Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/46000
|
2010-12-06
Nem emlékszel arra, hogy valaha is ennyire zavarba jöttél volna…
Nyuszika, a rendkívül ostoba nevű, de annyira félelmetesebb külsejű és mélységesen rosszindulatú sárkány hatalmas szárnycsapásokkal szeli az eget. Odalentről a sivatagból nézve valószínűleg csak parányi fekete pöttynek látszhat fönt a magasban, a szikrázóan kék égen. Te azonban nem odalentről, biztos távolságból nézed ezt az irdatlan méretű, rendkívül büdös és igencsak életveszélyes szörnyeteget, hanem itt ülsz a hátán és ráadásul nem is egyedül.
Valamiért úgy érzed, hogy ez utóbbi tény csak ront a helyzeteden.
Jó pár órája annak, hogy magatok mögött hagytátok az utolsó gyér, szél tépte facsoportot és kiértetek a látóhatárig nyúló sivatag fölé. Az első néhány óra során a szárnycsapások ritmusa szemernyit sem lassult, ám mostanra már kezded észrevenni, hogy az iszonyatos, perzselő hőségben a sárkány is kimerült. A válladról lelógó táskában éppen elég lélekkristály van ahhoz, hogy neked még egy darabig ne kelljen különösebben gyakran vadászni, de vajon mit fog enni ez a visszataszító szagú ocsmányság, ha egyszer megéhezik?
És mit fog inni? Egyáltalán isznak a sárkányok? Kicsit előrehajolsz és a bal szárnya fölött kikémlelve fürkészni kezded a talajt. Odalent életnek semmi nyomát se látod. Egyre nyugtalanabbá válsz. Mit fog enni a sárkány, ha majd megéhezik? Hiszen ameddig a szem ellát hármatokon kívül sehol egy élőlény. Azt pedig le mered fogadni, hogy a szörnyeteg parányi agyában, már ha egyáltalán van neki agya, fel sem merül a gondolat, hogy saját úrnője felé forduljon.
Ez pedig sajnálatos módon azt jelenti, hogy adott esetben majd te állsz meglehetősen előkelő helyen a sárkány étlapján.
Lassan süllyedni kezdetek. Hellza végzetúrnő megpróbálja rávenni hátasát, hogy magasabbra emelkedjen, de az otromba szörnyeteg most már jól láthatóan fáradt. Ismét előrehajolsz, és abban reménykedsz, hogy felfedezel valahol egy zöld foltot a talajon, egy oázist, ahol megpihenhettek és ivóvizet találhattok.
Hellza dühösen megrántja a sárkány szemhéjába erősített kampókban végződő vastag és díszes bőrszíjat. Hátasa dühösen felmordult és ingerültségében kihagy egy szárnycsapást. Majdnem nyíllövésnyivel zuhantak lejjebb, mire összeszedi magát és ismét megpróbál magasabbra vergődni. A zuhanás pillanatában önkéntelenül is megkapaszkodtál az első kezed ügyébe kerülő dologba. Balszerencsédre ez nem volt más, mint a végzetúrnő dereka. Érzed, hogy szorításodban valósággal megdermed, de amíg tart a zuhanásotok, addig képtelen vagy elengedni.
Persze nem azért, mert iszonyatosan megrémültél. Á dehogy! Egy ilyen félelmetes, harcedzett végzetúr, mint amilyen te is vagy, csak nem fog megijedni egy ilyen apró zuhanástól. Ugyanakkor itt fent a magasban egészen furcsa gondolatok merülnek fel az elmédben. Például az, hogy a sárkánylovasokon kívül más végzetúr eddig még sohasem zuhanhatott ekkorát. Vagy ha mégis, akkor azt egészen biztosan nem élhette túl, így aztán nincs miért szégyenkezned.
Nem mintha persze bármi okod lenne a szégyenkezésre. Az előbb ugyanis nem üvöltöttél. Csak kifújtad a tüdődből a levegőt, ami valamiért elég furcsa hangot adott. És valószínűleg a sárkánylovas végzetúrnő nem is hallotta meg, vagy ha igen, nem is figyelt rá.
- Az Ősök szerelmére! Ne mocorogj! - csattant fel Hellza.
- Nem is mocorgok - válaszolt sértődötten.
- De igenis mocorogsz! - ellenkezett az a kiállhatatlan nőszemély. - Érzem. És engedjél már el végre! Kapaszkodj a nyeregbe!
