Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/46000
|
2010-12-04
Halálos szépség…
A Borzalom Szívének határvidékén lapulsz, és a környező, sűrű, magas fűvel benőtt vidéket figyeled. Nem azon az oldalon rejtőzködsz, ahol a Szent csapatai sorakoznak, hanem az őrület birodalmának másik határsávjában, ott, ahol véget ér az erdő. A horizonton kavargó káosztornádókat látsz. Az elmúlt időszakban olyan sokat harcoltál a rabszolgavadász karavánokkal, hogy nem ért meglepetésként, amikor kiderült, hogy itt, a szavannán is seregek gyülekeznek. A Borzalom tébolyodott gazdájának, Karcnak sok az ellensége. A Szent portyázói ugyanúgy rabszolgákat akarnak, mint ez az ismeretlen, déli hatalom. Pár nappal az után küldtek a határra, hogy L'tant megkötözve, betömött szájjal be kellett dobni egy kiszáradt kútba. Teljesen úrrá lett rajta a téboly. Helyét Karc mellett az a barna szemű, hosszú barna hajú végzetúrnő vette át, aki valamiért nagyon ismerősnek tűnt neked. Még nem volt alkalmad beszélni vele, és egy ideje már Karc közelébe sem engedtek.
Mögötted két századnyi vadember várja a parancsaidat. Nagy szerencséd, hogy nem egyedül jöttél a határra. Útközben kétszer is vándorló xenomorf csapatokba futottatok. Az Ellenség férgeit az utolsó szálig ki kellett irtanotok, mert nem lehetett megfutamítani őket. Amerre a rabszolgavadászok járnak, ott ezek a férgek is felbukkannak, hogy a holtakból és a sebesültekből lakmározzanak. Harc közben rengeteg bátor galetki vadember halt meg melletted.
Az erdő teremtményei is egyre vadabbá váltak. Amikor magányosan vadásztál, nem csupán tőzegelementálokkal, de egy kronoszaurusszal, majd egy keleti sárkánnyal és egy szibarita vázzal is meggyűlt a bajod. A váratlanul rád törő lángelementállal viszont viszonylag könnyen végeztél, mert ismét szakadni kezdett az égből a víz. A galetkik ezt úgy nevezik, hogy eső. Az apró, gyenge lények nagyon gyorsan alkalmazkodnak. Új szavakat találnak ki vagy olyan ősrégi dolgokat fedeznek fel, amelyeket a te erős, büszke társaid már régen elfelejtettek.
Egyedül indulsz felderítőútra. Bőrödön érzed, ahogy kijutsz a Borzalom Szívének védelme alól. Egy éjszakán át haladsz az ismeretlen hatalom központja felé. Számtalan irányból érkeztek ide rabszolgakaravánok. A látóhatáron egyre több épület magasodik. Nem városok, hanem a küzdelemre készülő végzeturak építményei. Hajnalban romok közé érsz. Itt pár napja kegyetlen csata tombolhatott. Lerombolt őrtoronyok, védőfalak, halottakkal teli gyakorlótér, vízzel elárasztott aréna és megfeketedett falú mágustoronyok. A messzeségben több Pusztítás Citadellája magasodik a felhők közé. Rengeteg végzetúr gyülekezhet ott.
A romoktól nem messze pihensz le. Alkonyat előtt ismerős illat ébreszt fel. Elvigyorodsz, kinyitod a szemedet, és nem is lepődsz meg azon, hogy ki ül háttal neked egy hatalmas kövön, szájában pipával.
- Drakin! Az ősök legyenek veled! Hát nem hittem volna, hogy egyszer ennyire fogok örülni neked!
Régi ismerősöd megfordul, és biccent feléd. Valahogy megváltozott. Mintha talán egy kicsivel fiatalabb, kicsivel magasabb lenne? Vagy csak a furcsa öltözéke miatt tűnik annak?
- Te orgling ruhát hordasz mostanában?
- Örülök, hogy a ruhám a legnagyobb bajod. Már a végzet legsötétebb felhői gyülekeznek a világ felett, erre te a öltözködésemet kritizálod! Egyébként mostanában elég sok időt töltök az orglingok és a szabad galetkik között, ezért nem csoda, hogy rájuk hason… hogy az ő adományaikat viselem. Na de inkább meséld el, mi történt mostanában veled!
Beszámolsz mindenről a különös öregúrnak. Úgy érzed, hogy megbízhatsz benne. És talán segíteni is tud, mert sokkal erősebb annál, mint amilyennek mutatja magát.
A végén kérdéseidet meghallgatva Drakin mindentudóan bólint.
- A minap olyanokat kérdeztél, hogy hol rejtőzik az Uralkodó? Meg az a féreg, Wyhetrqaxx? Hogyan pusztíthatnátok el a xenmorfokat? Van-e még remény a Császár megmentésére? Mire készül Alvariel úrnő és a kristály horda? Ha mindenre megadtam volna a választ, talán ma már halott lennél. Így viszont dicsőséges győzelmeket arattál hordáddal együtt, és rengeteg dolgot tanultál. Most sem mondhatok el neked mindent, mert azzal a végzetedet okoznám. De pár dolgot azért tudnod kell.
A ráncos képű vénség magyarázni kezd, te pedig növekvő döbbenettel hallgatod az összefüggéseket.
Biztosra veszed, hogy ebből még kellemetlenségei lesznek…
Hát akkor legyen harc…
Eleged van a rejtőzködésből! Eleged van abból, hogy hordád beépített ügynökeként ellenségeiteket kell szolgálnod! Hogy olyan torz lelkű, torz testű végzeturak társaságában töltöd napjaidat, akikkel legszívesebben azonnal és könyörület nélkül végeznél. Szerencsére eljött a képmutatás vége. Holnap újra azt teheted, amihez a legjobban értesz?
