Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/46000
|
2010-11-25
Ismét álmodsz - ez egyike a szokásos visszatérő álmoknak. Kint vagytok a felszínen, a csapatotokkal együtt, és egy romváros felé mozogtok. Társaiddal együtt legyező alakban szétterültök, megpróbáljátok bekeríteni a középső, erődítményszerű építményt. Mindenkinek a teste vibrál az erőteljes védő- és erősítő mágiától. Érzed, hogy pörög benned az adrenalin, az érzékeid élesebbek, mintha ébren lennél. Az erődítmény falai ekkor szétnyílnak, és kiemelkedik egy hatalmas fekete gömb. A támadók egy része azonnal varázsolni kezd, mások egy-egy hihetetlenül nagy ugrással a levegőbe szökkennek, és valószínűtlenül nagy, mágikusan izzó fegyvereiket és végtagjaikat felemelve, lecsapnak a gömbre, majd könnyedén földet érnek. A gömbből fekete sugarak csapnak elő, egy társad, aki melletted áll, egyszerűen szétfolyik, amikor egy sugár eltalálja, hiába a védővarázslatok. Te csak dermedten nézel, mozdulni sem bírsz, ahogy a gömb egyenként végez társaiddal. De végül megtörik a támadások nyomán, a gömb felszíne több helyen felhasad, mint egy gyümölcs héja. Még egyszer utoljára megpróbál feljebb emelkedni, aztán lezuhan a földre. Lassan mozdulsz, közelebb próbálsz menni, ahogy néhány gyémánt jelvényt viselő katona közelebb lép, hogy kivégezze az Ellenséget. Ekkor a fonnyadó gömbhéjak közül kiemelkedik valami iszonyat. Védőpajzsát elveszítve, az idegen teremtmény látványa is olyan, hogy néhány másodpercre mindenki bénultan áll. A fekete teremtmény kinyúl nyálkás csápjaival, és eltöri a gerincét két mellette álló katonának. A többiek azonban lecsapnak. A lény sikolya szinte megsüketít, a földre rogysz. Aztán mintha egy óriási tűzgömb robbanna fel, forróságot érzel, és a légnyomás hátrarepít. Tűznek azonban nyoma sincs, csak valamiféle fekete nedvesség borít be mindent. Sok társad mozdulatlanul fekszik, mások üvöltenek és a fejüket fogják. Te nem érzel semmit, de aztán az arcodhoz nyúlsz, és látod, hogy folyik le rajta valami fekete. Ez a valami belefolyik a szemedbe, nem tudsz ellene tenni, és a szemeden keresztül egyenesen a fejed belsejébe. Te is üvöltenél, de képtelen vagy, és jön a sötétség.
Verítékben úszva riadsz fel. Mindig ez az álom, szörnyű. A csata tényleg megtörtént, de persze nem bámultál dermedten, magad is részt vettél benne. Egyike voltál a szerencséseknek, aki túlélte a dolgot. A harcban nem folyt valójában semmi a szemedbe - de könnyen lehet, hogy a tudatalattid így emlékszik arra, ahogy a fertőzés elterjedt. Osztagotok még számos más teremtménnyel is végzett: az "Ellenség" egy gyűjtőfogalom a bolygótokat ezer éven át megszálló idegen lényekre. De sorban, egyenként elpusztítottátok mindet, nem volt kegyelem. És ahogy egyre újabbakat támadtatok meg, egyre kevesebb volt a veszteségetek, a gyilkolás szinte rutinná vált. De a fertőzés ott volt, talán nem mindegyik lény, de a legtöbb mind elszórta spóráit, mielőtt meghalt volna.
A seregben mindenki alapos képzést kapott arról már korábban is, hogyan kell az Ellenséggel harcolni. A Hegy mélyén találhatóak voltak olyan lények, amelyeket az Ellenség esszenciája megfertőzött, sőt át is alakított, uralta az elméjüket. Az ezekkel a szörnyekkel vívott csaták megtanítottak arra, hogy mik a gyenge pontjaik, és mik az erősségeik. A Thaur apóval való találkozásig sosem gondoltad volna, hogy az így szerzett ismereteket - "inimíciát", az Ellenség ismeretét - arra is lehet használni, hogy a fertőzést megakadályozd. Őszintén reméled, hogyha működik a kezelés, és a fertőzést sikeresen visszaszorítod, a rémálmok is eltűnnek.
