennek a nyomorultnak? Milyen más választásod van?
Mivel úgysincs más dolgod, elindulsz, hogy megkeresd a krátert. A két nap talán az öreg tömzsi lábainak szólt, neked nem egészen egy napba telik, amíg rábukkansz az óriási szakadékra. Irtózatosan nagy, a túlsó vége több órányi járásra van, és nagyon mély. Nem tudod, az ősi időkben miféle fegyver állt az Ellenség rendelkezésére, amellyel ekkora krátereket tudott ütni, de hálát adsz az ősöknek, hogy amikor visszafoglaltátok a felszínt, már nem állt rendelkezésére ez az eszköz, különben a csatát nem nyerhettétek volna meg. A kráter oldala meredeken lejt, de nem függőleges, ha nem is könnyedén, de le tudsz mászni, mondjuk eltart egy darabig.
Két óra múlva lehuppansz a kráter alján levő, fényesre olvadt sziklára, és megtörlöd izzadt homlokodat. Idelent jóval hűvösebb van, a kráter aljára jórészt árnyék vetül. Furcsa, deformált alakú kövek vannak mindenhol, mint megannyi kővé vált furcsa teremtmény. A kövek közt mintha mozogna valami, vagy csak a szemed játszik veled ostoba játékot? A fegyveredet mindenesetre előhúzod, jó lesz figyelni.
A térség közepének irányából éles, pendülő hangot hallasz, így arra indulsz, hogy megvizsgáld a hang forrását. A kövek közt egy átlátszó, szellemszerű alak lebeg.
- Tudtam, hogy jönni fogsssz… - susogja. A hang a fejedben szól, nem mondja ki hangosan.
- Te vagy az Orakulum?
- Igennn… Kérdezz, és ha tudok, válaszolok…
- Mit tudsz az Ellenségről?
- Az Ellenség… egy mérhetetlenül idegen faj, világokat felzabáló sáskahad… Amikor csupaszra rágták ezt a világot, egyszerűen továbbálltak. Az a néhány egyed, aki hátramaradt, az elkövetkezendő évszázadokban az életenergia utolsó morzsáit is kipréselte a földből… A hatalmas háborútok, amelyben legyőztétek a nagyhatalmú Ellenséget, egy évezrednyi felkészülés után, csupán ezt a néhány őrszemet pusztította el. És még így sem sikerült tökéletes munkát végeznetek. Az őrület ott van mindannyiótokban…
- Őrület? Miféle őrület? - kérded félve, de valójában tudod, hogy miről van szó.
- Ne mondd, hogy nem vagy tisztában vele… csak egyikőtök sem hajlandó elhinni. Az Ellenség, egyfajta végső csapásként, megfertőzött benneteket. Ezért fordultatok egymás ellen, ezért lett belőletek gyűlölködő végzeturak mindent elpusztító hordája.
Nagyot nyelsz.
- Ez a fertőzés… lehet valahogy gyógyítani?
- Minden betegségre van gyógyír… kérdés, hogy hajlandó vagy-e megfizetni az árat.
- Lehetne egy kicsit konkrétabban?
Hosszú szünet következik, már azt hiszed, visszaéltél az Orákulum türelmével, és megharagudott rád. De végül megszólal a fejedben a hang.
- Ha egy betegséget meg akarsz gyógyítani, először nézz utána, volt-e már hasonlóra példa, és ha igen, akkor hogyan kezelték a dolgot. Térj vissza a bölcsődhöz, és ott megleled a választ!
Az Orákulum eltűnt, de már nincs is szükséges rá. Megkaptad, amit kerestél. A hadúr után most az Orákulum is a hegyekhez irányított. Nincs hát más választásod, arra kell majd indulnod. Amint felkészült vagy az útra.