Egyáltalán nem mocorogtál. Ebben szinte biztos voltál. Ugyanakkor viszont indulásotok első pillanatától kezdve igencsak kétségesnek tartottad, hogy sokáig kibírjátok-e majd egymás mellett. A végzeturak magányos lények. Akárcsak a született ragadozók, többnyire kerülitek egymás társaságát és ha nem fenyeget közös külső ellenség benneteket, akkor inkább mindenki igyekszik a maga útján járni. A hordák bázisain, a mágustornyok árnyékában is csak nagyon ritkán fordul elő, hogy az egyik végzetúr megérintse a másikat. Kivéve persze, amikor harcoltok vagy táplálkoztok.
Hordád parancsnoka azonban ragaszkodott ahhoz, hogy Hellza társaságában, az otromba szörnyeteg hátán ülve juss el távoli célodba. Egyértelműen tudtodra adta, hogy nem utasíthatod vissza ezt az életveszélyes megbízatást. Végül aztán beleegyeztél, mivel megértetted, hogy nem marad sok választásod. A kristályhorda tagjai változatlan lelkesedéssel próbáltak meg végezni veled. Mivel a sárkánylovasok azóta gyűlölik a kristályhorda karcsú fekete korongjait, hogy első alkalommal emelkedtek az égre félelmetes hátasaik nyergében, jó okod volt azt feltételezni, hogy majd megvédenek.
Ez persze nem zárta ki azt, hogy valami félreértés miatt ne egy sárkány végezzen veled. Például egy olyan éhes, kimerült és rosszindulatú dög, mint amilyennek a hátán éppen most ülsz, és akinek a gazdája azzal vádol, hogy mocorogsz, miközben te nagy ártatlanul csak…
A ragyogóan tiszta égen összesen egyetlen parányi felhőcske úszott. Elképzelni sem tudod, hogyan tudtak mögötte elrejtőzködni a kristályhorda korongjai. Ők azonban pontosan ezt a pillanatot választották arra, hogy lecsapjanak rátok.
Fekete sárkányotok felüvöltött és zuhanni kezdett a talaj felé…
Sehol egy ismerős arc…
A nagyváros szélén álló torony legtetején állsz. Messze, a sivatag fölött parányi fekete pont hasítja az eget. Hellza végzetúrnő vadászni indult otromba és felettébb büdös hátasával. Te pedig itt állsz ezen a különös helyen, ami szinte semmiben sem hasonlít azokra a településekre, amelyeket korábban láttál.
Egy igazi nagyvárosba kerültél.
Nem nagyon emlékszel azokra az időkre, amikor még néped lent élt a Hegy mélyén. Akkoriban még te is csak egy voltál azok közül a halálra szánt galetki harcosok közül, akik arra készültek, hogy visszahódítsák világotokat az Ellenségtől. Csak halvány, ködös emlékeid maradtak meg, hogy milyen lehetett szülőfölded, a földalatti nagyváros. Néha alvás közben vagy félálomban felbukkan egy-egy emlék, ám a benned élő bestia nem szereti őket és ilyenkor hörögve neked feszül. Amikor fellázad a benned élő szörnyeteg, minden erődet össze kell szedned, hogy újra magad alá gyűrd, hogy megmutasd neki, te vagy az úr.
A felszínen még sohasem láttál ilyen hatalmas települést. Sokkal nagyobb ez, mint a galetki falvak vagy az orglingok nyomorúságos lakóhelyei. Eddig csupán egyszer láttál valami hozzáfoghatót, a végzeturak óriási katonai táborát, ahol összegyűltek a szövetséges seregek, hogy egyesült erővel legyőzzék a Szent förtelmes söpredék seregét. Az a tábor azonban csupán néhány hétig működött és a győzelem után lakói szétszéledtek. Mindenki visszatért saját parányi birodalmába, minden végzetúr újra a maga útját járta.
Ezzel szemben itt, a sivatag védelmében elképesztően sok galetki és más értelmes lény élt együtt. Legalább hat olyan magas torony emelkedett a magasba, mint amilyennek a tetején most te is állsz. Ezek fegyverzete valószínűleg könnyedén meg tudta volna semmisíteni még a kristályhorda fekete korongjait is. Nem csoda, hogy azok csak a legritkább esetben merészkedtek ide, a Középső Város közelébe.