Az eget egész nap szürke porfellegek borítják, sötét van és a levegő nagyon száraz, nincs túl jó hangulatod, ahogy észak felé mész. A sivatagos vidéken rejtekhely sem kínálkozik, ezért amikor a távolban feltűnik három alak, döntened kell, hogy menekülsz, vagy találkozol velük. De ugyan ki árthatna neked? A végzeturak mindig magányosan portyáznak, ezek legfeljebb valamilyen alsóbbrendű faj képviselői lehetnek, legfeljebb lélekenergiájukat veszed. Ők is észrevesznek téged, és feléd veszik az irányt.
Ahogy közelebb érnek, meglepődve látod, hogy hozzád hasonló végzeturakkal találkoztál. Azaz, a pontosság kedvéért, egyikük végzetúrnő. Gyanakodva látod, hogy nem viselnek hordajelvényt. Ahogy hallótávolságba értek, a férfiak lassan előhúzzák fegyverüket, a nő pedig jól láthatóan varázsolni kezd, a kézfején kék szikrák jelennek meg.
- Kik vagytok? - szólítod meg őket, miközben te is előhúzod fegyvered, mert már sejted a választ.
A nagyobbik termetű férfi válaszol.
- Végzeturak, akárcsak te.
- Melyik hordába tartoztok? És hogyhogy csapatban vadásztok? Talán nem vagytok elég erősek egyedül, hogy meg tudjátok védeni magatokat?
A sértésre a nő arca eltorzul, és felemeli kezét, de a nagydarab végzetúr leinti.
- Az erőnkkel nincs probléma… de emellett bírunk egy másik jó tulajdonságot, a bölcsességet is, veletek ellentétben. Amit egyedül valószínűleg le tudok győzni, azzal hárman biztos elbánunk.
- Velünk ellentétben… renegátok vagytok, megtagadjátok a népeteket?
- Bolond vagy, ha azt hiszed, hogy a felszínre törő őrült sereg katonáin kívül nincs senkinek joga idekint lenni. Mi is galetkik vagyunk, a Hegy mélyén éltünk. Most újra szabad a felszín - birtokba vettük hát, veletek együtt. Nem tartozunk egyetlen hordához sem, tehát szerintetek renegátok vagyunk. Na és? Minket a szerencsétlen Egyezményetek sem köt, így aztán jóval több lélekenergiát tudunk szerezni!
Az utolsó szónál a nő meglendíti a kezét, és máris repül feléd egy villámcsapás varázslat. Kiváló reflexeidnek köszönhetően már egy látványos gördüléssel méterekkel odébb vagy, mire a villámok becsapódnak. A két férfi üvöltve ront rád. Az első néhány ütésváltás után látod, hogy tapasztaltabb vagy náluk, hiába vannak többen, le fogod tudni győzni őket. Ekkor a nő kiált valamit, a két férfi elfordítja a fejét, és hirtelen éles fény gyúl közvetlenül a szemed előtt. Félig vakon tántorogsz, fegyveredet védésre emeled, de csak megérzés alapján. A hátadra egy iszonyú erejű csapást mérnek, és a földre rogysz. Védekezőn felemeled a pajzsodat, de egy újabb csapás félresöpri, és a következő ütés hatására, amely a karodat éri, majdnem elveszíted az eszméletedet. Bénult kezedből kiesik a fegyver. A három renegát vigyorogva magasodik föléd.
- Itt a vége, barátom! Egyenként levadászunk titeket, mint ti a szörnyeket, a hordátok eltűnik, mint az eső a földben. - kinyújtják tenyerüket, és érzed, hogy a sebeken keresztül a lélekenergiádat próbálják elrabolni. Felkészülsz a végre, de ekkor valami megváltozik. A levegő megdermed, támadóid elfordulnak tőled, és felnéznek. Egy gigászi test jelenik meg fölöttetek, a sárkány, amit néhány napja láttál, ismered fel. Hosszú nyakával lenyúl, és amúgy röptében elkapja az egyik végzeturat, majd egy roppantás után lenyeli, páncélostul, mindenestül. Támadóid már rohannak is, ellenkező irányba. A sárkány üldözőbe veszi őket, és hamarosan felfalja őket is. Te még hosszú ideig mozdulatlan vagy, halottnak tetteted magad. A sárkány ügyet sem vet rád, jóllakottan, lusta szárnycsapásokkal távozik.