Harcolni fogsz.
Hatalmas erejű, a fegyverforgatásban és a hadimágiában egyformán jártas végzetúr vagy. Elszánt, könyörtelen harcos, aki az igaz ügyért fog küzdeni. A kezedben tartott fegyver az Ősök akaratát hajtja végre.
Holnap szembeszállsz a világ ellenségeivel. Holnap történelmet írsz!
Felemeled a fejedet, és büszke tekintettel körülnézel. Egy maggoth párduc még meleg teteme mellett állsz. A bestia jól küzdött, de te nem adtál esélyt neki. Erősebb vagy mint valaha. Szabad galetki kísérőid rajongva, mélységes tisztelettel néznek fel rád. Olyan lehetsz a szemükben mint a régi világ valamelyik legendájának a hőse. A bátor, de gyenge lények nem követnek, amikor jóllakottan visszavonulsz barlangodba, hogy meditálva felkészülj a harcra.
Az ősi légzőgyakorlatokat elvégezve megnyugszol, és elcsitul elméd háborgása. Tiszta gondolatok és érzések töltik meg elmédet. Felidézed magadban azt a sok furcsa, megrázó dolgot, amit az elmúlt hetek során tudtál meg, hogy leszűrve a megfelelő következtetéseket, felkészülhess a nagy összecsapásra.
Meg fogod ölni Karcot, a Borzalom Szívét.
Vagy tíz napja ismét találkoztál a világ furcsa vándorával, a bölcs, de kiismerhetetlen Drakinnal. Rengeteg dolgot kérdeztél tőle, és ő szokásának megfelelően többnyire ködös válaszokat adott. Ennek ellenére igencsak felkavart az, amit megtudtál.
- Válaszúthoz érkezett a világ - mesélte az öreg. - A halandók szemétől elrejtve félelmetes dolgok kezdtek működni. Nem csoda, hogy a végzeturakat rémálmok gyötrik. Ezeket nem az Uralkodó küldi, de nem ám.
- Akkor kicsoda? Csak nem Wyhetrqaxx?
- Nem, ifjú barátom. A sok rémálom Zarknod felébredésének a következménye. Zarknod öntudatlanul keresi a helyét az új világban, és olyan ereje van, hogy annak töredékei is megérinthetik, kizökkenthetik még a legerősebb halandókat is.
- Azt hittem, ő a mi pártunkon áll!
- Zarknod túl hatalmas ahhoz, hogy bárki oldalára álljon. Egy óriás sem állhat be táncolni a hangyák közé. Ő egy világkorszakon keresztül a jég fogja volt. Megbomlott az elméjének egysége. Két részre hasadt, és önmagával társalogva vészelte át a rabság évszázadait. Így ma ő egyszerre lehet jó és rossz is. Mindkét aspektusa félelmetesen erős. Jelenleg a teremtő, életet adó része van ébren.
- Miatta esik az eső? Neki köszönhetjük a sivatagok feléledését?
- Nem, ezeket a dolgokat akaratlanul ugyan, de ti, végzeturak hoztátok működésbe. Zarknod kiszabadításakor felolvasztottatok egy földrésznyi méretű jégkolosszust. A víz nem tűnt el. A szelek szárnyán eljutott olyan helyekre is, ahol évezredek óta nem esett az eső. Beindult egy megállíthatatlan, életet adó körforgás.
- Szóval mi hoztuk vissza az életet? Nem valamilyen régi istenek?
- Ó, azért ők is besegítettek. A maguk módján. De jobban teszitek, ha még egy jó darabig nem az ősi, tiszteletre méltó istenek segítségében reménykedtek, hanem a saját erőtökre számítotok. A hordáitok vezetői is ezt teszik.
- Mit tudsz róluk?
- Eljött az ideje annak, hogy a hordák egyesítsék erőiket, és leszámoljanak a Szenttel. Valaki a Szent álarcába bújva hozta létre a Tanítványok testvériségét. Ezek a megtévesztett végzeturak megtagadták addigi hordájukat. Nem csoda, hogy a hordaparancsnokok a halálukat akarják. A Szent három dologgal állítja híveit a maga oldalára. Egy eljövendő, ezeréves birodalom minden kincsét, korlátlan hatalmat ígér nekik. Az alantas ösztöneikre hatva hízeleg nekik, elhiteti velük, hogy felsőbbrendű lények, akiknek mindent szabad.
- Azt láttam, hogy lebontja a gátlásaikat.
- Így igaz. Varázserejével elnyomja bennük a Fertőzést, ezért hívei azt hiszik, hogy máris úton vannak a kiválasztottság felé. Pedig a pusztulás felé menetelnek. A világ szabad végzeturai összefogtak, és nemsokára egyesült erővel csapnak le rájuk.
- Ezért jártak a hordák követei Borzalom Szívében?
- Azt hiszed, megpróbálják Karcot a maguk oldalára állítani? Csak cselszövés az egész. A halálát akarják, nehogy hatalmas erejét a Szent szerezze meg. Ellenségem ellensége nem a barátom, hanem zsákmány. Olyan préda, amitől a hordák még erősebbé válhatnak a nagy összecsapás előtt. Mindenki a maga módján készül a harcra.
