Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/46000
|
2010-12-03
A karóra húzott végzetúrfejek jól jelzik a határt…
Már jártál erre, de még így is enyhe borzongással léped át a láthatatlan vonalat. Amikor ebben a völgyben menekültél vissza, a vad, fejvadász galetkik majdnem veled is végeztek. Pedig fegyverzetük meg sem közelítheti a tied erejét, és üldözőid kivétel nélkül alacsonyabbak és gyengébbek voltak mint te.
Csakhogy a fejvadászok pontosan ismerték a végzeturak gyenge pontjait. Olyan mérget kentek nevetségesen apró nyilaik végére, hogy azzal még a legerősebb mágiahasználó ereje sem tudott megbirkózni. Nem ölte meg ugyan az eltalált végzeturakat, de lelassította, egy időre megbénította őket. Ez pedig éppen elég volt, hogy a fehérre festett arcú, rongyokba és bőrdarabkákba burkolt erdőlakók lemészárolják őket.
Eléred a koponyák második sorát. A rohadó arcokon valamennyire azért látszik, hogy ezeket a végzeturakat halálra kínozták. Alighanem a lélekenergiájukat is kiszedték, mielőtt játékszerül odadobták volna őket a vadaknak. Kettőt is felismersz közülük. Halálos ellenséged, Kríszisz nagyúr fürkészei. Alighanem téged követtek, amikor a vadak csapdájába estek. Nem sajnálod őket, mert tudod, ha rajtuk múlik, te már rég halott vagy.
Egy nappal később eléred azt a magas sziklát, ahonnan először megpillantottad a Borzalom Szívét rejtő falut. Most már tudod, hogy az erdei birodalom ura nem más mint egy hatalmas erejű végzetúr. Alvezére pedig egykor a halálos ellensége volt, most mégis őt szolgálja. Ez az ismeretlen nevű, elképesztően felkészült harcos tanította meg a vadakat arra, hogyan végezzenek a náluk sokkal erősebb végzeturakkal és a sötét, szakadékokkal teli erdő más nagyragadozóival.
A folyóban egy hatalmas lény rohadó holttestét pillantod meg. A hihetetlen gyorsasággal növő indák és a húsevő növények szárai már a vastag pikkelyekkel borított bőre alá fúrták magukat. Lépteid halk neszére dögevő madarak raja rebben a magasba. Belegázolsz az alacsony, zavaros vízbe, és megállsz az egykor fenséges teremtmény koponyája előtt.
Egy ifjú aranysárkány!
Hogy a csudába tudták a vadak megölni a diadalmas szelek, a fenséges ég félelmetes ragadozóját?
Megcsóválod a fejed, és már vissza akarsz lépni a partra, amikor a hátad mögött valami hatalmas emelkedik ki a sötét, agyagos vízből. El akarsz ugrani, de a meder hirtelen mintha csak megragadta volna a lábadat. Így éppen csak, hogy el tudsz hajolni a rád zúduló ütés elől. Támadód csapása az oldaladat súrolja. Övedről értékes felszerelési tárgyak zuhannak a vízbe, és a csapás akkorát taszít rajtad, hogy a lábad végül kiszabadul a meder sarának szorításából.
Kiugrassz a partra, és fegyverrel a kezedben megpördülsz. A vízből egy iszapgólem magasodik feléd. Talán a halott sárkány szaga csalta ide, és most azt hiszi, hogy el akarod orozni előle a prédáját. Tudod, hogy a vízben nem sok esélyed lenne ellene, ezért megpróbálod kicsalni a partra. A sok eső miatt kint is minden nedves, ezért az iszapgólem nem habozik. Viszonylag könnyedén elugrasz borzasztó erejű ütései elől, és nem hagyod, hogy megragadjon. Egy vízszintes csapása elől éppen csak, hogy el tudod húzni a fejedet. Az ütés egyszerűen kettészakítja a melletted álló sötét kérgű, torz fűzfát.
Ezt látva ellentámadást indítasz. A gólem harci kedve gyorsan alábbhagy, ahogy lemetszetted előbb az egyik, majd a másik karmos mancsát. Megtorpan, és ez időt hagy neked arra, hogy bevesd az egyik varázslatodat. A lángok végkép megrémisztik sárosbőrű támadódat. Vinnyogva megfordul, és visszamenekül a folyóba.
Egy fiatalabb, tapasztalatlan példány lehetett. Egy kifejlett, öreg iszapgólemet nem lett volna ennyire egyszerű elintézni.
Összeszeded széthullott felszerelésedet, majd egy lapos pillantást vetsz a hátad mögé. Bár senkit sem látsz, mégis tudod, hogy a Szent kémei ott rejtőznek valahol. Eszük ágában sem volt segíteni. Reméled, hogy a következő iszapgólem majd elkapja őket.