A renegátok problémája megoldódott, bár nem téged illet érte a dicséret. De ez is csak egy nap volt, túlélted az életveszélyt, az ősöktől ismét megkaptad ajándékba az életed további részét…
Napok óta haladsz északi irányba, csak vadászni állsz meg, és aludni. Azt kívánod, bárcsak pontosabb útmutatót adott volna a fehér lovag. Akkor a dolog nem érdekelt annyira, most viszont úgy érzed, ez a legfontosabb dolog. Az elf egy barlangot említett, ezért hegyeket keresel. ha hegyet nem is, de egy sziklás dombvidéket találsz utad során. A hely különösen kihalt, még a máshol előbukkanó fűnek sem látod nyomát. A dombok tetején köveket látsz, talán hajdani tornyok utolsó nyomai a körívben lerakott sziklák, nem tudhatod. Az egyik magasabb dombtetőről jó kilátás nyílik a vidékre, felmászol a legmagasabb kőre, és körülnézel. És azonnal megérted, hogy miért nem kellett az elfnek pontosabb instrukciókat adnia azon kívül, hogy annyit mondott, egyenesen északra. A dombok egy kis völgyet fognak közre. A völgy talaja teljesen meg van feketedve, ha egyáltalán lehet ilyet mondani, még a kövek is rothadásnak indultak ott, ahol ez a visszataszító árnyék rájuk vetült. A rothadás pedig a szemben levő domb aljából, egy tátongó fekete nyílásból indul ki. Szóval erről beszélt… Tényleg az Ellenség húzta meg magát odabent? Jeges kéz markolja meg a szívedet, ahogy lassú lépésekkel elindulsz a barlang felé. A magadfajta nem fél semmitől és senkitől - még az Ellenséget is elpusztítottátok, de akkor nem egymagad voltál. Akkor is bizonyosságot kell szerezned. Ahogy közeledsz, érzed, hogy a levegő itt jóval hidegebb, dideregni kezdesz. Valahogy a fény sem ér el idáig, a terület árnyékba borul. Félve teszed meg a lépést a megfeketedett talajon. Úgy érzed, mintha fagyhullámok futnának fel a bokádon, miközben mázsányi súly nehezedik a lábadra.
Ekkor a Thaur apónál betanult gyakorlatokra koncentrálsz. Megtisztítod az elmédet, és megkeresed magadban mindazt a tudást, amelyet inimíciának neveznek. A lábad lassan újra könnyűvé válik, a fagyhullámok érzete tovatűnik. Az árnyék és hideg azonban megmarad. Lassan közelítesz a barlanghoz. Még soha nem érezted, hogy ennyire könnyen megérinthetnéd a halált. Igen, a legegyszerűbb lenne megfordulni és elfutni. Ha valóban az Ellenség lapul bent… talán csak egy mozdulatába kerül, hogy kioltsa az életedet, és akkor a többiek nem tudják meg, milyen veszély leselkedik rájuk. Értesítened kell a hordaparancsnokot!
Micsoda gyávaság ez? Hiszen egyike vagy a bolygót uraló végzeturaknak! A sebesült, legyöngült Ellenség támadását kivédheted az inimícia segítségével. És bizonyosságot kell szerezned, hiszen akármi lehet bent, épp elég sötét és gonosz teremtmény léphetett át a felszínen nyílt térkapukon az elmúlt hónapokban.
Ahogy belépsz a barlangba, a sötétség szinte azonnal elnyel. Nem tudod, merre van az előre és hátra. A milgand elárulhat, de nincs más választásod. Fényre bűvölöd a gömböt. A milgand működik - látod a kezedet - de egy szűk fénykörön túl a sötétség minden fényt elnyel. A milgand fénye nem verődik vissza semmiről. Tudod, hogy az Ellenség egy másik, a mienkétől teljesen idegen világból származik, és rendelkezik azzal a képességgel, hogy a környezetet a saját kedvére, a saját világának megfelelően átalakítsa. Így ismét az inimíciához nyúlsz. Sokáig tart, míg végül elkezded érzékelni a barlang formáját. Fény és tapintás nélkül, csak az elméddel. A barlang mélyre nyúlik, nagyon mélyre. Valami az apró barlangot jelentősen kitágította és kivájta. Mélyebbre nézel, onnét, ahol állsz. És ekkor meglátod. A megelevenedett borzalmat, aki fajotokat kis híján megsemmisítette annak idején. A teremtményt, aki túlélte háborútokat, és most iszonyú sebeit nyalogatva próbál regenerálódni a föld alá rejtőzve. Ekkor a lény megérzi a jelenlétedet. Akaratával feléd fordul. A testedben uralkodó fertőzés életre kell, zsibongani kezd, pánikba esel, ahogy érzed, nem vagy többé ura testednek, és megindulsz a barlang mélye felé.