Miután elbúcsúztál Drakintól, a határsávból visszatértél a Borzalom Szívébe. Érdekes, hogy az öreg ott bent, a furcsa, elemi varázserő hatókörén belül nem tudott megkeresni. Karc főhadiszállása körül folytatódott a lázas építkezés, viszont alig láttál harcosokat. A katonák nagy része a határsávokba vonult, hogy megállítsák a két irányból támadó ellenséges erőket. Amikor éppen leakarsz pihenni a számodra kijelölt szálláshelyen, váratlan látogatód érkezik.
Az a magas, büszke tartású végzetúrnő áll az ajtódban, aki mostanában mintha már Karc jobb keze lenne. Az ismeretlen elhúzza arca elől a sisak rostélyát. Döbbenten felkiáltasz, és mélyen meghajolsz:
- Alvariel úrnő!
- Fontos feladatom van a számodra NÉV. Még néhány nap, és megküzdesz világunk egyik legfélelmetesebb lényével. Dicsőség vagy halál vár rád.
Létezik ennél jobb választás?
Fekete éjszaka, véres hajnal…
Talán ha ezer évig élsz, akkor majd el fogod tudni felejteni az elmúlt napok eseményeit. Akkor talán majd nem ébredsz verítékben fürödve, vadállatként üvöltve. Akkor talán majd nem fogsz megsüketülni saját szíved dübörgésétől…
A Borzalom Szívének kellős közepén, Karc nagyúr barlangjának legsötétebb zugában állsz. Fáklyád fénye nem hatol le a zabálóverem mélyébe. Lent a fogvatartott, kiéheztetett és megcsonkított xenomorfok hangos hörgéssel tépik a húst és a csontokat.
A sikoltozás már rég elhallgatott.
Alvariel úrnő nem mindennapi feladattal bízott meg egy héttel ezelőtt. Elborzadva gondolsz a végzetúrnő halálmegvető bátorságára, kegyetlen elszántságára és szinte felfoghatatlan vakmerőségére. A kristályhorda vezetője ördögien ravasz tervet talált ki a Szent megállítására. És ebben a tervben neked is szerep jutott.
Utolsó találkozásotok alkalmával az úrnő beavatott néhány titkába.
- A Szent valójában nem végzetúr, hanem valamilyen nagyhatalmú, mágikus lény. Még nem tudjuk pontosan mi, de már közel járunk az igazság kiderítéséhez. A hordák összefogtak, mert egyetlen parancsnok sem engedheti meg magának, hogy legerősebb harcosai behódoljanak egy idegen eszmének, a testvériség hittérítőinek. Persze megint nekem kellett összefogásra kényszerítenem azt a sok fafejűt. A Szent ezen a távoli vidéken bújt el, innen küldözgeti az ügynökeit. Itt nem tudunk leszámolni vele, mert képtelenség annyi katonát és mágust átszállítani ide, hogy kifüstölhessük. El kell érnünk, hogy ő jöjjön el hozzánk.
- Ez hogyan lehetséges?
- Provokáljuk. Elveszünk tőle valamit, amiért elő kell jönnie a rejtekhelyéről. Rávesszük, hogy megtámadjon minket, mielőtt túlzottan legyöngíthetné a hordákat.
- A Borzalom Szívét? Azt a nagy drágakövet akarod Karc melléből!
- Okos kis végzetúr. Nem csoda, hogy még élsz. A Szentnek kell az a kő. Ne kérdezd, miért, nem tudjuk. A testvériség támadni fog, ahogy a másik határvidékről megindulnak a rabszolgavadászok hadseregei.
- Azokat te irányítod? Te építetted azt a sok mágikus épületet is!
- Így igaz. Felhasználom a patkányként szaporodó alantas lényeket egy nagy támadásra. Én is beépültem Karc emberei közé, akárcsak te - kétértelműen rád mosolygott. - Csakhogy az én módszereim segítségével sokkal közelebb kerülhettem a Szívhez. Karc már csak bennem bízik. Az emberevők nagy része már a déli határon harcol a gladiátorok ellen. A Szent támadása is mindjárt megindul. Végzeturak százait fogja feláldozni, ha kell, de nem hagyja, hogy a mutánsok kezébe kerüljön a Szív. Karc seregeinek másik fele már fel is sorakozott az északi határvidéken. Megpróbálják lelassítani a Tanítványokat. Itt alig maradt katona. És itt kerülsz te a képbe…
Döbbent borzalommal hallgattad az úrnő tervét. Nagyon halvány esélyed maradt arra, hogy túléld ezt a kalandot. Viszont ha nem engedelmeskedsz neki, akkor azonnal halál vár rád.
Ma hajnalban ütött az óra.
Nem kelt fel a nap, vagy legalábbis eltakarták a sötét, kénbűzű felhők. A határvidék felől halk morajlás hallatszott. Remegni, majd rázkódni kezdett a talaj. A barlang tetejéről hatalmas sziklatömbök zuhantak a mélybe. Elindultál Karc rejtekhelye felé.
Hirtelen világosság támadt, ahogy a látóhatáron a magasba emelkedő energiaörvények szétszaggatták a felhőket. A felhőtlen égből aranyszínű villámok martak a hegycsúcsokba. Lángra lobbantak az erdők, és a hátad mögött fortyogni kezdett a folyó vize. Iszonyatos hőség és bűz támadt.
Karc a trónjában ülve várt. Szolgái elmenekültek, a falhoz láncolt, rothadó foglyokon kívül csak ketten voltatok a hatalmas teremben. Az iszonyatosan elhízott végzetúr szájából sárgás hab bugyogott fel. Lefolyt a mellére, és beborította a vöröses fényű, lassan lüktető drágakövet. Megmérgezték.