Hátrahagyod búvóhelyedet, a készleteidet biztonságos helyre rejted, és elindulsz a hegyek felé. Többnapos út, amely többnyire nyílt terepen vezet át, nem valószínű, hogy eseménytelenül fog telni. Ellenőrzöd fegyvered, páncélod, pajzsod, és mindent rendben találsz. A megszokott vadászterületet elhagyva, sivatagos vidéken kelsz át. A területet kiszáradt vízmosások és folyómedrek szabdalják, bizonyítva, hogy ez a terület nem mindig volt sivatag. Egy-egy árnyékosabb mélyedésben látsz néhány csenevész bokrot, szárazságtűrő növényeket: a természet lerázta az Ellenség rabigáját, és lassan kezd magához térni. De ki tudja, mennyi időbe telik, amíg itt újra füves síkság, vagy esetleg buja erdő lesz megint, ha lesz valaha egyáltalán. Délután elkap egy rövid zápor: szádat az ég felé tartva iszod be a friss nedűt, bőrkulacsaidat is feltöltöd.
Amikor sötétedni kezd, táborhelyet keresel. Az egyik homokdűne túloldalán sziklás dombra bukkansz, a tövében álló hatalmas köveket még az évszázadokig tomboló szél- és homokviharok sem tudták elmorzsolni. Talán valaha egy sír volt itt, vagy egy torony, fogalmad sincs, de nem is érdekel. A kövek közt tábort találsz, itt rejtve vagy a széltől, és a váratlan meglepetésektől. Mielőtt továbbmennél, vadásznod kell, egyre jobban hiányzik a lélekenergia.
Ideje továbbindulnod! Délutánra magad mögött hagyod a sivatagos részt, a földet itt megfeketedett, itt-ott megüvegesedett kőzet alkotja. Egy ősi város romjai kerülnek utadba, de nagy ívben elkerülöd. Ezekben az ezer éve halott kőrengetegekben semmi számodra használható nincs, veszély viszont annál több. Az Ellenség parazitáit, élősködőit gazdáikkal ellentétben még mindig nem sikerült maradéktalanul eltakarítani: a hatalmas bolyokban élő xenók előszeretettel építik ki bázisukat az ilyen kusza helyeken, amelyek alkalmasak csapdának, és jól védhetőek. Egy-egy egyeddel persze elbánsz, de egy egész falkával…
Nocsak, mi az ott szemben, csak nem egy szörny, amelynek lélekenergiáját veheted? Az alak félelem nélkül közelít feléd egyenletes galoppban. Közelről már jobban ki tudod venni: nem is egy lény, hanem egy humanoid forma (akár egy végzetúr is lehet) lovagol egy négylábú állaton. Ami nagyon, nagyon zavaró, hogy az illető hófehér páncélt visel, ráadásul a meglovagolt állat szőrzete is fehér. Eltakarod a szemed. Bár az elmúlt évek során szemed lassan megszokta a felszín világosságát, ez a fehér páncél oly vakítóan tükrözi a felhőkön áttűző nap sugarait, hogy szinte belé vakulsz. A fehér szín amúgy is elég szokatlan. Nemcsak azért, mert alkalmatlan az álcázásra (hacsak nem egy sósivatagban akar az illető elrejtőzni). Fehéret a végzeturak egyszerűen nem viselnek. A legrikítóbb szín, kihívás mindenki felé. A lovas közelebb ér. Félelem nélkül ugyan, de hunyorogva méred végig. Tökéletes megmunkálású, minden ponton hiba nélkül illeszkedő páncélt visel, valamilyen meghatározhatatlan anyagból. Fején fehér tollbokrétás sisak van, amely az arcát teljesen eltakarja. Kezében egy hosszú, igencsak fenyegető lándzsát tart. Ha megsarkantyúzná állatát, és megrohamozna téged, igen nagy bajban lennél. Ehelyett azonban lassít, és megáll előtted. Fejét érdeklődve félrebillenti, de a sisakrostélyt nem emeli fel.
- Nocsak, egy végzetúr, a Felszín "nemes" felszabadítója. - hangjában érzed a gúnyt, dühödten felemeled a fegyveredet.