Minden akaraterődre, és annál is többre van szükség, hogy újra visszanyerd az uralmat a tested felett. Megérzed a barlang mélyéből feléd áradó… gyűlöletet? Ezek a teremtmények nem éreznek ilyet. Inkább éhség ez. Csillapíthatatlan éhség, amelynek köszönhetően felzabálták bolygótokat, és most a te lélekenergiádra szomjazik. Az inimícia azonban ismét erőt ad, és a teremtmény gyenge, nagyon gyenge. Majd később hálás leszel Thaur apónak azért, hogy erre megtanított. Menekülsz, hátra sem nézel. Eleget láttál, eleget éreztél, és csak egy hajszál választott el attól, hogy az enyészeté legyél. Futsz, amíg messze magad mögött hagyod az árnyékot, a hideget, a dombokat, mindent. Futsz, pedig már rég nincs erőd, mert a küzdelem elvette az összeset. Aztán végül összerogysz, és elveszted az eszméletedet.
Arra ébredsz, hogy a csillagok ragyognak feletted. Ritka, hogy az ég kitisztul, de ha megtörténik, ráadásul éjszaka, az csodálatos. Csak fekszel ott, és reménykedsz, hogy ami korábban történt, az csak egy rossz álom volt.
A rejtőző Ellenséggel való találkozást már kiheverted, de azért még mindig rosszkedvű vagy. Visszafelé mész a sivatagos síkságon, és közben az eget kémleled: nem akarsz a renegátok sorsára jutni, és a sárkány gyomrában végezni. Délután egy enyhe zivatar hoz átmeneti felfrissülést. Útközben a renegátokra gondolsz. Nemcsak a hordák fordultak egymás ellen, még a renegátokkal is harcolnotok kell. Mivé lett az egykor oly hatalmas galetki nép - méghozzá pont most, hogy megnyerte leghatalmasabb háborúját, a háborút, melynek megnyerése gyakorlatilag az egész faj életcélja volt! Talán ebben kell keresni a káosz igazi okát - népetek létezésének értelmét, a felszínre való kijutást és annak visszahódítását elérte, így céltalanul bolyongtok… A fókuszt, az újjáépítést, a hatalmas városok emelését a császárnak kellett volna megadni, de ehelyett ő a Hegy mélyén rejtőzik. Mindenesetre a továbbiakban, ha gyakorlatokat végzel a fertőzés visszaszorítására, ez a gondolat erőt fog adni - nem pusztán a gyógyulásra gondolsz, hanem arra, hogy igenis, van célotok, még rengeteg tennivalótok idekint, amelyet meg kell valósítani!
Már sötétedik, amikor különös megfigyelést teszel. Figyelmes leszel egy furcsa, függőleges fekete vonalra előtted. Ahogy közelebb érsz hozzá, látod, hogy sokkal hatalmasabb, mint elsőre gondoltad, és nem csupán egy vonal: egy hullámzó, fekete folt, amely a föld felett lebeg. Egyszercsak a hullámok a felszínén fodrozódni kezdenek, és valami kinyúlik belőlük. Egy hatalmas, karmokban végződő kéz! A kezet test, és egy teljes alak követi. Egy három méteres bikafejű teremtmény, valószínűtlenül izmos testtel, hatalmas karmokkal és hosszú farokkal. Valamiféle démon talán egy másik dimenzióból? A lény, miután átlépett, megtántorodik - látszik, hogy szokatlan számára a környezet. De aztán kiegyenesíti magát, fejét az ég felé fordítja, és egy borzalmas üvöltést hallat, afféle túlvilági csatakiáltást. Majd körülnéz, és szédítő tempóban elüget nyugat felé.
Már korábban is láttál kisebb-nagyobb anomáliákat, szakadásokat a tér-idő szövetében, amelyet az energiavortexek szakítottak fel. Némelyik egészen apró, de a legtöbb nem nagyobb, mint az öklöd, és csak néhány másodpercre vagy percre jelennek meg általában. Az, hogy egy ekkora, és ilyen stabil térkaput láttál, igencsak aggasztó. Különös dolgok léphetnek a világotokra, mint az előbb láthattad. És egy magányos démon helyett érkezhet akár egy teljes inváziós hadosztály is. Még egy megoldandó probléma… tekinteted a horizonton tomboló vortexekre téved, némelyiket élénk energiakisülések kísérik. Megtanultad elkerülni a lassan mozgó káosztornádókat, de az irántuk érzett félelmed nem csökkent. A vortexek kioltására csak nagyhatalmú mágusok lehetnek képesek. Azon töprengsz, vajon van-e még ezen a bolygón olyan élő varázsló, aki ennyi hatalommal rendelkezik.