- A borzalom - hörögte az őserdők ura. - A borzalom…
Nem értetted, mit akart ezzel mondani, de nem is érdekelt. Az a hajszálvékony fémből kovácsolt köpeny takarta testedet, amit Alvariel úrnő adott.
- A birodalom és az ura egy. Ezt a vidéket ősi mágia oltalmazza. Az erő kulcsa a kő. Nem engedhetjük meg, hogy a Szent kezébe kerüljön. A drágakő belenőtt Karc húsába. Amíg benne van, addig a végzeturat nem tudjuk legyőzni. Nem lehet kiszakítani belőle. De találtam egy utat…
Lehajoltál, és minden erődet összeszedve felemelted a hatalmas súlyú végzeturat. A köpeny megvédett a mérgező habtól, és Karc fertőző lélekenergiájától. A kő lüktető fénye megvilágította utadat, ahogy lassan, tántorogva egyre beljebb hatoltál a barlangba.
Végül odaértél a zabálóverem szélére. Lentről tucatnyi kiéheztetett xenomorf nézett rád vörösen izzó tekintettel.
És most…
- Mire vársz? Indulj! - csattan fel Alvariel úrnő hangja a hátad mögül. - Hozd fel nekem a Szívet!
Hátranézel, és a halálraítéltek bátorságával ezúttal te kacsintasz rá. Elégedetten nyugtázod a csinos arcára kiülő meglepetést, mielőtt a verembe vetnéd magadat.
A xenomorfok az utolsó húscafatot is lerágták Karc csontjairól. Nem kellett kitépni a Szívet. Az alig parázsló drágakő ott fekszik a földön. Két kisebb xenomorf fején érsz földet. Koponyájuk hangos reccsenéssel nyílik szét. Fegyvered megvillan, ahogy végzel még eggyel. Fáklyád kihegyezett végével a falhoz szegezed a negyediket. Mielőtt a többi rád vethetné magát, a kő máris vastag kesztyűbe bujtatott kezedben van.
- Dobd fel! - kiáltja a magasban a ravasz cselszövő.
Te azonban e helyett leakasztod övedről féltve őrzött kincsedet. Uriás nagyúr gránátja hang nélkül robban fel a fal előtt. Magadhoz szorítod a Borzalom Szívét, és habozás nélkül a megnyíló fekete nyílásba veted magadat. Csak remélni tudod, hogy a mágikus átjáró nem valamilyen szörny fészkébe vezet.
Alvariel úrnő dühös üvöltését elvágja a mögötted bezáródó nyílás. Mintha kirántanák a lábad alól a talajt. Egy végtelennek tűnő pillanatig mintha csak repülnél, aztán lezuhansz valahova. Ismerős hangot hallasz:
- Éppen időben érkeztél, NÉV végzetúr.
Ajaj…
Mint a régi, szép időkben…
Megigazítod a sisakod szíját, és vállad egy mozdulatával kicsit arrébb tolod a hátadról lelógó pajzsot. Nem tudhatod, mennyit kell még várnod, hogy felharsanjanak a kürtök, és hordád seregei támadásba lendüljenek. Végre újra szabad vagy! Kikerültél a cselszövések útvesztőjéből, hazatértél hordád területére, és most itt állsz régi, jó fegyvertársaid között. A felkelő nap a hátatok mögött ragyog. Így majd elvakítja ellenfeleiteket, amikor azok megindítják a támadásukat.
Olyan hatalmas összecsapás előtt álltok, mint amilyenre nem került sor azóta, hogy a felszínre jőve végrehajtottátok az Ősök akaratát.
Egy fél holdfordulóval ezelőtt még nem nagyon hitted volna, hogy ma itt állhatsz bajtársaid oldalán. Valahol messze, egy távoli, gőzölgő őserdővel borított földrészen részese lehettél a csodálatos, de teljességgel gátlástalan Alvariel úrnő ravasz tervének. A hordák vezetői úgy döntöttek, hogy kicsalják a búvóhelyéről megfoghatatlan ellenfelüket, a titokzatos Szentet. Ez a lény látszólag egy végzetúr volt, aki maga mellé állította a hordák legkiválóbb harcosait. Belülről bomlasztotta a végzeturak közösségeit, elhintette a széthúzás és a gyanakvás magvait. Mindezért veszélyesebb ellenfélnek tűnt, mint azok a szörnyetegek, akik nyíltan támadtak rátok. Alvariel úrnő a te segítségeddel akarta megszerezni a Borzalom Szívét, ezt a különleges, pulzáló erővel teli drágakövet. Te azonban sejtetted, hogy a kristály horda könyörtelen úrnője a sorsodra hagy, ha átadod neki a zsákmányt, ezért egy kétségbeesett húzással elszöktél előle.
Vakmerően beugrottál egy olyan dimenzióajtóba, amiről nem tudhattad, hogy hová visz. Ösztöneidre hallgattál, a benned élő ragadozó most sem hagyott cserben. Amikor ismét előbukkantál a valóságban, ismerős arcok vettek körül.
Ismerős, de cseppet sem barátságos.
Mondjuk arra sohasem számítottál, hogy jó lesz a viszonyod az olyan félelmetes nagyurakkal, mint Terrgath, Magirox, Edralian vagy éppen Archaix. És azon se nagyon lepődtél meg, hogy a mellettük álló mágusok keze valósággal izzott az összegyűjtött erőtől. Annyian vártak rád a fáklyákkal megvilágított barlangban, hogy ellenük még egy más dimenzióból érkező, félelmetes szörnynek se lett volna semmi esélye sem.