Mert, hogy már korábban is jártak errefele, ahhoz kétség sem férhet. Az a három korong, amelyik lesben állva megpróbált végezni veled, pontosan tudta, hol kell csapdát állítaniuk. Csak a szerencsén és Hellza elképesztő tudásán múlott, hogy épp bőrrel megúsztátok az összecsapást. Meg azon, hogy Nyuszika valósággal feléledt, ahogy megpillantotta a korongokat és olyan erővel, elszántsággal és sebességgel indított ellentámadást, hogy az a támadóidat ugyanúgy meglepte, mint téged.
Persze azt sosem fogod elárulni a végzetúrnőnek, hogy igazából nem hősies elszántsággal, halálmegvető bátorsággal szökkentél az alulról támadó korong fedélzetére. Soha senki nem tudhatja meg, hogy valójában kiestél a sárkány nyergéből, amikor egy kékes színű villám nekivágódott a pajzsodnak, majd továbbcsúszva a tükörfényes felületen, vastag csizmába bújtatott lábad mellett megperzselte a nyergedet.
Mondjuk élő tanút nem hagytál magad után. Nem tudod pontosan, miféle lények álltak a fekete korongon, de nem végzeturak és nem is galetkik voltak. Abban nem kételkedtél, hogy bátor harcosok lehetnek, hiszen elképesztő lélekjelenlét kell ahhoz, hogy valaki egy ilyen ingatag, a belegyömöszölt varázserőtől hangosan zümmögő mágikus korongon szolgáljon nap, mint nap, ám az azonnal kiderült, hogy a közelharcra nem készítették fel őket.
Elmédben a szörnyeteg nagyon élvezte, hogy végre kikerült Hellza zavarba ejtő közelségéből. Néhány pillanatra átvette az irányítást tested fölött és mire észbe kaptál, már egyedül áltál a korongon.
Sajnos fogalmad sem volt arról, hogyan is kell irányítani.
Ezt a korong is megérezhette, mert megbillent és zuhanni kezdett. Elestél és csúszni kezdtél a pereme felé. A csiszolt gránitként csillogó felszínén nem tudtál semmiben sem megkapaszkodni. Ekkor azonban gyomorforgató bűz csapta meg az orrodat, árnyék borult rád, majd derekad körül összezárultak Nyuszika alkar vastagságú karmai.
Már megint.
A sárkány nagyjából 30 lábnyi magasságban engedett el a sivatag fölött. Egy galetki meghalt volna ekkora zuhanástól, te azonban talpadra estél, mint egy hatalmas ragadozó nagymacska. Majdnem derékig elmerültél a forró porban, ami azonnal ömleni kezdett csizmád belsejébe. Mire nagy nehezen kikászálódtál a csapdából és felmásztál a közeli szikla tetejére, addigra a sárkány is befejezte az étkezést. Hellza végzetúrnő valamilyen régi rom árnyékában ülve figyelte, ahogy kedvenc hátasa összegyűjti és felfalja a fekete korongok irányítóinak tetemét. Egy koronggal a sárkány végzett, a másik legénységét te mészároltad le, a harmadik elmenekült. Hellza széles vigyora elárulta, hogy ő is elégedett a csata kimenetelével. A mosoly csak akkor foszlott le az arcáról, amikor közelebb értél hozzá.
- Te meg mit bámulsz? - förmedt rád.
Némán, a feje fölötti faldarabra mutattál. Még sosem láttál olyan lényt, amit odafestettek. Gyönyörű volt, de zavarba ejtő. Az ismeretlen művész olyan valamit örökített meg, ami félig egy galetkire, félig azonban valami teljesen másra hasonlított.
Egy xenomorfra.
És téged éppen a xenomorfok miatt küldött hordád vezére a halálos sivatagba. Abba a rettenetes pusztaságba, ahonnan tudtoddal még egyetlen végzetúr sem tért vissza. Eszedbe jutott, mit mondott búcsúzáskor.
- Óriási veszély fenyegeti a világunkat Barrique végzetúr! Azok a mágusaink, akik képesek valamennyire belátni a jövőbe egy gyilkos sötét felhőről beszélnek. Ez nem hasonlít semmihez sem, amivel eddig találkoztunk. Lehet, hogy a fenyegetésnek valami köze van a xenomorfok elszaporodásához. Nem tudjuk biztosra. Megbízható hírekre van szükségünk. Állítólag keleten létezik egy királyság, ahol legyőzték és állatként tenyésztik a xenomorfokat. Juss el oda és derítsd ki, hogy mi az igazság.
Te pedig most itt állsz a Középső Város egyik tornyában és kelet felé bámulsz. A titokzatos királyság állítólag arrafelé van. Csak sajnos a város lakói nem fognak segíteni neked eljutni oda, mert halálosan rettegnek a távoli birodalomtól.