Mintha mindez nem lenne elég, hallottál néhány szövetségről, amely azzal kísérletezik, hogy mesterségesen hozzon létre, vagy legalábbis fenntartson térkapukat! A más világokból szerzett zsákmányban reménykednek, de csak a pusztulást hozzák magukra. Csak reménykedhetsz, hogy ezeknek az őrülteknek nem sikerül megvalósítani a tervüket.
Ahogy közeledsz a hordaparancsnok tábora felé, kellemetlen szagot hoz feléd a szél. Egy olyan szagot, amit már rég nem éreztél. Az orglingok nyomorult teremtmények, a Hegy mélyén annak idején rabszolgaként szolgálták a galetkiket. Minden piszkos munkát elvégeztek, ennek az volt az ára, hogy el kellett viselnetek bűzüket. És az ismerős szag most megint itt van.
Meglepődve állsz meg. Az egykori tábor helyén most nyüzsgés fogad. Orglingok serege sürgölődik, falat emelnek és követ hordanak néhány végzetúr felügyelete alatt. Egy hatalmas testű harcos sétál eléd, ahogy közelebb érsz. Hordád jelvényét hordja, a hordaparancsnok arany szegélyével. Ahogy leveszi a sisakját, megismered őt. Bár a nevére nem emlékszel, tudod, hogy a parancsnok egyik helyettese volt.
- Uram… - hebeged.
- A hordaparancsnok meghalt. Én vagyok az új parancsnok, a nevem Magirox. Mi járatban vagy?
Beszámolsz neki a küldetésedről, a renegátokról, és az Ellenség rejtőzködő fattyáról, és megemlíted utadat is a hegyekbe, nem hagyva ki a fertőzést sem. A parancsnok szúrós szemmel méreget.
- Vagy élénk fantáziád van, vagy egyik igen értékes tagja vagy a hordánknak. Szükségem van értékes harcosokra. A belső viszály meggyengített minket. - körbemutat - Először is, egy erődöt építünk, egy bázist, ahonnét a tevékenységeinket koordinálhatjuk. Az elsődleges feladatunk, hogy megvédjük magunkat a többi hordától, és minél hamarabb képesek legyünk válaszcsapásokra! Egy központi szövetséget alapítottam, remélem számíthatok rád?
- Köszönöm, uram, de már elköteleztem magam… - a parancsok összevonja a szemöldökét, mire a szót más témára tereled. - Uram, mi legyen az Ellenség teremtményével? Azonnal meg kellene semmisítenünk, mielőtt erőre kap! Ha az éjszaka leple alatt megtámad minket… vagy még rosszabb, értesíti a saját fajtáját!
A parancsnok elmosolyodik.
- A saját fajtáját… Nem véletlen, hogy az inváziós horda többé nem tért ide vissza, fiam. A bolygó felzabálása után néhány egyedet hagytak csak hátra, amelyek mindegyike hatalmas területet ellenőrzött, az élet minden csíráját megpróbálta felkutatni és felzabálni. Itt hagyták őket, és sosem jöttek értük, mi pedig egyenként vadásztuk le őket. A fajuk fő serege ki tudja hol jár, melyik univerzum világait fosztogatja. De ide már sosem jönnek vissza, abban biztos lehetsz. Legalábbis, a tudósaink a háború előtt ezt állították. Az pedig, hogy egy magányos, sérült egyed megtámadjon minket… Mi voltunk azok, akik elpusztítottuk őket, emlékszel? És ha idejön, most végleg megsemmisítjük, és ezt ő is tudja. Nem, ez a probléma várhat! Ha sikerült megerősíteni a pozíciómat, akkor majd odamegyünk egy osztaggal, és végzünk vele.
- És a harc a fertőzés ellen?