A folyó partján elindulsz a meredek, húsevő virágokkal és tövises indákkal telenőtt szikla felé. Tudod az utat, és tudod, mi vár rád. Azért jöttél vissza, hogy magaddal vidd a Borzalom Szívét.
És senki sem állíthat meg…
A tűz fénye nem melegít…
Ismét a húsevő liánokkal sűrűn benőtt, magasba törő fák fölé emelkedő sziklaszirt tetején fekszel. Egyszer már jártál itt korábban, a Borzalom Szíve határvidékén. Itt már Karc, a torz testű, torz szellemű végzetharcos az úr. Meg az őt szolgáló erdőlakók hordái, galetkik, orglingok, és olyan alantas teremtmények, amelyek arra használták fel a Feljövetel óta eltelt időt, hogy elszaporodjanak. Ezt a környéket valamilyen ősi, félelmetes erejű mágia védelmezi. Ereje nem menydörgő tűzgömbökben, hegyeket szétmorzsoló manalöketekben nyilvánul meg. Ellenkezőleg, láthatatlan, finom és rugalmas mint a pókfonál.
Ha nagy erővel, elszánt kegyetlenséggel vonulsz ellene, akkor megszilárdul körülötted, rád tapad és megbéklyóz. Nem öl meg, de lebénítva kiszolgáltat az erdők többi védelmezőjének. A határsávot díszítő lemetszett fejek egyre hosszabb sora jól jelzi, hogy Karc barbárjai könyörtelenül elbánnak az ellenséges behatolókkal. Még a magasban köröző sárkányokkal is végezni tudnak, ha azok nem érik be annyival, hogy tüzes leheletükkel felperzseljék a sűrű erdőket, hanem alacsonyabbra ereszkedve megpróbálnak elragadni néhányat a vadakból.
Ha viszont valaki lassan, óvatosan közelíti meg a Borzalom Szívét, nem gyilkol feleslegesen, és csak annyi lélekenergiát vesz ki a teremtményekből, amennyi ahhoz kell, hogy életben maradjon, akkor a védelmező varázslat beengedi. A láthatatlan pókfonalak még így is rátapadnak a jövevényre, de nem bántják. Sőt, segítségükkel még nagyobb csendben, feltűnés nélkül tud mozogni a magas fák árnyékában. Ráadásul mintha védőréteg alakulna ki a bőrén. Nem marnak vele a mérgező leveket csepegtető tüskéjű ágak, nem tapad meg rajta a gyilkos penészgombák spórája.
Ez történt veled is.
Nem mindenki olyan szerencsés mint te. Amikor legutóbb lapultál itt, akkor a mélyben ugyanilyen jól láttad a vademberek titkos faluját. A földbevájt kunyhókat, a középső, hosszú közösségi házat, a sárban fetrengő, fekete állatokat. Meglepett, hogy milyen sokan élnek a faluban. Ennyi élőlény egy helyen! Otthon, hordád földjén egy ekkora falu már talán városnak számítana.
Itt a felszínen még sohasem jártál városban. Talán nem is léteznek. A megosztott végzeturak még egy jó darabig nem tudnak majd egy-egy erődközpontnál nagyobb települést létrehozni. Viszont az alantasabb lények És talán a kiismerhetetlen elfek? Mágiájuk mögé bújva talán máris ősi birodalmaik felélesztésén munkálkodnak. Amióta felébredt Zarknod, sok minden megváltozott. Mintha csak újjászületett volna a természet. Egyre több víz hullik alá az égből, patakok, kisebb folyók bukkantak fel még hordád sivatagos környékén is. Itt meg egyenesen elképesztő, milyen gyorsan újjáéledt a növénytakaró. A sűrű erdőben téged is boldogság és szilaj jókedv töltött el.
Egészen addig, amíg meg nem pillantottad a falut. Vagyis ami megmaradt belőle. Úgy tűnik, nem csak a Szent seregei harcolnak a Borzalom Szíve ellen. Odalent mindenki meghalt. Romokban hevernek a kunyhók, és még mindig parázslik a központi épület összedőlt teteje. A kis fekete állatok a sárban heverő galektik holttestét zabálják. Az iszonyatos bűz téged sem kímél, itt a magas szikla tetején.
Dühös és csalódott vagy. Mint a vándor, aki a hideg éjszakában botorkálva megpillantotta a távoli tűz fényét, és azt remélte, ott majd megpihenhet. Amikor rájön, hogy nem jut el a tűzhöz, akkor fel kell ismernie, hogy a lángok fénye nem melegít.
Lemész, megvizsgálod a mészárlás nyomait, majd elindulsz a gyilkosok után. A nyomok befelé vezetnek, Karc titokzatos birodalmába. A Borzalom Szíve felé. Jó irányba
Egy ilyen szörnyűséget nem hagysz büntetlenül.
Bosszú vagy igazság?