Ez itt az ellenség, de hova tűnt a sivatag?
Előző este, közvetlenül napnyugta előtt még ellenőrizted a Középső Város előretolt helyőrségének őrszemeit. A kristálytiszta levegőben egészen a látóhatárig elláttál. Fenséges, de kihalt táj vette körül a parányi erődet. Egy pillanatig úgy érezted, hogy te is csak egy parányi porszem vagy a kietlen pusztaság végtelenjéhez képest. Más volt ez a sivatag, mint az a könyörtelen csatamező, ahol annak idején, talán egy teljes világkorszakkal ezelőtt a felszínre támadó galetkiknek, a majdani végzeturaknak meg kellett küzdeniük az Ellenséggel. Rúvel hegye körül egykor virágzó tájak terültek el, amelyeket csupán a végtelen messzeségből érkező élősködő szörnyetegek hada pusztított el. Ez a sivatag viszont az idők kezdete óta kietlen, halálos pusztaság volt.
Aki bejött ide, az soha többé nem került elő…
És most bármerre is nézel, nyomát sem látod az okkersárga kő- és homoktengernek, mert mindent elborítanak a vérszomjas támadók hordái. Nagy harc vár rád. Végre megmutathatod a Középső Város lakóinak, hogy bizony igaz az a sok legenda, amit a végzeturakról hallottak. A helybeliek ámulva nézik, ahogy megigazítod fegyvereidet, majd egy könnyed mozdulattal felszökkensz a mellvéd tetejére. Ez az alacsony fal őket teljesen eltakarja, neked viszont csak a derekadig ér. Fent kihúzod magad és keresztbe fonod a karodat a melleden.
Elképesztően hősies látványt nyújtasz, de hát pontosan ez is a célod. Bátor, tapasztalt harcosok sorakoznak fel a hátad mögött, akiknek csupán egy parányi bíztatásra, egy apró reménysugárra van szükségük ahhoz, hogy szembe merjenek szállni a közeledő förtelemmel. Amikor az erőd parancsnoka megkért arra, hogy állj a csapatai élére, egy picit csodálkoztál a dolgon. Hiszen a helybeliek úgy ismerték a sivatagot, mint a tenyerüket. Amióta feltámasztották a városukat majd ezer alkalommal csaptak már össze a nomádokkal és a dűnék mélyéből előtörő mind nagyobb és mind félelmetesebb szörnyetegekkel.
Ez a támadás azonban jóval nagyobb volt bármelyik korábbi összecsapásnál. A sivatag nomádjai különös módon éppen akkor próbálták meg megsemmisíteni a galetki civilizáció legjelentősebb napkeleti hídfőállását, amikor te megérkeztél a városba. Csak remélni tudod, hogy az egybeesés a véletlen műve. Nem igazán hinnéd, hogy annyira fontos szereplője vagy az itteni eseményeknek, hogy a kedvedért valaki háborút robbantana ki. Ugyanakkor viszont a nyugati végzeturak közül te jutottál el először a remény nélküli sivatagba, a városba, amelyik mellett eltörpülhet a nyugat összes települése, és amelyik félúton fekszik Rúvel hegye és a titokzatos elveszett hegyvidéki királyság között.
Ma azért állsz itt az erőd falán, mert fontos megbízatást kaptál a hordád vezetőjétől. Edralian utasítására egy sárkánylovas hozott el a sivatag közepére. El kell jutnod a messzeségben rejtőző elzárt birodalomba, hogy kiderítsd, annak urai vajon tényleg leigázták a xenomorfokat?
Az neked is feltűnt, hogy ezek a különös és félelmetes lények egyre több helyen felbukkantak. Támadásaik gondot okozhatnak, főleg ha magányos végzeturakra vagy a galetkik elszigetelt, aprócska településeire csaptak le. Ugyanakkor viszont a xenomorf bolyok felszámolása nem okozott komolyabb gondot a végzeturaknak vagy a mágusoknak.
Hordád parancsnoka azonban mégis úgy ítélte meg, hogy foglalkoznia kell ezzel a kérdéssel. Persze ki mást küldött volna a veszélyes vállalkozásra, mint téged. Utad eddig nem volt hosszú, de máris vagy fél tucatnyi alkalommal próbáltak meg megölni.
És 2-3 alkalommal csak egy hajszálon múlott az, hogy életben maradjál.