Feltápászkodtál a megperzselt padlóról, és saját hordád parancsnokára néztél. NÉV parancsnok némán bólintott. Mögüle Uriás mester, hordád kémfőnöke lépett elő. Vastag, mágikus jelekkel díszített védőruhát viselt.
- Add át a Borzalom Szívét - szólt rád menydörgő hangon.
- Ezer örömmel - felelted, és Uriás felé nyújtod a drágakövet.
A kémek vezetője valamiért döbbent arccal nézett rád. Nem erre a válaszra számított volna?
- Odaadod szabad akaratodból? - kérdezte elbizonytalanodva.
- Persze, itt van, tessék. Örülök, hogy megszabadulok tőle.
Uriás megfordult, és az egybegyűlt hordavezérek és mágusokra nézett. Te ekkor vetted észre, hogy a bal kezében egy görbe, fűrészes élű tőrt rejtegetett a háta mögött. Két mágus lépett elő a félhomályból. Felismerted őket, Zek és Mafelon állt most előtted.
- Csak szerepet játszik - jelentette ki Zek. - Lehetetlen, hogy ne akarja megtartani. Öld meg, ahogy azt megbeszéltük.
- Várjunk csak - vágott a szavába Mafelon. - Mi van akkor, ha nem hat rá a kő mágiája? Meg kell vizsgálnunk, nem ölhetjük meg vizsgálat nélkül!
- Már miért ne ölhetnénk meg? Igenis végezzünk vele - erősködött Zek. - Abból még soha senkinek nem lett baja, ha megöltünk egy káoszfattyút vagy ellenséges férget! Ha élve hagyjuk, bármikor előtörhet belőle valami szörnyűség.
Ezek meg miről beszélnek? - csodálkoztál magadban. - Ugye, nem rólam?
- Ugye nem rólam beszéltek? - kérdezted meg, mert szeretted volna gyorsan tisztázni a dolgot. - Nekem nem kell a kő! Csak azért hoztam el, mert nem bíztam az úrnőben.
- Ez egy olyan lehetőség, ami ezerévente egyszer adódik - emelte fel hangját Mafelon. - Ha valaki képes harc nélkül átadni a követ, akkor nem szennyezi be vérével a benne lakozó félelmetes energiát. Nem mondhatunk le egy ilyen hatalmas erőforrásról!
- De miért nem hat rá a Szív ősei mágiája?
Mafelon ekkor egy különös, sárga anyagból készült kesztyűt húzott a kezére. Valamit halkan mormolni kezdett, mire a kesztyűből tiszta, kék ragyogás kezdett el feléd áramlani. Uriás villámgyorsan félreugrott a sugarak útjából, és gyűlölködő pillantást vetett a mágus felé. Zek irigykedve bámulta kollégáját, majd sértődötten elfordult.
A kék ragyogás odaért hozzád. Lassan elkezdett körbeölelni, de a következő pillanatban a fény elhalványult, és a sugarak mintha csak visszahőköltek volna tőled.
- Ez különös - morogta Mafelon. - Sőt, mondhatni lehetetlen.
Odalépett közvetlenül eléd, és a kinyújtott kezedben tartott kővel nem is törődve vizsgálni kezdett.
- A köpeny - kiáltott fel hirtelen. - Honnan a hetedik pokolból szereztél magadnak semmiből szőtt köpenyt?
A teremben álló mágusok felmorajlottak. Néhányuk kezében a meglepetés miatt kialudt a bevetésre kész támadóerő ragyogása.
- Alvariel úrnőtől kaptam az előbb. Levegyem?
- Az Ősök szerelmére, dehogy is! Most már mindent értek, de honnan van az úrnőnek ilyen anyaga?
- Egyszer talán elmondom - csattant fel egy hűvös, de nagyon határozott női hang. A bejárat felől testőrei gyűrűjében Alvariel úrnő gázolt át a tömegen. Néma biccentéssel üdvözölte a többi horda parancsnokát. A két mágust levegőnek nézte. Egyik kísérője egy fekete fémből kovácsolt ládikót nyomott Uriás kezébe.
- Vedd el tőle a Szívet, és tedd bele a ládába. Az éjezüst egy ideig hatástalanítja majd a kő alattomos erejét.
Uriás odalépett hozzád, és enyhén habozva átvette a követ. Bár most úgy kellett volna érezned, mintha valami nagy dolog esett volna le a szívedről, mégsem tudtál megkönnyebbülten fellélegezni. Az úrnő ugyanis villámló tekintettel rád nézett.
- Te meg megpróbáltál átverni engem? Ezt nem úszod meg ép bőrrel!
Hirtelen kiszáradt a szád. Sikerült magadra haragítanod az egyik legerősebb horda vezetőjét.
- Tudod, miért nem öllek meg most azonnal? - kérdezte az úrnő.
Bár szemed sarkából láttad, hogy saját parancsnokod viharos arckidelejezéssel elindult felétek, erődből csak annyira futotta, hogy megvond a válladat.
- Azért nem bántalak - folytatta az úrnő -, mert itt a teremben van vagy fél tucat olyan végzetúr, akik még nálam is jobban szeretné karón látni a fejedet. És ők sokkal kegyetlenebbek, mint én.
Enyhe kétségbeeséssel néztél hordád vezetőjére.
Jöhet ennél rosszabb?
Egyszerű, sima élethalálharc…
Az öt horda egyesített vezérkarának mágusai hatalmas erejű varázslattal tették még erősebbé a bal kezedben tartott pajzsot. Zek mágus persze a lelkedre kötötte, hogy a csata után azonnal add vissza nekik. Mégpedig sértetlenül, ha lehet…
Ezt mondta! És látszott rajta, hogy komolyan is gondolja a dolgot.