- Az hogy én ki vagyok, az nyilvánvaló! De te… miféle szerzet vagy? Ne feledd, mi vagyunk a világ urai, aki nem mutat tiszteletet, annak lélekenergiáját vesszük! - hatalmas termeted ellenére mégis eltörpülsz a lovas figura mellett, ezért aztán szavaid nem kapják meg a kellő hangsúlyt. Aztán beléd nyilall a felismerés: Drakin említett valamiféle fehér lovagot, aki veszélyesebb, mint aminek látszik…
- A lélekenergiámat, bah… - a lovag megvetően legyint. - Inkább azon aggódnál, hogy miféle félmunkát végeztetek. Találtam valamit, ott arra - azzal a hatalmas lándzsát erőlködés nélkül, fél kézzel a magasba emeli, és elmutat vele messze északra. -, ami nagyon emlékeztet engem a ti legyőzött "Ellenségetekre". Bevackolta magát egy barlang mélyére az átkozott, talán a sebeit nyalogatja, nem volt igazán hangulatom közelebbről meglátogatni. Mindenesetre, az egymás gyilkolása helyett inkább arra kellene figyelnetek, hogy befejezzétek, amit elkezdtetek. Innen alig két napi járásra északkeletre van egy hatalmas xenomorf kaptár. Azt ki fogja eltakarítani? A vortexeitek még a tér és idő szövetét is felszakították, a térkapukon olyan dolgok lépnek át a világunkra, amelyek rosszabbak lehetnek akár az Ellenségnél is. Össze kéne szedni magatokat! Azt hittem, ilyen kemény kiképzés után több akaraterő van egy galetkiben, és könnyedén legyűri a fertőzést…
- Elég a sértegetésből! Mutasd az arcodat! Ki vagy te, hogy megítélj minket?
A lovag leveszi sisakját, és szájad tágra nyílik a döbbenettől. A sisak alól hosszú, göndör, szőke hajtincsek zuhataga röppen elő. Az aranyhaj hosszúkás, tökéletes arányú arcot keretez, ívelt szemöldökű kék szemekkel, keskeny orral, vékony ajkakkal. Egy elf!
- Mit bámulsz? Nem ti vagytok az egyetlenek, akik előkúsztak a föld mélyéről, amikor elmúlt a Homály korszaka!
- Hát… ez jellemző! Mi vállaltuk a háborút, a szenvedést, rengeteg galetki adta életét a szabadságért, és látod, mi, akik túléltük, is elkaptuk ezt a… "fertőzést". És ezek után még be mersz olvasni nekem? Amikor parazita módjára a mi hátunkon kúsztatok ki a Fényre, és élvezitek a szabadságot - anélkül, hogy megfizettétek volna az árát?
Ajkad már a leghatalmasabb támadó varázslatot mormolja, amit ismersz. Az elf azonban csak felkacag, megfordítja hátasát, és elvágtat, amerről jöttél - varázslatod ártalmatlanul csapódik mögötte a földbe.
A hegyek már egész közel vannak, a szürke és vörös sziklák fenyegetően emelkednek föléd. Nem véletlen, hogy annak idején pont ezt a helyet választották őseitek a rejtőzködéshez. Ennek az óriási hegyláncnak a belsejében egy teljes nép el tudott úgy tűnni, hogy az Ellenség figyelmét soha nem keltette fel, csak amikor már késő volt. Még mindig az elffel való találkozáson töprengsz. Bár a felszínre költözés előtti időkről sok emléked homályos - ezek szerint ezért is a fertőzés okolható - az elfekről azért vannak emlékeid. Egy korábbi esemény miatt a galetkik békeszerződést kötöttek velük, és nem vadásztak rájuk úgy, mint a Hegymély más "torzszülöttjeire". Abból, amilyen önbizalommal a fehér lovag előadta magát tegnap, arra következtetsz, hogy az elfek nemhogy nem korcsosultak el az ezeréves száműzetés alatt, de képesek voltak olyan szinten megőrizni kultúrájukat, hogy azt a felszín visszahódításakor képesek legyenek helyreállítani. Ez mindenképpen egy tiszteletre méltó dolog. Azért kíváncsi vagy, merre lehet a kolóniájuk, mennyire gazdag zsákmányt rejt, és mennyire jól védik…
A felszín visszahódítása után nemcsak a galetkik - és ezek szerint az elfek - hagyták maguk mögött a sötét járatokat, hanem az Ellenség elől rejtőző megannyi faj. Sokan persze nem mertek nagyon eltávolodni a hegytől, és ez persze azt is jelenti, hogy ma este nem lesz gondod vadászzsákmányt találni. Mostanra már nem csak a harcban való jártasságodra vagy büszke: a lélekkufártól sikerült néhány egész csinos felszerelés darabot szerezned, és szakértelmeid fejlesztése terén is jól haladsz. A hadúr igazi kihívásszámba menő küldetésekkel látott el, és a szövetségek közötti rivalizálás és politizálás is igazán színessé teszi a mindennapokat. Be kell, hogy valljad magadnak: ez egyben egyfajta verseny is, mindenki szeretne a leghatalmasabb végzeturak egyike lenni, a hordaparancsnok helyére lépni, vagy akár egy teljes szövetségnek parancsolni… Utadat ez legalább annyira motiválta - sőt, talán még jobban is - mint a kíváncsiság. Ha megtudod a hegy titkát, ha megtalálod az őrület ellenszerét, jelentős lépéseket tehetsz előre a végzeturak hierarchiájában.