Napokon át követted a galetki falu elpusztítóit.
Kezdetben nem volt nehéz, mert ismeretlen ellenségeid világos, jól látható nyomot hagytak az őserdőben. A szegecselt talpú, hatalmas szandálok nyoma nem hagyott kétséget afelől, hogy az erdei vadembereket mutáns gladiátorok mészárolták le. Legalábbis a csapat nagy része belőlük állt. Amikor azonban a nedves talajra lekuporodva alaposabban szemügyre vetted a nyomokat, olyan halvány szag csapta meg az orrodat, ami eltért a gladiátorok markáns illatától.
Valamikor nagyon régen már éreztél egyszer ilyesmit. De hol? Mikor? Talán a Hegy mélyén? Odalent, a biztonságot nyújtó sötétben? Amikor még fogalmad sem lehetett arról, milyen szörnyűségek várnak majd a felszínre visszatérő galetkikre? És mennyiben bízhatsz meg saját testedben, saját elmédben? Mennyire sikerült megőrizned egy olyan emléket, amelyik régebbi, mint ez az új világ, itt a Felszínen? Amióta ezt a szagot odalent érezted, azóta átalakult a tested és átalakult az elméd is. Már nem csupán egy elszánt galetki harcos vagy, bátor, de mégis csak hús-vér halandó, hanem rettenetes erejű, izomkötegektől duzzadó testű, megzabolázhatatlan végzetúr.
A harc ás a pusztító mágia ura.
Ha egykori éned ma találkozhatna veled, akkor mi történne? Rémülten elmenekülne előled? Vagy fegyvert rántana, mert azt hinné, az Ellenség egyik torz teremtményét látja maga előtt? Megérezné benned a bestiát? A belsődben rejtőzködő szörnyeteget, ami néha segít életben maradni, ám máskor olyan kegyetlenségre sarkall, hogy utána legszívesebben elbújnál szégyenedben?
És te? Mit tennél egykori önmagaddal? Vagy egy olyan kis törékeny, védtelen és naivan elszánt lénnyel, aki mulatságos kis fegyverével a kezében magával az Ellenséggel akart szembeszállni? Megdicsérnéd bátorságát? Megtanítanád néhány fogasra, amelyek segítségével nagyobb eséllyel győzhetné le ellenfeleit? Vagy ellenkezőleg, az elméd mélyén tomboló bestia ösztöneinek engedelmeskedve rávetnéd magadat, és az utolsó cseppig elvennéd a lélekenergiáját?
Hosszú utad során találkoztál már olyan végzetúrral, aki segített volna, de olyannal is, aki csak kicsivel volt jobb a sivatag szörnyetegeinél.
Mivel nem vagy az átlagosnál jobb fürkész, nem csodálkozol, hogy a szakadó égi vízben időnként elveszíted a pusztítók nyomát. Üldözés közben többször is le kellett térni az ösvényről, hiszen ott nem tudsz vadászni, táplálkozni, jóllakni. Elszántságodat mutatja, hogy újra és újra visszatértél a lassan kihűlő nyomhoz, és megingás nélkül folytattad az utadat. Egyszer egy eleven rettenet állta el az ösvényt. Nem tudtál mit tenni, óvatosan visszavonultál, majd a mély völgyeken keresztül nagy ívben megkerülted a szörnyűséges, elképesztő erejű lényt. Még a nagy kitérő után is sikerült rábukkannod ellenfeleid nyomára.
Errefelé egyre mélyebbek a szakadékok, és egyre sűrűbb, méregzöld aljnövényzet borítja a talajt. Nem könnyű vadásznod. A legtöbb zsákmányállat fent, a magasban mozog, lent pedig csak apró, elképesztően fürge lények laknak. Érzed, hogy körülötted valósággal nyüzsög az élet, néha mégis korgó gyomorral ébredsz reggelente.
Éjszakánként nyugtalanul alszol. Bár most nem hallasz hangokat álmodban, mégis az az érzésed, hogy valami vagy valaki figyel. Talán több lény figyelme is irányul rád.
Ma reggel indulás után jókora ragadozók nyomár pillantottad meg a közeli patak sarában. Lehet, hogy pokolfarkasok eredtek a nyomodba? Csak abban reménykedsz, hogy a ragadozók elbánnak a Szent kémeivel, és így nem neked kell elvégezned a piszkos munkát.
Viszont a bosszúállást nem engeded át másnak. Megtorlod a vad galetkik értelmetlen halálát!