Ha nem éppen egy erősen bizonytalan kimenetelű csata előtt álltál volna éppen, akkor igen durván megmondtad volna neki a véleményedet. Meg persze, ha nem lett volna olyan nagyhatalmú mágus, aki egyetlen csettintéssel le tudta volna égetni a húst a csontjaidról. Így aztán csak hallgattál.
Ez lesz a második komolyabb összecsapás, amióta visszatértél hordád területére a Borzalom Szívéből. Egyből a háborús készülődés kellős közepén találtad magadat. A látóhatárig terjedő síkságon katonai sátrak ezrei sorakoznak. A tábort mágikus erőtől valósággal vibráló alacsony falak és tornyok veszik körbe. A magasban a kristály horda fekete korongjai köröznek, rajtuk mágusokkal, és válogatott, harcedzett végzeturakkal. A hordák legerősebb varázstudói hatalmas térkaput nyitottak nem messze tőletek. Ezen keresztül nem csak különös ruhát viselő végzeturak csapatai, de zárt alakzatba rendeződött galetki katonák menetoszlopai is csatlakoztak hozzátok. Megdöbbentél a kis galetkik nagy létszámát látva. Mennyien lettek ezek! Ilyen rövid idő alatt!
A fő tábort egy kis folyó választja el a kristályhorda különítményének szálláshelyétől. Senkit sem engednek a fekete korongok közelébe. A folyó innenső partján pedig azok a végzeturak kaptak helyet, akiknek sikerült megszelídíteniük egy-egy hatalmasabb élőlényt, állatot, szörnyeteget.
Megdöbbentél, amikor először láttál a magasba emelkedni egy olyan ifjú sárkányt, aminek egy állig felfegyverzett végzetúr ült a hátán. Most már legalább három tucatnyi sárkánylovas van a táborban, de eddig még nem tudtál beszélni velük. Szinte el sem mozdulnak félelmetes hátasaik mellől, és ha valami dolguk is akad a táborban, akkor sem állnak szóba a közönséges végzeturakkal. Éreztetik, hogy mindenkinél többre tartják magukat. A fekete korongok mestereivel különösen feszült a viszonyuk. Az eget bámulva már többször is akaratlan tanúja lehettél annak, hogy a korongok és a sárkányok majdnem összeütköztek odafent, mert egyik sem akart utat engedni a másiknak.
Pedig innen lentről elég tágasnak tűnik az égbolt.
Nem lehetett egyszerű megoldani egy ekkora haderő ellátását. A tábor közepén emelkedő mágustornyok árnyékában persze rengeteg lélekkristályt halmoztak fel, de ezekből a strázsamesterek nem nagyon szeretnek senkinek sem adni. A környéken már alig maradt levadászható élőlény, és a parancsnokok szigorúan megtiltották, hogy a végzeturak a többi horda tagjaitól vegyenek el lélekenergiát. Persze, amikor valaki egyedül megy ki a sivatagos dombvidékre mászkálni, akkor történhetnek balesetek. Az elmúlt napok során téged is kétszer megtámadtak ismeretlen végzeturak, állítólagos szövetségeseitek. Szerencsére elég kemény fickó vagy már ahhoz, hogy ne okozzon gondot elbánni egy-két ilyen zabolátlan vetélytársaddal.
Viszont tegnap majdnem ott hagytad a fogad, amikor egy portyázó végzetúr rád uszította ősöreg góliátját. Amikor pedig ma hajnalban jóllakottan visszatértél a táborba, látótávolságnyira a jól őrzött kaputól egy csáplord támadt rád. Megúsztad, de csak azért, mert a kapuőrök elkezdték tűzgömbökkel bombázni a szörnyszülöttet.
Kezdesz arra gyanakodni, hogy Alvariel úrnő tényleg csak azért nem tépte le múltkor a fejedet, mert hagyni akarja, hogy más végzeturak ennél jóval kegyetlenebb módon bánjanak el veled.
De mitől lett hirtelen ennyi ellenséged?
Szerencsére a hordád visszafogadott, és már senki sem gondolja rólad azt, hogy a félelmetes Szent kimosott elméjű rabszolgája lennél. A mágusok alaposan megvizsgáltak, de nem találtak semmi olyasmit rajtad, ami megszállottságra utalt volna. Kimerítő kalandjaid nem maradtak jutalom nélkül. Hordád vezetője irtózatos haragra gerjedt, amikor az úrnő mindenki füle hallatára megfenyegetett. Csak azért is megjutalmazott, hogy lássák, ki nálatok a főnök. Uriás mester viszont azt a tanácsot adta, hogy most egy darabig ne nagyon mászkálj egyedül a sötétben, és ha lehet, maradj mindig hordád hadiszállása közelében.
Mivel a legtöbb társadnál már valamivel erősebb és jóval tapasztaltabb vagy, ezért az egyik elit támadóosztagba soroltak be. A parancsnokok tanácsa persze nem kötötte az orrodra, miért kell nekik a Borzalom Szíve, mire akarják felhasználni, de egyenlőre nem is nagyon izgat a dolog. Megpróbálsz életben maradni, megpróbálod túlélni az egymást követő könyörtelen összecsapásokat. Már csak rövid idő kérdése, hogy megütközzetek a Szent főseregével. Kegyetlen összecsapásra, iszonyatos vérfürdőre számítasz.
És akkor Zek arról beszél, hogy ne tedd tönkre a pajzsodat…
Nem kellett volna ettől meghalnia?