Most már csak egy dolog van hátra: meg kell találnod a bejáratot! Időd van, mint a tenger: amíg az időt kereséssel töltöd, vadászol a gazdag zsákmányt ígérő vidéken, és véded magad a környéken lézengő végzeturaktól.
Több napos keresgélés után végre találtál egy bejáratot a Hegybe! A fő alagútra, amelyen keresztül annak idején a felszínre léptetek, persze első nap rábukkantál, de aztán egy omlás - valószínűleg szándékosan keltett - teljesen eltorlaszolta. Ezért aztán az elmúlt napokban az időd nagy részét azzal töltötted, hogy a számtalan barlangnyílást egyenként átvizsgáltad, melyik vezet mélyebbre, és csatlakozik az egész hegyet átszövő komplex barlangrendszerhez. Végül épp egy állatot követve bukkansz rá arra a járatra, amelyet kerestél. És most, több év után, ismét a megszokott sötét folyosókon barangolsz. Zsákod legmélyén elrejtetted a milgandot, a világító gömböt, amely annak idején oly fontos volt idelent. Előveszed és félve kimondod a varázsszót - félve, mert ki tudja, hogy működik-e még? De az ilyen varázsszereknek nincs szavatossági ideje, az örökkévalóságnak tervezték őket. A milgand tiszta, erős fénnyel világítja be előtted a barlangfolyosót.
Bár nem olyan helyen bukkantál fel, amely azonnal ismerős lenne, hamar sikerül tájékozódnod. Az emlékek könnyedén törik át a háború által okozott sokk homályának burkát. Néhány óra, vagy talán egy fél nap múlva - az időérzékkel mindig is gondok voltak idelent - feltárul előtted egy hatalmas barlangcsarnok, amelyet a galetkik lakószintnek neveztek. A termet néhány nagyméretű milgand világítja be. A falak mentén feketén ásító lakóüregek sorakoznak, középen pedig gigantikus cseppkövek állnak, melyek belsejébe a szintet irányító épületek belsejét vájták. Újkarióta, így hívták a helyet. Ez volt a legközelebb a felszínhez, a háború után innét költöztek ki a galetkik leghamarabb, nem csoda, hogy most már senki sem él itt. Egy darabig csak kószálsz a városban, az emlékeid után kutatsz, amelyek közül egyre több tér vissza. Most már emlékszel, innét továbbköltöztetek a Némaság Szintjére, és az offenzívák onnét indultak. Emlékszel is, merre kell menni. Akkor hajrá!
Újabb néhány órányi bolyongás a sötét járatokban, míg elérsz a következő szinthez. Ez a lakószint egy föld alatti tó - olyan nagy, hogy sokan tengernek hívták - mellett van. A szint jóval kihaltabbnak tűnik, mint amikor utoljára jártál itt, de azért látsz galetkiket. Ahogy döngő léptekkel megközelíted a lakóbarlangokat, a lakók ijedten elhátrálnak, elrejtőznek. Hatalmas páncéloddal, rettenetes fegyvereddel valóban félelmetes látványt nyújthatsz. Megállsz a főtéren, a palotaegyüttest magába foglaló óriási cseppkő előtt. Hosszú ideig állsz ott, türelmesen várakozol, míg végül az árnyékból előcammog egy idős galetki.