Két bestia…
Eljött hát a bosszú rég várt pillanata. Utolérted a mutáns gladiátorok rettenetes menetoszlopát. Éppen időben, mert a hatalmas barlang mélyében már javában tombolt a harc. A gladiátorok, akárcsak sok napi járóföldnyire a hátad mögött a Szent pribékjei, igyekeztek eleven elfogni minél több galetkit. Az előző nap, vadászat közben jutottál el arra a helyre, ahol a gladiátorok elhagyott gyűjtőtábora volt. Ugyanolyan holttestekkel teli vermeket, őrtornyokat és tüskés ágakból növesztett, eleven karámokat találtál, mint a Szent főhadiszállásán. Most már nem kételkedsz abban, hogy ugyanaz az erő mozgatja a tanítványokat, mint az erdei pusztítókat.
Majd ma megpróbálod kiszedni valakiből, hogy mi az egész összeesküvés oka.
Most óvatosan megközelíted a gladiátorok ideiglenes táborhelyét. Nem is igazi tábor ez, csupán megálltak, és néhányan itt őrzik szerencsétlen foglyaikat, míg a többiek lecsaptak a barlang szájánál fekvő falura. A megviselt galetkik a tisztás közepén összebújva fekszenek a sárban. Testük melegével próbálják megoltalmazni kicsinyeiket. Csupán véres rongydarabok védik őket a szakadatlanul hulló égi víz elől. Mocskosak, halálosan kimerültek. Amikor felőlük fúj a szél, megérzed a betegség, a rengeteg élősködő féreg és a mélységes kétségbeesés szagát.
Segítened kell, segíteni fogsz.
Felszerelésed nagy részét lerakod egy sziklakiszögellés alá. Néhány nagyobb levéllel eltakarod holmijaidat, majd nesztelenül a folyó partjára sietsz. A víz a barlang felől folyik, és elég mély ahhoz, hogy eltakarjon. Az ég víz olyan sok sarat és földet mosott bele, hogy a patak sötét és zavaros lett. Tökéletes hely egy ragadozónak.
Tökéletes hely neked.
Az őr háttal áll, és a csatazaj irányába bámul, amikor kiemelkedsz e háta mögött. Csak kicsivel gyengébb mint te, de váratlanul lecsapva rá, könnyedén berántod a vízbe. Fejét olyan erővel csapod a meder szélén fekvő egyik kődarabhoz, hogy azonnal elájul. Egy perc a víz alatt, és már halott. Miközben lenyomod, kiveszel belőle egy nagy adag energiát. Belsődben a bestia azonnal felébred. Úgy dorombol mint egy elégedett nagymacska.
A másik őr sem veszi észre, ahogy mögé kerülsz. Egy suhintás fegyvereddel, és lemetszett feje a sáros földre hullik. Megragadod holttestét, és lassan, csendben leengeded a talajra. Szinte fekete vére téged is sötétre fest, miközben öntudatlanul táplálkozol.
A többi őr még mindig nem vett észre, viszont a foglyok már tudják, hogy itt vagy. Tucatnyi szempár figyel rá. Némelyik reménykedve, mások iszonyattal.
Füled mellett egy nyílpuska lövedéke süvít el. Kékes fényű, mágiabűzű füstöt hagy maga után.
Észrevettek.
Felüvöltesz, és a lefejezett őr tetemét a magasba emeled. Csatakiáltásodtól szinte megremegnek a fák. A hullát a foglyokat körbevevő tüskés karámra dobod. A halott gladiátor átszakítja a kerítést. Zöldes mágikus kisülés villan. A foglyok köré szőtt őrzővarázslat semmivé foszlik.
Két gladiátor támad rád. Egy vágás, egy taszítás és két kegyelemdöfés. Nincs időd táplálkoznod, jön a többi. A bestia csalódottan felüvölt elmédben. Enni akar. Körülötted a foglyok egy része kijött a karámból. Felragadták a halottak fegyvereit, és a többi őr ellen fordultak. Ököllel véres melledre csapsz, majd a csatazaj irányába mutatsz. A legmagasabb galetki bólint, és érthetetlen nyelvén, hadonászva kiabálni kezd a többieknek.
A következő pillanatban egy nagy csapat vadember élén rohansz megmenteni a barlangfalu lakit. A bestia elégedetten morog. Élvezi, hogy vezér lettél.
Ha csak átmenetileg is…
Ma szembesülsz a borzalommal…
Félrehúzzák a függönyt, és L'Tant hajol be az ajtón. Ahogy szokta, kertelés nélkül a tárgyra tér:
- Karc ma este fogad. Szedd össze magad, mert az életed függ ettől a találkozástól.