- Ha egyáltalán igaz, amit arról állítasz, hogy "meg vagyunk fertőzve"… Nos, én teljesen egészségesnek érzem magam, még sokkal egészségesebbnek, mint amikor a sötét járatokban rejtőztünk, férgekként… Szóval, ha tényleg van is valamiféle fertőzés, nem jelent komoly veszélyt. A táboromban vannak gyógyítók is, szívesen megvizsgálnak téged is! Aggodalomra tehát semmi ok. De térjünk vissza az eredeti témára. Megértem, hogy nem csatlakozol a szövetségemhez, ha nem is örülök neki. De mint hordaparancsnokodnak, akkor is engedelmességgel tartozol nekem. Tudom, hogy az elődöm is adott neked feladatokat, és én is fogok. Most a legfontosabb, hogy információt szerezz az ellenséges hordák közeli táborairól!
Bólintasz, miközben igyekszel eltitkolni a benned gyűlő keserűséget. Micsoda egy pökhendi fráter… De egyelőre nincs jobb, aki megkísérelné összefogni a hordát. Ez is valami, talán idővel jobb belátásra tér. Addig is, engedelmeskedsz neki, de közben a saját céljaidra is fókuszálsz.
Az utóbbi napokat az ellenséges szövetségek erődítményeinek felderítésével töltötted. Meglepő volt, hogy egyes szövetségek már milyen komolyan kiépített bázissal rendelkeznek. Mágustornyok, vibráló energiakupolák, hatalmas védőfalak mindenhol. Most is épp a dombok közt lapulsz, és egy ilyen erődítményt figyelsz. Odabent valamilyen új, hatalmas épületen dolgoznak, de innen sajnos nem tudod megfigyelni, mi az. Ekkor valami mozgást érzel oldalirányból. Villámgyorsan pördülsz, és már rántanád elő a fegyveredet, de ekkor egy hosszú kard hideg fémpengéje szorítja a mellkasodat a földhöz.
- Ne olyan hevesen! Még észrevesznek.
- Felnézel, és meghökkenve bámulod a pökhendi hang forrását. A fehér lovag az, az elf, akivel korábban találkoztál, de most nem visel páncélt, csak egy fehér szaténruhát. Ennek ellenére sem lett volna szabad képesnek lennie ilyen észrevétlenül megközelítenie! Gyűlölködve szólítod meg.
- Nocsak, a fehér lovag. Most mi lesz, megölsz?
Az elf felkacag, aztán a fegyverét az övébe csúsztatja.
- Ugyan! Csak nem akartam, hogy a magadfajták hirtelen reflexeivel elvágd a torkomat, mielőtt még beszédbe elegyedhetnénk. - azzal, mintha mi sem lenne természetesebb, leül veled szemben, és arcátlan módon téged is hellyel kínál. Mit tehetnél? Buta arckifejezéssel, ülő helyzetet foglalsz el az elffel szemben.
- Nem mintha megbíznék benned… - sziszeged.
- Nem is vágyom a bizalmadra, végzetúr barátom! Viszont figyelemmel kísértelek az utóbbi időben, és örömmel láttam, hogy utánajártál dolgoknak! Megtaláltad az Ellenség barlangját, igaz?
Kelletlenül biccentesz.
- És az új rátarti főnököd… Nem érdekli a dolog, ugye?
- Ehhez aztán végképp semmi közöd! Meg fogjuk oldalni a dolgot, hidd el!
- Meg ám, ebben biztos vagyok! Csak nehogy közben egy-két faj kipusztuljon… Például az enyém. Olyan jól átvészeltük az utóbbi ezer évet, nem szeretném, ha most ezen az egy éven múlna a dolog. Beszéltél a császároddal?
- Kid vagyok én neked, hogy be kelljen számolnom? A császárunk olyan hatalmú teremtmény, hogy még a nevét sem lenne szabad a szádra venned!
- Nos, jól van. Óriási szerencséd, hogy fajod végtelenül pökhendi és rátarti tagjai közül még te vagy a legkevésbé pökhendi és rátarti. Tudod mit? Tárgyaljunk kellemesebb körülmények között! És hogy lásd, én tényleg megbízom benned: elárulom, hol van a rejtett völgyünk, ott meglátogathatsz minket, és megláthatod, hogy nem a levegőbe beszélek!
A fehér lovag ezután pontosan elmagyarázza, hol találod a helyet, amit az elfek a magukénak mondanak. Ez tényleg egy bizalmi gesztus, hiszen nincs semmiféle garanciája, hogy nem rohanjátok le őket! Az elf ezután búcsút int, a gondolataid pedig már egészen máshol járnak, mint az ellenséges hordák erődítményei.