- Thaur apó… - suttogod önkéntelenül. Az öreg tanítómester korábban jelentős szerepet játszott az életedben, de most nem tudod hová tenni.
- Ifjú tanítványom, ezek szerint még emlékszel a nevemre. Ez is valami - mosolyodik el az öreg. - Gyere, keressünk valami kényelmesebb helyet!
Követed az öreget a barlangjába. Jóféle galetki étel szagát érzed, milyen rég nem ettél már ilyet! Összefut a szádban a nyál. Thaur apó hellyel kínál, és szed neked az ételből. Míg eszel, az öreg beszélni kezd.
- Nem hittem volna, hogy bármelyikőtök visszatér ide. Talán a fertőzés mégsem olyan súlyos, mint hittük. Amikor felbukkantál, azt hittük, lemészárolsz minden élőt vak dühödben…
- A fertőzésről én is tudok, és épp azért jöttem, mert válaszokat keresek. Elismerem, néha vak düh uralkodik el rajtam, gyakran harcolok fajtársaimmal és más teremtményekkel, és soha nem éreztem magam olyan jól, mint a vérontás közben. De láttam más társaimat, és tudom, hogy ez egyre rosszabb lesz. Felkerestem az Orákulumot, aki szerint van segítség, és azt itt kell keresnem!
- Jól tetted, hogy idejöttél! A Fertőzés még korábban, a Felszín visszahódítása előtt is felbukkant, épp ezen a szinten, de jóval enyhébb formában. Akkor sikerült legyőznünk, de komoly összefogással, és jelentős áldozatok árán. Most jóval nehezebb dolgod van. De talán sikerülhet. Talán igen, ha eléggé elszánt vagy!
- Alig várom, hogy elkezdhessük!
- Én is, főleg, mert minél többet várunk, a folyamat annál nehezebben visszafordítható. De most nem maradhatsz itt, a Hegyben. Menj el, én előkészítek mindent, és három nap múlva térj vissza, akkor kezdetét veszi a kezelés!
A galetkik sötét pillantásai kísérnek, ahogy távozol. A végzeturak már rég elvesztették a hegy mélyén maradó kisebbség bizalmát, az tisztán látszik. Reméled, hogy a dolgok hamarosan rendbe jönnek.
Thaur apó segítségével kezdetét veszi a kezelés! Azt várod, hogy az öreg mágikus fiolákat itat veled, varázslatot olvas rád, esetleg kenőcsökkel keni be testedet. De semmi ilyesmi nem történik. Egyszerűen csak leültet a barlangjában, és beszél hozzád.
- A fertőzés, mint talán tudod, közvetlenül az Ellenségtől ered. Mint ahogy nekünk, galetkiknek is számos képességünk van arra, hogy hassunk a környezetünkre - végtagjainkkal, hangok kiadásával, vagy akár elménk erejével -, ugyanúgy az Ellenségnek is megvannak a számunkra teljesen idegen metódusai arra, hogy a környezetüket befolyásolják. Amikor harcba keveredtetek vele, megtalálta az utat az elmétekhez, a testetekhez, és elhelyezett benne valamit: egy lassan ölő mérget, amely őrülten tomboló káoszharcosokká változtatta a katonáinkat.
Az Ellenség legyőzésére azt a különleges képességünket használtuk fel, hogy ki tudtuk ismerni idegen természetét, és alkalmazkodtunk hozzá. Ez a képességünk az inimícia. Tanítványom, Troy Archid tanította meg a galetki harcosoknak, hogyan fejlesszék ki és alkalmazzák ezt a képességet. Amikor a fertőzés első jelei felbukkantak ezen a szinten, mindenki pánikba esett. Pedig mint minden ellen, ami az Ellenségtől származott, ez ellen is lehetett az inimíciával védekezni. Voltaképpen a dolog nagyon bonyolultnak tűnik, mégis nagyon egyszerű: el kell lazulnod, meditálnod kell, és megtalálnod magadban az inimícia segítségével azt, ami tőled idegen. Megtalálni, azonosítani nehéz lesz - megszabadulni tőle már könnyű, ha időigényes is. Attól tartok, a fertőzés már nagyon mélyen belerágta magát a testedbe. Meg kell állítanod a terjedését, és aztán fokozatosan kiirtani.