Enyhe döbbenettel nézel az előtted tornyosuló lényre. Az előbb felkaptál egy ötlábnyi pengéjű kardot a véres földről, és tövig a szörnyeteg mellébe vágtad, oda, ahol megítélésed szerint a szívének kellett volna lennie. A kékes ragyogású penge könnyedén átszaladt a rém vastag, csatakos, zsíros bundáján, a torz külső csontváz sem okozott gondot, és ahogy a markolatvédőt belenyomtad a mellébe, az új fegyveredet díszítő drágakövek felizzottak, és fényüktől lángra lobbant a fenevad húsa.
Szóval igazán illett volna egy utolsó hörgés kíséretében kilehelnie a lelkét, hogy aztán szépen hanyatt zuhanva agyoncsapjon néhányat a körülötte tolongó aprótermetű, de igencsak éles fogazattal megáldott férgek közül.
Mondjuk a hörgéssel nincs is semmi baj, mert ellenfeled hörög rendesen, de szemmel láthatóan esze ágában sincsen holtan összerogyni.
Viszont most legalább elengedte a torz végtagjában tartott végzetúr összezúzott holttestét. A harcos élettelen teste a halottakkal és sebesültekkel borított, sáros talajra hullott. Fejéről lehullott a sisak, hosszú, fekete haja kibomlott, és elmerült a mocskos vízben. Tekintete üveges csillogással mered a semmibe. Véget ért egy végzetúr élete.
Felüvöltesz, és bensődben olyan erővel kezd el tombolni a Szörnyeteg, mintha sohasem végezted volna el az összpontosító, önuralomra nevelő gyakorlatokat. Bosszút akarsz állni, meg akarod torolni, hogy nincs többé az a bajtársad, aki ma reggel még jókedvűen, tréfálkozva állt melletted, ahogy felsorakoztatok a domboldalon, hogy újabb csatában mérjétek össze erőtöket a Szent szolgálatában álló elvakult csatlósokkal, és azokkal a torz, mutáns szörnyetegekkel, akik ellenfeleitek oldalán kapcsolódtak be a küzdelembe.
Lehullik rólad az ólmos fáradtság. Már nem számít, hogy több mint egy hete folyamatosan küzdöttél az árulók ellen, hogy alig tudtál aludni, hogy cafatokban lóg rajtad a vérted, hogy napok óta alig ettél valamit.
Két végzetúr ugrik melléd. Egyikük lándzsája átszakítja a szörnyeteg torkát, de az ezzel a sebbel sem törődik. Vastag csonttövisekkel burkolt ökle lecsap, és újabb végzetúr zuhan a mocsokba. Másik társad azonban kihasználta, hogy a rém nem rátok figyelt. Villámgyorsan megkerülte a hatalmas termetű ellenséget, félrerúgott maga elől két kisebb férget, és máris a szörny hátán áll. A kezében tartott, finoman megmunkált tőr azonban nem tudja átmetszeni az ellenfél torkát. A lény hörögve megpróbálja lerázni hátáról bajtársadat.
Körülöttetek alvilági küzdelem tombol a félhomályban. Az iszonyatos erővel tomboló szél túlharsogja a csatázók üvöltését, a haldoklók jajszavát. A hegyek lábáig tartó völgyben ott harcolnak az összes nagyobb horda válogatott bajnokai. Az átlagosnál tapasztaltabb, harcedzett végzeturakat küldték ide, olyanokat, akik nem ijednek meg a saját árnyékuktól, de a halál közelségétől sem.
Olyanokat, mint te!
Most megmutatod, mire vagy képes!
Megfeszíted ujjaidat, és mindkét kezedet belenyomod a kard pengéje alá, oda, ahol mély seb tátong a lény mellén. Megragadod a seb két szélét, közelebb lépsz a lényhez, és elkezded szétfeszíteni a nyílást. Társad fent megérti, mire készülsz, és vadul elkezdi kaszabolni a szörny torkát, hogy időt adjon neked. Bátorsága az életébe kerül. A lény hirtelen megragadja társad fejét, és egyetlen csavaró rántással letépi a törzséről. A magasba törő sötétvörös szökőkút téged is beborít, de ekkorra már elég tág a rés ahhoz, hogy a szörny testébe nyomd az öklödet.
Egész karod izzani kezd, ahogy egy pillanat alatt kiengeded a magadban gyűjtött erőt. Mintha csak pokolkénnel töltött üveget lobbantottál volna lángra a szörny belsejében. Olyan üvöltés tör elő összeszabdalt torkából, hogy az még a kavargó csata zaját is túlharsogja. Fény tör elő szájából és szeméből, és perzselő hőség csap le rád is. Elrúgod magadat a lénytől, aki végre azt teszi, amit elvársz tőle. Húsa és vértezete leég a csontjairól, és a torz, idomtalan csontváz megfeketedett, villámsújtotta fatörzsként lassan hátradől.
Letörlöd elhunyt bajtársad vérét az arcodról. Gyors fohásszal az Ősök figyelmébe ajánlod a lelkét, aztán sietve szétnézel egy alkalmas fegyver után, mert az összevisszaságból egy igen csak megtermett tüskés gigaféreg bontakozik ki.
Cseppet sem tetszik, ahogy szimatolva feléd fordul. Szinte biztos, hogy nem barátkozni akar.
Egy gyémántból faragott fejű buzogányon akad meg a tekinteted. Felkapod, és elindulsz a gigaféreg felé.