Nem kedveled a hatalmas termetű végzeturat. Sőt, ha őszinte akarsz lenni magadhoz, be kell vallanod, hogy kicsit még tartasz is a Szent egykori alvezérétől, aki ugyanúgy elárulta a tanítványokat, ahogy korábban saját hordájának is hátat fordított. Nem olyan fenyegetés árad belőle, mint egy vadállatból vagy egy értelmes, de mélységesen ellenséges lényből. A szemében csillogó őrület tölt el rettenettel. Első találkozásotok pillanatától kezdve viszolyogsz tőle
Nem sokkal azután ismerted meg személyesen, hogy kiszabadítottad a fogoly galetkiket és a többi erdei lényt a mutáns gladiátorok fogságából. A kegyetlen harc során senki sem kért, és senki sem adott kegyelmet. Téged magaddal ragadott a benned lakó szörnyeteg szilaj dühe, és válogatás nélkül gyilkoltad az ellenfeleidet. Furcsa mód úgy érezted, hogy küzdelem közben mintha csak megerősödtél volna. Lelkedben a szörnyeteg sem úgy viselkedett, mint korábban. Amikor végeztél egy-egy ellenfeleddel, a bestia nem kényszerített arra, hogy a véres sárban fekvő, még meleg holttestre vesd magadat. Nem vágyott a friss hullák gyorsan elillanó, gyorsan megkeseredő lélekenergiájára. A mutáns gladiátorokból és a hozzájuk csapódott undorító lényekből harc közben vettél ki egy-egy kortynyi friss, életerőtől izzó energiát.
A kiszabadított galetkik bátran, de rosszul harcoltak. A segítséged nélkül ellenfeleitek diadalmaskodtak volna. Minden megölt gladiátor mellett három-négy szabad galetki sovány, gyenge teste feküdt a vöröslő sárban. Nőstényeik ugyanolyan tehetetlen elszántsággal küzdöttek, mint a férfiak. Amikor egy pillanatra alábbhagyott a harc, és kifújhattad magadat, furcsa gondolat villant az elmédbe:
Hiszen valamikor te is ilyen voltál! Olyan mint ezek a mulatságosan elszánt, gyenge kis lények! Soha többé nem fogod lenézni őket!
A gladiátorok egy csapata kitört a harcból, és eltűntek az erdőben. Orrodat ismét megcsapta az a furcsa, kellemetlen szag, amikor a nyomukba szegődtél. Ekkor azonban néhány galetki eléd állt.
Körülnéztél a csatatéren. Az összes hatalmas erejű, félelmetes harcos meghalt. Csupán a kiszabadított, kimerült és gyanakvó tekintetű, apró lények álltak mindenfelé. A kezükben tartott fegyverek hegye rád mutatott. Savanyúan elmosolyodtál. Most akkor ellened fognak fordulni?
De nem. Hajszál híján ugyan, de sikerült elkerülnöd az értelmetlen harcot. A barlangfalu vezetője, egy ősz hajú asszony parancsszavára a túlélők letették a fegyvereiket, és elkezdtek a sebesültekkel foglalkozni. Nemsokára már a barlang bejárata előtti emelvényen ültél az idős nő mellett. Hátadra finoman megmunkált pokrócot terítettek, nyakadba apró drágakövekből és csiszolt fémdarabokból készült nyakláncot akasztottak. Kezedben forró, fűszeres itallal teli átlátszó anyagból faragott pohár gőzölgött.
- A gyilkosokat egy pokoli lény vezette - fordult feléd a falufőnök. - Az ősi feljegyzések alapján felismertem. Mi gyengék vagyunk ahhoz, hogy legyőzzünk egy halálmágust. Te, hatalmas és legyőzhetetlen NÉV végzetúr, ugye segítesz nekünk?
Halálmágus! Hát ez volt az a különös bűz!
Igent mondtál a felkérésre. Nemsokára magad mögött hagytad a hatalmas falut, ami hordád sivatagjában már városnak számított volna, és a szakadó égi vízben a galetki nyomfürkészők nyomába eredtél. A halálmágus legyőzése kemény feladatnak bizonyult, de a harc után találkozhattál L'Tannal, aki elhozott az erdei birodalom szívébe. Iszonyatos, nyomasztó helyre kerültél. Nem lehetsz biztos abban, hogy vendég vagy fogoly vagy-e itt.
Nemsokára viszont találkozni fogsz a borzalmak urával.
És akkor vagy megszerzed a drágakövet, vagy meghalsz…
Egy sötét szív dobogása a mélyben…
A nagy barlang előtti, virágzó galetki falu főnökének kérésére üldözőbe vetted a rabszolgavadászok vezetőjét, egy halálmágust. Galetki kísérőid nem bírták tartani az iramot veled. Amikor a második is életét veszítette egy balesetben, megesett a szíved az apró, de bátor emberkéken. Hazaküldted a túlélőket, és egyedül folytattad a vadászatot. Ez majdnem az életedbe került!
Csak a legszükségesebb dolgokat vitted magaddal az útra. Oldaltáskádban egyetlen szokatlan tárgy rejtőzött: az a térkapunyitó gránát, amelyet a megmentett lélekkufár adott át neked. Nem merted használni, mert attól tartottál, hogy esetleg csapda. Lehet, hogy nem hordád kémfőnöke, hanem a Szent kegyetlen kémelhárítója, Kríszisz nagyúr akar kelepcébe csalni vele. Életveszélyes vállalkozásod ideje alatt egyre nőtt benned a feszültség. Már nem tudod, meddig fogod bírni. Csak akkor nem görcsöl a gyomrod, amikor harcolsz!