- Értem, Thaur apó, de pontosan hogyan kell ezt csinálni?
- Meg tudlak tanítani a meditációra és a koncentrálásra, azaz, tudok segíteni neked felidézni az emlékeket, hogyan kell csinálni, hiszen ezeket egyszer már megtanultad. De a pontos mechanizmusra neked kell rájönnöd. Ha sikerrel jársz, megtaníthatod a többi végzeturat is rá, és eredményesebben harcolhatsz azok ellen, akik már nem képesek a fertőzés felett uralkodni!
Bólintasz, és ezután kezdetét veszik a leckék. A képesség mindig is megvolt benned, csak az utóbbi időben mélyen eltemetted. Thaur apó segítségével azonban lassan előhívod a belső energiáidat, és felkészülsz a fertőzés elleni küzdelemre!
Felnézel a Hegyre. Az utóbbi napokban Thaur apó megtanított mindent arról, hogyan találd meg magadban a képességet a fertőzés elleni harcra. Innentől már egyedül kell boldogulnod. Az öreg azt is megkérdezte, nem akarsz-e a Hegyben maradni, amíg megszabadulsz a fertőzéstől. De te csak megráztad a fejed. Egyetlen éjszakára sem. Ott, ahol egész gyermekkorodat és ifjúságodat töltötted - nem, mióta megismerted az igazi szabadság ízét. Lehet, hogy a fertőzés birtokolja elméd egy részét, de azt így is pontosan látod, hogy mennyivel nyomorultabb az az élet. Aki a Hegy mélyén marad, annak nincs lehetősége.
Az utolsó napon Thaur apótól kaptál egy ajándékot. A meditációs gyakorlatok segítségével megtanultad azt is, hogy képes legyél egyetlen célra koncentrálni. Fizikai és mentális képességeid fejlesztését sokkal hatékonyabbá tudod tenni, ha egyszerre csak egyvalamivel foglalkozol. Ha csak az erődre, vagy csak a védekező technikád jobbá tételére fókuszálsz, akkor az gyorsabban fog menni, mint eddig. Mostantól képes vagy egy tulajdonság fejlesztésére specializálódni. [Lásd Cselekvések / Egyéb gomb / Specializáció.]
Egy dolog van, amiért még szívesen maradnál. Thaur apó megerősítette, hogy a császár még mindig a Hegyben tartózkodik. Szívesen felkerested volna, elmondtad volna, mi a helyzet idekint. Végülis ő a császár, neki kellene vezetnie a népeteket. De az öreg csak annyit mondott, nem jutnál el élve a színe elé. Most még nem. Megszabadulsz hát a fertőzéstől, és olyan hatalomra teszel szert, amilyenről a Hegy mélyén lapító galetkik álmodni sem mernek, és utána visszatérsz.
Eddig érsz gondolataidban, amikor egy hatalmas árnyék vetődik rád. Öszönösen egy szikla mögé vetődve elrejtőzöl, mielőtt felnéznél. És döbbenten bámulsz. Egy óriási, szárnyas gyík repül el feletted méltóságteljesen. Bár még soha korábban nem láttál sárkányt, semmi kétség nem férhet hozzá, hogy ez a lény az. Felébredtek hát ők is. Talán most már nem a végzeturak a bolygó csúcsragadozói? Majd meglátjuk.
Nem látod értelmét, hogy visszatérj a korábbi táborhelyedre: egyik hely olyan, mint a többi, és túl hosszú ideig voltál távol, a kevéske elrejtett készletedet már bizonyosan megtalálták. Inkább másfelé indulsz. Legyen mondjuk észak, mit is mondott a fehér lovag? Az Ellenség túlélte a háborút? Elég nevetségesen hangzik, de azért nem árt, ha ellenőrzöd a dolgot. És ha igaz, talán egy ilyen horderejű dolog újra megteremtheti néped egységét, és együtt küzdhetitek le a fertőzést.