Mindig is szerettél volna néhány óriástüskét a sisakodra…
Csak egy kés van nálad, meg az Ősök áldása, de ez is elég lesz…
Nesztelenül lépdelsz a mély hóban. Nincsen szükséged mágiára, ha becsukod a szemedet, a benned tomboló Bestia kiterjeszti érzékeit, a te érzékeidet, és pontosan érzi, érzitek, hol vannak az Ellenség őrszemei. Könnyedén el tudod kerülni őket, és megközelíted a szikla peremét. Lekuporodsz, és szétnézel.
A völgyben csak megfeketedett gerendák állnak ki az embermagasságú hóból. Az orglingok faluját már régen elpusztították. Szemben viszont, a csillogó fekete jéggel borított szikla csúcsán ott sötétlik az éjfattyú citadellája. Oly hosszú keresés után eljutottál ide, és most csak rajtad áll, hogy kiderítsd az igazságot.
A helyet olyan erős seregek, könyörtelen lények, félelmetes mágia övezi, hogy azzal még a legerősebb hadseregnek is meggyűlhetett volna a baja. De egy magányos végzetúr? Mágikus, könnyen észlelhető fegyverek nélkül? Ellenségeitek hatalmas szárazföldi és légi támadásokra készültek fel. Halványan izzó tetejű kőoszlopokat emeltek szerte a hegyek gerincén, amelyek megakadályozták, hogy bárki is térkaput vagy dimenziórést nyisson. A sziklák tetején katapultok, csataskorpiók és balliszták várják a kristályhorda korongjainak felbukkanását. Idomtalan testalkatú, görnyedten álló íjászok fürkészik az eget a csontburkolatú bástyák tetején. Valóságos óriás mind, nyílvesszőik hossza meghaladja az átlagos végzetúr magasságát. Nem kételkedsz abban, hogy a hatalmas termetű lények feladata a sárkánylovasok leterítése lenne.
Keskenyre csiszolt lencsét emelsz a szemedhez. A halványkék lencse kicsit megváltoztatja a környék képét. Bár nincsen benne egy szemernyi varázserő sem, a hétfejű hidra szemlencséjéből metszett korong megmutatja neked a közelben lévő mágiahasználókat. Alaposan szemügyre veszed vele a környéket, és itt is, ott is felfedezed az ellenség szolgáit. Nem csak halandók gyülekeznek a falak árnyékában, az biztos.
Már régóta készültél arra, hogy eljutsz ide. Amikor a hordafőnökök tanácsa felajánlotta neked a lehetőséget, azonnal lecsaptál rá, pedig alig álltál a lábadon a hosszú hetek folyamatos küzdelmétől. A hordák serege négy nagyobb csatában ütközött meg a Szentet követő csőcselékkel. Túlzás lenne azt állítani, hogy győztetek. A frontvonal most jó harminc mérfölddel hátrább húzódott, mint a harc kezdetekor, de legalább még tartottátok magatokat. A hátatok mögött a messzeségben már látszott Rúven fenséges csúcsa. Csak nem hátráltok egészen odáig? Csak nem szorítanak vissza benneteket a felszín alá?
Iszonyatos veszteségeket okoztatok az ellenséges erőknek, de minden egyes levágott áruló végzetúr vagy agyonvert, alantas, torz lény helyére három-négy állt azonnal. És ami a legszörnyűbb, a legválságosabb pillanatokban újra-és újra kiderült, hogy valamelyik bajtársatok áruló! A Szent aljas ügynökei remek munkát végeztek. A hordák tagjai alig akartak szóba állni egymással, és még az azonos hordához tartozó végzeturak is gyanakodva figyelték egymást.
Éppen a sebeidet látták el, mert reggel kicsit lebecsülted a hátad mögött felbukkanó magmaelementál gyorsaságát. Megúsztad a dolgot, de nem volt éppen jó kedved, amikor egyszer csak ott állt előtted Uriás mester, hordád kémfőnöke. Nemsokára a fővezérek tanácskozósátra előtt találtad magadat. Archaix, Terrgath, Magirox és Edralian ugyan nem méltatott arra, hogy személyesen is találkozzanak veled, de már azt is elismerésnek kellett tekintened, hogy Zek és Mafelon, a hordák két beképzelt, ugyanakkor kegyetlenül erős mágusa hajlandó volt szóba állni veled. Amikor tőlük kapsz feladatot, az többnyire nagyon közel jár egy halálos ítélethez. Kezdtél arra gyanakodni, hogy két mágus Alvariel úrnő megbízásából próbál meg feltűnés nélkül a pokolba küldeni.
A pokolba vagy legalábbis az előcsarnokába…
- Minden a terveknek megfelelően alakul - lelkesedett Zek. - Az ellenség besétált a csapdánkba.
- A látszat ellenére csak taktikai visszavonulást hajtottunk végre, hogy megadhassuk nekik a kegyelemdöfést - vágott a szavába Mafelon. - Nem igaz, hogy elfogytak a tartalékaink, és hogy a vezérek már a menekülést készítik elő.
- Mindazonáltal, itt az ideje egy elterelő hadműveletnek - folytatta Zek. - Tudtam, hogy számíthatunk rád.
Értetlen arccal néztél rájuk. A magmaelementál alaposan ellátta a bajodat, ezért nem tartottad kizártnak, hogy a fejedet ért ütések miatt egyszerűen lemaradtál a párbeszéd egy részéről.
Most pedig itt hasalsz a szikla peremén, és arra készülsz, hogy lemássz a tükörsima falon, kijátszd a lenti őrszemeket, feljuss valahogy a fekete bástya oldalára, és bent a citadellában végezz az erőd urával.
Egy éjfattyúval…
Bizonyára a fejedet ért ütések utóhatása, hogy nem emlékezel arra, mivel is vettek rá erre az őrültségre…
|