Ilyen megnyugvást okozott, amikor a halálmágust követve hirtelen megtámadtak a pokolfarkasok.
Az óriási termetű, bűzlő fenevadak csapdát állítottak neked. Ha lett volna időd csodálkozni, talán meglepődtél volna ezen. Senki sem feltételezte volna, hogy ezek a ragadozók ennyire intelligensek. De nem volt időd csodálkozni. Nem egy farkas, hanem egy egész falka támadt rád. Elképesztő ravaszsággal csendben meglapultak a sűrű bokrok aljában, és csak akkor törtek rád, amikor már egészen közel jártál. Nem maradt idő mágiát használni, de még fegyvert rántani sem. Egy idősebb hím egyenesen a torkodnak ugrott. Csak átlagon felüli reflexeidnek köszönhetted, hogy oldalra tudtad lökni, mielőtt beléd mart volna. A következő fiatal hím majdnem olyan erős volt mint a vezére, de tapasztalatlansága miatt beleugrott egy rettenetes erejű ökölcsapásodba. Egy közönséges fenevadnak szétrobbant volna a koponyája egy akkor ütéstől, de ezeket a dögöket a legsötétebb mágia járta át. Erődet mutatja, hogy még így is kábultan zuhant a földre.
A nőstények támadását, viszont nem tudtad visszaverni. Az egyik vöröslő szemű állat ráharapott a bal alkarodra. Csak a karvédődnek köszönheted, hogy nem tépte le a húst a csontodról. A másik nőstényt még meg tudtad állítani egy erős rúgással, de a harmadik belemart a másik lábadba, és nem engedett el. A sáros földre zuhantál.
Az öreg hím újra támadott. A két nőstény vadul rángatta a karod és a lábadat, ráadásul pont az oldaláról lógó fegyveredre estél, így azt saját és a pokolfarkasok súlya miatt nem tudtad használni. Csatakesztyűs kezeddel megragadtad a vén hím torkát. Sárga, ujjnyi méretű agyarai alig egy tenyérnyivel voltak az arcod előtt. Testéből és torkából egyaránt alvilági bűz áradt. Az iszonyú szagtól erőd kezdett semmivé foszlani. Ráadásul valamilyen varázslat mintha a benned élő bestiát is elkábította volna.
Meghaltál volna, ha nem sietnek flóraelementálok a segítségedre. Hirtelen, a semmiből bukkantak elő. Hajlékony, erős ágakra emlékeztető karjuk csapdába ejtette a vicsorgó bestiákat. Egy elementál a szemed láttára tépte ketté az öreg hímet. Dolguk végeztével visszaolvadtak a fák és a bokrok közé.
Ekkor egy hatalmas termetű, zöldes-barna színűre festett végzetúr lépett ki a fák közül. Döbbenten nézett rád, de aztán csak bólintott, mint aki elfogad egy nem várt eredményt.
- L'Tan vagyok, Karc vezére. Te vagy a Szent új gyilkosa. Nem baj. Én is az voltam. Az erdő megmentett téged, tehát nem vagy a Borzalom ellensége. Gyere velem, hogy Karc is láthasson. Ha nem jössz, megöllek.
Elég volt egy pillantást vetni a szemébe, hogy megértsd, őrülttel van dolgod.
Követted a háborodott, de elképesztő erejű végzeturat. Ketten megtaláltátok a halálmágust és a csapatát. A győzelmetek után hamarosan elértétek Karc központját, a Borzalom Szívét. Ezen a pokolian sötét helyen aztán legmélyebb félelmeiddel szembesültél. Olyan helyre kerültél, ahol az őrület számított normálisnak. A galetkik és az egyéb lények feldarabolt ellenfeleik testrészeit viselték trófeaként. Arcukat a holtak hamvával festették fehérre, L'Tan pedig a rászáradt vér miatt volt félig barna.
Alászálltál a mélybe, és egyre közelebb kerültél a háborodott seregek torz urához.
Amikor pedig végre Karc elé vezettek, a sötétből meghallottad egy hatalmas szív lassú dobogását.
Most beléphetsz a borzalom kapuján, és nemsokára ott állsz majd a mélység elmeháborodott, torz ura előtt.
Elméd sötétjében a bestia felébredt, és lelkesen dorombolni kezdett.