Eljött az ellentámadás ideje…
A domb tetején lángban áll a Középső Város előretolt helyőrsége. Az alacsony falak tövében halomban hevernek a sivatagi nomádok és furcsa, torz segítőik holttestei. A védők íjászai és mágusaik iszonyú mészárlást rendeztek a támadók soraiban. A sivatagi hordák azonban olyan túlerővel csaptak le rátok, hogy végül egy titkos alagúton keresztül túlélő társaiddal kénytelen voltál elmenekülni az erődből.
Most itt állsz az öklömnyi kövekkel borított völgy mélyé és figyeled, ahogy a Középső Város két mágusa befejezi az előkészületeket. Egyikőjük a sivatagi település uralkodó osztályának jellegzetes képviselője. Az átlagos galetkinél alacsonyabb, fekete hajú, fekete bajszú és szakállú férfi. A sárgásbarna bőrű, rituális sebhelyekkel borított arcú férfi mandulavágású szeméből elképesztő akaraterő áradt. Népe már az Ellenség támadása előtt is évezredeken át uralta ezt a vidéket. Később ők zsarnokoskodtak a túlélők fölött, a titkos menedékhelyeken és visszatérésük, a város újjáépítése után is vaskézzel ragaszkodtak a hatalomhoz. Társa nála három fejjel magasabb, fakó szőke hajú, szürke szemű óriás volt. Szeme formájából és kiugró pofacsontjából azonban jól látszott, hogy azok közé tartozik, akinek ősei között egyaránt megtalálhatóak az egykori zsarnokok és a valamikori alávetett népcsoportok képviselői is.
A Középső Városban mindenki gondosan számon tartja az őseit. Az egykori uralkodótörzs már régen nem különül el a régi rabszolgák tömegétől. A leigázott szőke óriások leszármazottai még a mágusok zárt rendjébe is bejuthattak. Ugyanakkor jól emlékszel arra, hogy a város urai kivétel nélkül mind az egykori hódítók, tigrisszemű leszármazottai közül kerültek ki.
Az alacsonyabb mágus befejezi az előkészületet. Int társának, aki hátrahúzza köntösét bal karjáról és egy fekete csiszolt kőből készült pengével mély sebet ejt a csuklója belső oldalán. A világos vér élénkvörös sugara elmossa a homokra terített bőrköpenyre rajzolt bonyolult ábrákat. A köpeny felett remegni látszik a levegő és érzed, hogy körülötted valósággal sistereg minden. Az alacsonyabb varázsló most az erőd felé fordul. A dombról hömpölyögve közeledett a túlélő nomádok serege. Még most is elképesztő túlerőben vannak. Ekkor azonban megrendül alattatok a föld és közvetlenül a bőrköpeny előtt egy repedés jelenik meg a talajban. Nem nyílik szakadék vagy valamilyen hatalmas árok előttetek, de a következő pillanatban hajszálvékony rések ezrei tűnnek fel a domboldalon. Ilyen varázslatot korábban még nem láttál. A szilánkokra hasadó földsáv villámgyorsan eléri a domb tetejét, az erőd füstölgő romjait. Iszonyatos zaj hallatszik és újra megremeg alattatok a föld. Az alacsonyabb varázsló kerek dobot vesz elő. Amikor hetedszer is rávág, a domboldalon elszabadul a pokol. Mintha csak fekete felhő emelkedne a magasba. A kősivatag sziklái parányi borotvaéles szilánkokra hasadnak és az utolsó dobszó elhangzásakor valósággal szétrobbannak. A nomádok támadása megtörik, a domboldal megtelik cafatokra szakadt holttestekkel.
A magasabbik mágus most feléd fordul. Népe között valóságos óriás lehet, hiszen neked is majdnem a válladig ér.
- Itt az idő NÉV végzetúr! Tedd meg, amit megígértél, és mi is betartjuk az adott szavunkat.
Bólintasz és két kézzel a fejedre húzod a városban kapott nehéz, gondosan megmunkált sisakot. Bár nincsen rajta szemnyílás, mégis mindent tisztán és világosan látsz. A sisak megmutatja, melyik ellenfeled lehet még veszélyes és azt is, hogy hol vannak a támadók mágusai. A szájadat nem fedi el a vastag fémréteg. A város harcosai így jól hallják csatakiáltásodat.