Hihetetlen erődnek és kitartásodnak köszönhetően gyorsabban és kitartóbban tudsz futni, mint bármely más élőlény, beleértve az elf által használt hátast is. Rövid idő alatt jelentős távolságot teszel meg, és közben még időt szakítasz a vadászatra is, hogy lélekenergiához juss. A vitális esszencia nem csak a tested fejlesztésére használható: szükséged van rá a fertőzés elleni küzdelemhez is.
Délután egy testet pillantasz meg a földön. Közelebb érve látod, hogy egy végzetúr. Nagyon óvatosan közelíted meg, cselt gyanítva: de aztán meggyőződhetsz róla, hogy már nem él. Furcsa módon nem találsz rajta hordajelvényt. Látható, hogy a sebei fegyvertől származnak, minden bizonnyal egy másik végzetúrtól, aki megtagadta az Egyezményt, és halálos mennyiségű lélekenergiát orzott el áldozatától. Az eseményt jelentened kell a hordavezérednek: az Egyezményt semmibe vevő renegátok mindennél veszélyesebbek lehetnek. Ezért egyelőre leteszel korábbi úticélodról, és arra veszed az irányt, ahol legutoljára a hordaparancsnokoddal találkoztál.
Ugyanott találod, mint korábban, de valahogy mintha megöregedett volna. Magába roskadtan ül egy kiégett tábortűz előtt, nem vesz fel védekező állást, amikor meghallja lépteidet.
- Te vagy az? - emeli rád véreres szemét.
- Mi történt? - kérdezed riadtan.
- A fertőzés… talán tényleg igaz. Úgy érzem, beteg vagyok, és már nincs sok időm hátra.
- Uram, útközben találtam egy testet… Egy végzetúrét, valaki megölte a lélekenergiájáért.
- Renegátok… - köpi a szót a parancsnok. - Ha rájuk találsz, nincs könyörület, meg kell őket semmisítened!
- Értem, uram. Jártam a Hegyben! Mi több, megtudtam, hogyan kell a fertőzés ellen harcolni. A dolog működik, meg is tudom mutatni!
A hordaparancsnok azonban csak legyint.
- Az egésznek már nincs jelentősége. Az ideiglenes szövetségek már háborúban állnak egymással, tomboló harc folyik a lélekkutakban fejlődő energiáért, a káosz egyre jobban elszabadul. Ha valóban találtál is valamit, nem lesz, aki meghallgassa.
- De tennünk kell valamit! Lehet, hogy az Ellenség életben van!
A parancsnok szemében egy pillanatra világosság gyúlik.
- Az lehetetlen… Kitől hallottad?
- Egy elf mondta.
- Egy elf? Visszataszító paraziták, semmit sem ér a szavuk, ne hallgass rájuk! Megvárták, amíg a véres háború véget ér, aztán kiosontak a felszínre, a nyomunkban. Van valahol egy völgy, amit élettel népesítettek be. Erdők, tavak, miegymás, de persze nem osztják meg senkivel, mágiával rejtik el előlünk az édent, a világ feltámadásának magját! Megtartják maguknak, elrejtőznek, arra várnak, hogy elpusztítsuk egymást, és aztán övék legyen a felszín. Az elf biztosan hazudik!
- Nem tudom… Néhány nap, és ellenőrizni tudom, amit mondott.
- Tedd meg… - legyint a hordaparancsnok. - És ha találsz valamit, térj vissza hozzám, és jelentsd! - elfordítja fejét, mintha a beszélgetést befejezettnek tekintené. Már indulnál tovább, amikor újra megszólal. - Ha a Hegyben jártál…. találkoztál a császárral? Életben van? Elmondtad neki, mi történt?
- Sajnálom… Nem sikerült a színe elé jutnom, de azt mondták, életben van.
- Ez, ez fontosabb lenne, mint az elf hazudozásait ellenőrizni. Beszélnünk kell a császárral, meg kell tudnia, ami itt történik! Értetted?
- Igen. Ígérem, mindent megteszek! - azzal megfordulsz, és futsz tovább. Nincs kedved a láthatóan beteg hordaparancsnokkal vitatkozni, érvelni arról, hogy miért nem tudtál a császárral beszélni. Ha a császár tudni akarja, mi van idekint, megteszi. Az Ellenség túlélője azonban az egész fajotokat fenyegetheti.
|