Rossz jel…
Egy voltál a gyengék közül…
- Igen, ugyanolyan gyenge és védtelen voltál, mint ezek az apró, mulatságos kis teremtmények, a galetkik. Hiszen te magad is az voltál. Sérülékeny, törékeny, és könnyen manipulálható. A Hegy sötétjében elhitették veled is, ahogy világszerte a földalatti menedékek kapujában sorakozó sok tízezernyi társaddal, hogy van esélyetek legyőzni az Ellenséget! Azt az Ellenséget, amelyik egykor egyszerűen elsöpörte, maga alá gyűrte, és elemésztette isteni hatalmú őseinket. Te pedig boldogan otthagytad a sötétben rejlő, jól ismert biztonságot, hogy gyatra kis fegyvereddel a kezedben, vállvetve légiónyi társaddal fel gyere az ismeretlen és gyilkos lényekkel teli felszínre. Feljöttél, harcoltál… mégpedig bátran, a halálraszántak elszántságával, és ami a legmeglepőbb, győztél. Legyőzted az ellenséget, pedig vele még az ősi istenek sem bírtak. Csak közben szembesültél a Borzalommal, és megváltoztál…
Karc, a Borzalom Szívének ura elhallgatott. A fülledt félhomályban vastag patakokban izzadtság folyik le széthízott, tésztaszerűen löttyedt arcán. Te még mindég megbabonázva bámulod a sötét nagyúr mellkasába ágyazódott hatalmas, mélyvörös színű drágakövet. Karc hájas húsa szinte teljesen körbenőtte a Borzalom Szívét. Amikor először megláttad, majdnem elhánytad magadat.
De csak majdnem. A fehérre festett képű, vad galetkik és az emberbőrcafatokba burkolódzott, vöröslő szemű orglingok alighanem azonnal darabokra szaggattak volna. Vagy, ha nem téptek volna apró darabokra, akkor te is arra a sorsra jutottál volna, mint a kint, a barlang hosszú, széles folyosóján a kőlapokra láncolt, fogoly végzeturak vagy a barlangokban őrzött megcsonkított xenomorfok. Karc őrült szolgái lassan, elevenen felfalják őket, miközben a nagyúr mágusai vagy talán az ősi hegyvidékben rejtőzködő természetes mágia egészen addig életben tartja őket, míg végül valaki ki nem harapja a szívüket.
Karc úgy beszél a borzalomról, mintha az egy személy lett volna…
- De te legalább nem veted meg azt, ami voltál. Ritka ez egy végzetúrban…
Karc püffedt szemhéja alatt ugyanolyan vöröses fényben ragyog a szeme, mint a mellébe ágyazódott kődarab. Pillantása L'Tanra esik. Az őrült végzetúr elvigyorodik, kivillantja véres agyarait, és mélyen meghajol.
- Ritka, de nem ismeretlen - folytatja Karc.
Hátad mögül zaj hallatszik. A festett képű emberevők újabb foglyokat hurcolnak be a terembe. Nem ismered őket, de a nyakukba kötött fehér kendő elárulja, hogy a Szent csatlósai, agymosott, hordájukat eláruló végzeturak.
Karc már nem figyel rád. Letelepedsz a fal mellé, a sötétbe, és felidézed, hogyan kerültél le ide, a pokol kapujába…
L'Tan társaságában sokáig üldözted a menekülő halálmágust. Ha a pokoli teremtménynek nem kellett volna táplálkozni, talán nyomát vesztettétek volna. Így azonban áldozatait megtalálva sikerült egyre közelebb érni hozzá. A Borzalom Szívét átjáró ősi erő nem engedte, hogy a káosz kegyetlen teremtménye valamilyen undorító varázslat segítségével átlépjen egy másik létsíkra. Kénytelen volt a fizikai valóságban menekülni.
Persze még így is könyörtelen ellenfélnek bizonyult.
Üldözés közben ráadásul végig azt vártad, mikor próbálja meg L'Tan letépni a fejedet. Új társad bűzlött a tébolytól. Vadászat során nem érte be azzal, hogy kiszívja zsákmánya lélekenergiáját, de kisebb álatokat fogott el, és azokat elevenen, rágás nélkül lenyelte. Szeme ilyenkor vöröses fényben ragyogott.
A halálmágus elleni harcban azonban megállta a helyét. Nem láttál még végzeturat ilyen elszántsággal küzdeni. Persze te sem hagytad magadat. Bosszút álltál a lemészárolt, rabszolgasorba tartott kis lényekért. A halott halálmágus egyszerűen semmivé foszlott, nem tudtátok tetemét Karc nagyúr elé vinni. Az emberevők főhadiszállásán elég sokat kellett várakoznod, míg L'Tan szólt, hogy a sötét nagyúr beszélni akar veled. Azóta többször is leszálltál a homályba.