Két kézzel megragadod fegyveredet és bömbölve elindulsz felfelé az összezavarodott, megtizedelt ellenség felé. A városi gyalogság harcosai kezükben hosszú két kezes fejszével mennydörgő csatakiáltással a nyomodba erednek. Különös sisakod segítségével pontosan látod, ahogy az arisztokrata íjászok a kristálytiszta ég fele fordítják és megfeszítik bivalyszarvra emlékeztető íjaikat. Fekete, kampós hegyű nyílvesszők fellege emelkedi fel a hátad mögött. Még félúton sem jársz a dombtető felé, amikor az első nyílzápor lecsap a nomádokra. Mire felérsz a domb tetejére, a város urai már ötödszörre zúdítanak össztüzet a fosztogatókra.
A nomádok első néhány sora alig tanúsít ellenállást. Legtöbbjük kerek pajzsából 2-3 nyílvessző áll ki. Könnyedén keresztülverekeded magad rajtuk. A domb túlsó oldaláról azonban előbukkannak azok a lények is, akik megúszták a sziklaszilánkok felrobbanását és a nyílzáporokat is.
Még sosem láttál ilyen teremtményeket. A rongyok, a mocskos bőrdarabok és a durván megmunkált fémlemezek alól nem csak emberi végtagok, de csápok, karmok és furcsán hajló lábak bukkannak elő.
Elmédben üvölteni kezd a fenevad, aki valósággal megmámorosodik a küzdelem lehetőségétől. Eszed ágában sincs visszatartani, engeded, hogy kitombolja magát. Győzelemre fogod vezetni a város seregét, ők pedig cserébe átvezetnek a halálos sivatag útvesztőjén és megmutatják, hogy merre van a titokzatos hegyvidéki királyság egyetlen kapuja.
A terved jónak tűnik. Feladatot végrehajtásához nem is kell már más, minthogy túléld ezt az összecsapást meg még azt a néhányat, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy megtisztítsátok a sivatagot.
Az elméd kiürül, a bestia átveszi az irányítást. A nomádok elit katonái indulnak meg feléd. Hörgő üvöltéssel köszöntöd őket. nagyszerű küzdelem vár rátok. Élvezed a harcot.
Hiszen végzetúr vagy…
A térképre nézel és nem hiszel a szemednek.
Ez egyszerűen lehetetlen. Képtelen vagy elhinni, hogy igaz lehet az, amit az elmeháborodott öreg galetki elmesélt neked. Csak az imént tértél vissza a vadászatból és a vénember váratlanul úgy döntött, hogy mégiscsak elárulja neked, hogyan juthatsz be a titokzatos királyságba.
Ezzel alaposan meglepett, hiszen az elmúlt napok során képtelen voltál rávenni arra, hogy elárulja a titkát. Most itt ültök egymással szemben az alacsony barlangban, a padlót elborító mocskos, büdös rongyokon és avas állatbőrökön. Az öregember nagyon is illik ehhez a lepusztult, elhanyagolt helyiséghez. Csontvázsovány testét rongydarabok és rosszul megmunkált szőrös állatbőrök takarják. Mocskos és büdös, ám amikor néha a szemedbe néz, tekintete nem hétköznapi intelligenciáról árulkodik.
Vagy talán ravaszságról?
Az elmédben élő bestia, hűséges harcostársad az első pillanattól kezdve ellenszenvesnek találta az átjáró őrzőjét. Ha hagytad volna, hogy a bestia vezéreljen, akkor azonnal letépted volna a vénember zsíros, zilált hajjal borított fejét. Te azonban úgy döntöttél, hogy úgy viselkedsz, ahogy hordád követéhez, egy udvarias diplomatához illik. Hiszen a Középső Városban már kiderült, hogy a hegyi királyságba vezető utat egyedül ez az elmeháborodott alak ismeri.
Ahogy a térképet nézed, eszedbe jut, hogy jó néhány héttel korábban ugyanígy bámultál egy másik hasonló irományt. Akkor hordád vezetőjével ültetek főhadiszállásotok egyik gondosan őrzött tárgyalókamrájában.
- Veszélyes küldetésre indulsz, végzetúr - nézett rád hordád parancsnoka, miután a távozó mágusok mögött bezárult az ajtó.
- Hozzászoktam már az életveszélyes kalandokhoz - válaszoltad, reményeid szerint szerényen.
Edralian összevonta a szemöldökét és valami megvillant a tekintetében. Úgy látszik, mégsem voltál annyira szerény és alázatos, mint amilyennek gondoltad magad.