Feltárul előtted a völgy, amiről a fehér lovag beszélt, és kifut az arcodból a vér. A fickó átvert. Persze, hogy átvert, hogyan is bízott volna meg benned! A völgy ugyanolyan kősivatag, mint a környező vidék, még egy kiszáradt fát sem látsz. A töredezett talajból időnként forró gőzgejzírek törnek elő. A hely életveszélyes, ide teremtett lélek nem teszi be a lábát!
Talán azért, mert semmiféle további kapaszkodód nincsen, talán azért, mert még mindig van egy szikrányi hited az elfben, mégis megindulsz a völgy közepe felé. Egy gejzír közvetlenül melletted tör a magasba, érzed a forró hullámot. Ez nem tréfadolog, ideje lenne visszafordulni… Ekkor a lábaddal valami furcsát, puhát tapintasz. Ahogy még egy lépést teszel előre, minden átmenet nélkül a táj megváltozik körülötted, mintha másik világba érkeztél volna. Gyönyörű, zöld fű borítja a földet, virágzó fák mindenhol, a völgy közepén tiszta vizű patak folyik át, a fák között pedig vidám színekkel befestett házak bújnak meg. A levegő illata bódítóan kellemes, pillangók manővereznek a hideg szellő hátán, a fák között pedig madarakat is látsz. A patak partján néhány elf beszélget, ahogy megpillantanak téged, abbahagyják a társalgást, és komoran bámulnak az irányodba. Ekkor előlép közülük a fehér lovag. A többiekkel ellentétben ő vidáman mosolyog, és integet neked.
- Ne aggódjatok! Ez a komor páncélzatú bádogember a barátom! Látjátok, egyedül jött, tudtam, hogy meg lehet benne bízni! Kerülj beljebb, nemes végzetúr!
Az elfek kissé talán fenyegetően körbevesznek, a lovag azonban igyekszik oldani a feszültséget. Megtudod, hogy őt Alenelielnek hívják, a társaid is sorban bemutatja. Nincs más választásod, te is megmondod a nevedet. Az elfek egy tisztáshoz vezetnek a fák között. Zsong a fejed a tiszta, páradús levegőtől és a kellemes illatoktól. A tisztás közepére fából készített ülőalkalmatosságokat készítettek a tábortűz köré, ahol most is sül a nyárson valamilyen állat. Bár a tápláló lélekenergia fogyasztása óta keveset eszel, azért összefut a szádban a nyál, és elfogadod a falatot, amit feléd nyújtanak. Helyet foglaltok, és beszélgetni kezdtek.
Megtudod, hogy az elfek nagy hatalmú illúzióvarázst alkalmaznak a völgyük elrejtésére. Végzeturak és szörnyek, számos veszély fenyegeti a parányi közösséget. Amit végbevittek a természet revitalizációjával, hihetetlen, és persze rengeteg mágiát igényelt. Még mindig nem hiszed el, hogy ez a valóság, és a kősivatag az illúzió: fordítva jóval egyszerűbb lenne.
- Miért nem teszitek az egész földet ilyenné? - mutatsz körbe.
- Bár ilyen egyszerű lenne! - sóhajt Aleneliel. - Nemcsak, hogy kevés a varázserőnk ehhez… a világ még nem áll készen rá. A végzeturak prédaként tekintenének rá, mint ahogy a legtöbb teremtmény is. Nem, ennek a változásnak lassan kell bekövetkeznie, a természetes úton. Mi mindent megteszünk ahhoz, hogy ez a folyamat azért ne tartson túl sokáig. Ez az, amihez mi értünk. A harc, a világ megvédése azonban a ti dolgotok, ti ebben vagytok felülmúlhatatlanok. A világ megvédése helyett azonban egymással marakodtok.
Felemeled a kezed.
- Én már megértettem, amiről beszéltél, és meg is tettem a szükséges lépéseket. De a változásokra, ahogy te is mondtad, a világ még nem áll készen.
- Meglepődnél, ha azt mondanám, hogy nem te vagy az egyetlen végzetúr, aki megpróbálja meggyógyítani magát? Aki az igazságot keresi? Aki tud az Ellenség túlélőjéről? És nemcsak a te hordádból, vannak mások is! A harc helyett össze kell fognotok! Olyan változások előtt állunk, amelyeket az értelmes fajok csak együtt tudják átvészelni. Látod, mi megteszünk mindent, erőnkön felül is. Most rajtatok a sor! Keresd fel a császárodat. Ő népetek vezetője, tudni fogja, mit kell tenned!