És egyetlen alkalommal sem voltál biztos abban, hogy ép elmével ki tudsz majd jönni…
A bűzt is meg lehet szokni…
Az őrület viszont továbbra is elviselhetetlen maradt számodra. Ahhoz kétséged sem férhet, hogy Karc szolgái szinte kivétel nélkül őrültek. A téboly itt mintha csak a földből emelkedne fel gőzként a magasba. Mindenki megvadul, állatként, ragadozóként viselkedik. Bár a legtöbb végzetúr hordád területén sem a kulturált viselkedéséről volt híres, Karc csatlósairól lefoszlott a civilizáció leghalványabb máza is. Mindenki engedelmeskedik ugyan a Borzalom Szívét a mellébe ágyazva viselő, mély hangú, iszonyatosan elhájasodott végzetúrnak, de ha nem kapnak éppen feladatot, akkor mindenki azt csinál, amit csak akar. Mindennapos dolog a kannibalizmus, mások varázslattal életben tartott lények eleven húsát zabálják. Azok a beteges végzeturak, akiknek semmi szükségük sem lenne szilárd táplálékra, azzal szórakoznak, hogy eleven kisállatokat, madarakat, rágcsálókat, macskákat, kisebb xenomorfokat nyelnek le elevenen.
Ha a közelükben vagy, érzed, ahogy a lenyelt állat életenergiája lassan beleolvad a végzetúr lélekenergiájába. Undorító!
Karc őrült, ehhez nem férhet semmi kétség sem. Már akkor is az lehetett, amikor azt a drágakövet belenövesztette saját mellébe. Cseppet sem hiszed el, hogy legújabb megbízódnak, a Szentnek valóban arra kell a Borzalom Szíve, hogy a kő segítségével megmutassa neked célodat. Azt az orgling falut keresed már régóta, ami egy szélvédett völgyben fekszik. A közelben egy éjfatty lakótornya áll. Ha eljutsz oda, választ kaphatsz e világkorszak talán legfontosabb kérdéseire. És legyőzhetsz egy olyan ellenfelet, amihez hasonló már nagyon régóta nem járt világod felszínén.
Mostanában már nem nagyon törődnek veled Karc parancsnokai. Megszoktak, és szemmel láthatóan nem tartanak veszélyesnek. A birodalom központjában lázas építkezés folyik. A vademberek a barlang bejárata mellett elképesztő gyorsan befejeztek egy Pusztítás Citadelláját. Karc háborúra készül. Néha félálomban átgondolod, milyen helyzetbe is kerültél: hordád parancsnokának utasítására beépültél a Szent tanítványai közé, hogy leleplezd a világméretű összeesküvést. A Szent parancsára eljutottál a Borzalom Szívébe, elnyerted a félelmetes Karc bizalmát, és most már szabadon mozoghatsz az őrült végzetúr birodalmában. Olyan életveszélyes színjátékra kényszerültél, ami lassan, de biztosan felőrölni az elmédet. Időnként azon kapod magadat, hogy a legváratlanabb pillanatokban remegni kezd a kezed. Szerencsére harc közben erre még nem került sor. Azt viszont nem tudod, meddig bírod még tovább. Ennél szörnyűbb már nem is lehet a helyzeted.
Vagy mégis?
L'Tan hivat magához.
- Követek jönnek a külső világból. Mindenki a Gazda tanácsát kéri. Itt lesznek a te régi hordád emberei is. Figyeld meg őket titokban, és azonnal szóljál, ha valami gyanúsat észlelsz!
Döbbenten engedelmeskedsz. Elrejtőzöl a mélységbe vezető alagút egyik barlangjában. A szűk, sötét lyuk még mindig bűzlik az ott legyilkolt xenomorfok szagától. A gyomrod felfordul az Ellenség kigőzölgésének nyomaitól, de innen tényleg mindenkit jól látsz. Megjönnek a követek. Néha egy-egy nap is eltelik két látogatás között, de nem maradhat kétséged: Terrgath alvezérei ugyanúgy tárgyaltak Karccal mint Magirox, Edralian vagy éppen Archaix megbízottjai. Mágiahasználót viszont senki sem küldött ide. Valamilyen elképesztően fontos dolognak vagy éppen a tanúja, de nem tudsz rájönni arra, hogy mit jelent ez a nagy tanácskozás. Egy okos tanácsra lenne szükséged…
Pár nap múlva éppen visszatérsz a vadászatból, amikor ismét foglyokat hoznak. A láncra vert végzeturakat egy büszke tartású végzeturnő viszi Karc elé. Arcát eltakarják sisakrostélyának xenomorf karmai, ugyanolyan szakadt, véres ruhát visel, mint az őrült nagyúr többi vezető csatlósa. Ahogy elhalad kis barlangod nyílása előtt, azonnal észreveszi jól álcázott rejtekhelyedet. Feléd fordul, és beleszimatol a levegőbe. Nagy barna szeme megvillan, és legnagyobb meglepetésedre az ismeretlen hölgy rád kacsint.
Döbbenten bámulsz utána, mert tisztán érzed, hogy már találkoztatok.
Ki lehet az eltakart arcú ismeretlen?
|