- Ahogy hallhattad az előbb, a mágusaink nem tudják meghatározni, hogy milyen veszély fenyeget bennünket. Ne csodálkozz azon, hogy még a megszokottnál is harapósabb a kedvük. Gyakorlatilag semmit sem sikerült megtudniuk a Jáde Hercegségről. Hiába bámulják a fürkészgömbjeiket, hiába próbálnak meg kémlátomásokat küldeni, egészen egyszerűen képtelenek behatolni az ismeretlen birodalom védőfalai mögé. Még csak azt sem tudtuk meghatározni, hogy pontosan hol is uralkodik a Jáde Herceg.
- Nem lehet, hogy ezt a birodalmat is olyan természetes mágia védelmezi, mint amilyen a Borzalom Szívét is óvta? - kérdezted legutóbbi kalandodra utalva.
- Lehetséges, de nem tudjuk. És a bizonytalanság miatt úgy érezzük, hogy ez a hercegség fenyegetést jelenthet számunkra.
- Pontosan miért is érdekel minket a Jáde Herceg birtoka?
- Nagyon keveset tudunk róla és azt is csak a hagyományos felderítés eszközeivel sikerült összegyűjtenünk. Állítólag a hegyek között minden más felszíni királyságnál többen élnek. Még pedig gazdagságban és jómódban. Galetkik, orglingok, de még elfek és más túlélő népek tagjai is. A birodalom jóléte azon alapszik, hogy képesek voltak rabszolgamunkára kényszeríteni a xenomorfokat. Ők végzik el az összes nehéz munkát, ők dolgoznak a bányákban, velük hordatják a köveket, ők robotolnak az építkezéseken. A hegyek ölelésében mintha csak sikerült volna létrehozni a tökéletes harmónia társadalmát.
- És ez persze túl szép ahhoz, hogy igaz legyen? - néztél a parancsnokodra.
- Így igaz. Ezért aztán elküldünk keletre, hogy juss el a hegyek lábához és valami módon derítsd fel azt a birodalmat. Nem tudjuk pontosan, merre kell menned, ezért a lehető leggyorsabb, leghatékonyabb szállítóeszközt fogod megkapni.
Te persze azonnal észrevetted, hogy parancsnokod majdani szállítóeszközöd leírása során nem használta a kényelmes vagy a biztonságos szót. Rossz érzésed beigazolódott. Edralian ugyanis másnap elvitt a szörnylovasok táborába, ahol egy böhöm nagy sárkány majdnem letépte a fejedet.
Hosszú és kalandos út után aztán eljutottál a sivatag mélyén fekvő Középső Városba. Kivívtad a hatalmas település urainak megbecsülését, akik jutalmul segítettek eljutni ide a hegyek lábához. Az utolsó néhány száz mérföldnyi utat azonban egyedül kellett megtenned. Kísérőid, a Középső Város vakmerő, arisztokrata íjászai és hatalmas termetű gyalogosai ennél tovább nem mertek menni. Borzasztóan féltek a hegyekben rejtőző szörnyűségtől. Mivel közös csatáitok során megbarátkoztak veled, tiszteltek bátorságodért és erődért, ezért amikor elköszöntél tőlük, olyan képet vágtak, mintha egy temetésen lettek volna.
A te temetéseden.
Félelmetes hírű végzetúrként te mosolyt erőltettél az arcodra, öklöddel mennydörögve a melledre csaptál, majd megfordultál és határozott léptekkel elindultál a látóhatár felé, ahol a szürkés homályban már sejteni lehetett a világ legmagasabb hegységének első vonulatait. Út közben egy gyémántgólem, majd később egy negatív elementál támadt rád. Legyőzted a bestiákat, átkeltél néhány elképesztően mély szakadékon és végül megtaláltad a kapu őrét.
Akiről azonnal kiderült, hogy meg van háborodva…
Komolyan azt akarja, hogy gyalogolj bele a tükörbe?
Az Egyetlen Kapu Őre a csiszolt márványlapra öntötte a nyakában lógó mocskos zacskó tartalmát és a barlang hátsó falát beborító tükör felé biccentett…
Már majdnem két hét telt el azóta, hogy megérkeztél a hegyek lábához. Amikor nem vadásztál, hogy elegendő lélekenergiához juss, akkor megpróbáltad meggyőzni az elmeháborodott vénembert arról, hogy segítsen bejutni a Jáde Hercegségbe. Néha már úgy érezted, mintha szitával akarnál vizet hordani az üstbe. Az öregről leperegtek az érveid és néha azt vetted észre, hogy üveges tekintettel a semmibe bámul, miközben te javában beszélsz hozzá. Máskor meg szó nélkül felállt és elsétált mellőled, miközben te magyaráztál neki valamit. Amikor erre egyszer határozottan, de udvariasan rákérdeztél, az átjáró őre megvonta a vállát, beletúrt hosszú, mocskos hajába és szinte kisfiús mosollyal arról kezdett el beszélni, hogy valamilyen sokkal fontosabb dolog jutott az eszébe.
Kezdetbe még megpróbáltál jó benyomást tenni rá, hogy elnyerhesd a rokonszenvét. A sötét, büdös barlangban ülve órákon át hallgattad, ahogy elmeséli neked elképesztő ötleteit. Némelyik ötlete nem is tűnt annyira ostobaságnak. Főleg, amikor olyan dolgokról mesélt, amihez te nem értesz. De aztán egyik este ugyanolyan lelkesedéssel és határozottsággal kezdett el szónokolni arról, hogy milyen politikát kellene követniük a nyugati végzeturaknak, ahogy korábban téged is majdnem meggyőzött arról, hogy dzsinnek segítségével kell a távoli tengerek vizét elvezetni a sivatagba. Mivel amit a végzeturakról mondott, az az első szótól az utolsóig ostobaság volt, gyanakodni kezdtél arra, hogy esetleg a többi ötlete se annyira ésszerű, ahogy azt az első pillanatban gondoltad.
Ráadásul sokáig úgy tűnt, hogy a vénségnek esze ágában sincs megmutatni neked a bejáratot.
Amikor azonban ma délután visszajöttél a vadászatból, és odalökted a rengeteg öklömnyi xenomorfnak az átoksárkány maradványait, azt láttad, hogy ott ül egy penésszel borított sziklán a barlangja bejárata előtt. Csak ritkán volt alkalmad fényes nappal is találkozni vele. Rongyait madár- és patkánykoponyák, xenomorf csontok, karmok és fogak díszítették. Ócska sapkája valamikor egy nomád fejedelem díszes süvege lehetett, de már rég elvesztek róla a drágakövek, megkopott a bársonya és az elhagyott díszítést xenomorfok csontdarabkáival pótolták. A beesett arcú, sovány fickó egy hatalmas rovarra emlékeztetett.
Rosszkedvűen közeledtél felé, ám ellenszenved szinte azonnal semmivé foszlott, amikor közölte veled, hogy ma bejuthatsz a Jáde Herceg birodalmába. Azt gondoltad, hogy hosszú, földalatti út vár rád a hegyek alatti örök sötétben, az égbe törő kőóriások gyökerei között. Ehelyett az öregember elvezetett egy közeli ősi épület, ahogy ő mondta, egy templom romjai közé, és rámutatott a pince alatti helyiségben rejtőzködő széles, zöldes fényű tükörre.
Most pedig gyanakodva bámulod a kőpadlóra szórt csontokat, karmokat, agyarakat, furcsa megzöldült húscafatokat. Az öreg kinyújtja egyik hosszú, mocskos körmű karomra emlékeztető ujját és kavargatni kezdi vele a sok szemetet. Elég sokat küzdöttél már mágia ellen ahhoz, hogy megérezd a hirtelen feltámadó varázserőt. A furcsa szemét valamilyen módon megszólította a tükröt, amelynek felszíne mintha megmozdulna.
Talán csak képzelődsz?
Úgy érzed, mintha a tükör középpontjából lassan hipnotikus ütemben koncentrikus hullámok indulnának ki. A szoba elsötétedik. Az öregembert elnyeli a sötét, csupán a szeme világít a homályban. Megerősödik a tükör zöldes ragyogása. Mintha már nem is csiszolt üveglap, hanem fényes selyemfüggöny lenne előtted. A homályból ekkor meghallod a kapuőr hangját.
- Indulhatsz végzetúr. Lépj át a fátylon, és nézz szembe a végzeteddel.
Elmédben felüvölt a bestia. Csapdától tart. Arra próbál rávenni, hogy megforduljatok és a lehető leggyorsabban elmeneküljetek erről a furcsa helyről. Te azonban összeszorítod a fogadat, kihúzod magad és elindulsz a selyemfüggöny felé. Egy pillanatig sem habozol, hiszen a fajtád nem ismeri a félelmet. Bátor vagy, elszánt és szinte legyőzhetetlen.
Végzetúr.
Félresöpröd a smaragdzöld, csillogó, leheletkönnyű függönyt és keresztüllépsz a tükör felszínén.
A következő pillanatban már a Jáde Hercegség lakóival nézel farkasszemet.
Nem tűnnek túl barátságosnak…
|