Még hosszú ideig vendégeskedsz az elfeknél. Jól esik a dolog a vadonban töltött mérhetetlenül hosszú idő után. Amikor reggel felébredsz, teljesen más helyen találod magad, és képtelen vagy visszaemlékezni, merre volt a völgy. Csak az ő érdekükben - mosolyodsz el. Az elfek mágiája tiszteletreméltó, még szerencse, hogy nem harcra használják. Erről az egészről nem beszélhetsz viszont senkinek. Élned kell tovább az életedet, mint annak előtte, hogy a többi végzetúr ne gyanítson semmit.
Átkozod magad a könnyelműségedért. Az elfekkel töltött egyetlen nap elég volt ahhoz, hogy a reflexeid eltompuljanak, megfeledkezz a rideg valóságról. Most pedig itt senyvedsz, ki tudja melyik szövetség sötét börtönvermében. Nem kétséges, valamelyik kevésbé etikus csoport fogságába estél, akik minden nap megkínozzák áldozatukat, és így szívják el lélekenergiáját, szépen apránként - sokkal többet szerezve, mintha egyszer támadnák meg. És persze az Egyezményt sem szegik meg - már, ha nem pusztul el esetleg a fogoly az "igencsak hátrányos életkörülményektől". Ami jelen esetben azt jelenti, hogy alaposan megkötöztek, és egy szűk verembe dobtak, ahol még kinyújtózni sem tudsz. Agyad egyfolytában azon jár, hogyan kerülhetted volna el mindazt, ami történt. Elővigyázatlan voltál, ennyi. Az éjszakai táborodat nem állítottad fel kellő körültekintéssel, a rózsaszín álmok túlzott biztonságérzetbe ringattak.
Nem tudod, mennyi idő telhetett el, amikor előrángatnak a veremből. Megvernek, megkínoznak, arról kérdeznek, hogy milyen védelemmel rendelkezik a szövetséged erődítménye, merre portyáznak a társaid, mik a gyengéik és erősségeik. Nem beszélsz, de nem is várják el - az egész úgysem erről szól, hanem a lélekenergiáról, ami minden csapás után elszivárog belőled, és egyre gyengébb leszel. Két nap telik el így, már rettenetesen le vagy gyengülve, nem tudod, meddig bírod még. Aztán kiáltozást, fegyvercsörgést hallasz, és halálsikolyokat - a csatazaj körbevesz, mindenhol harc folyik. Egyszer csak valaki felhúz a köteleknél fogva, félig kábán érzed, hogy elvágják béklyóidat, és vized locsolnak az arcodba. Aztán a hordaparancsnokodat látod fölötted állni. Magirox így szól:
- Ejnye, Asmodeus Mortimer. Hagytad magad elfogni! Ez a gyengeség jele, de az utóbbi időben számos hasznos felderítési információval láttál el minket, ezért megbocsátom. Nyilván valamilyen veszélyes küldetés közben ejtettek foglyul, igaz? - nincs erőd bólintani, de nem is érdekel az egész. - Jól van, Asmodeus Mortimer, ezúttal szerencséd volt! Hordánk egy egész századnyi katonával erősödött meg, nemrég érkeztek a Hegyből. Ismertük ezt a helyet, és most elegen voltunk ahhoz, hogy lerohanjuk. Ez a szövetség gyakorlatilag megsemmisült, épületeit leromboltuk, katonái menekülnek a szélrózsa minden irányába! Ha van elég erőd gyere, csatlakozz hozzánk, ünnepelj velünk!
Lassan, tántorogva felállsz. Hordatársaid az utolsó, kegyelemért könyörgő ellenfelek lélekenergiáját szívják el. Aztán megpillantasz valamit a központi erőd nyitott ajtajából: a lélekkút törött káváján ellenőrizetlenül kavarog a nyers energia. Odabotladozol, kitárod karjaidat, és magadba fogadod az éltető energiát. Hamarosan magadhoz térsz, elillan a fájdalom tagjaidból, és újra erőre kapsz. Következőnek a hátsó raktár felé veszed utadat. Ezt az épületet még nem gyújtották fel, épp fosztogatják.
- Várjatok, az az én holmim! - kiáltod, ahogy valaki épp egy kopott zsák tartalmát borítja ki a földre. Szavaidnak az öklöddel kell nyomatékot adnod, de végül sikerül a tulajdonviszonyokat tisztázni, így felszerelésedet is sikerült visszaszerezni. Odakint a hordaparancsnok ünnepel katonáival, a törött lélekkút kavargó energiájának utolsó örvényeit szippantják magukba. Végignézel a szürkületben tomboló hordán. Ezek vagytok ti, a végzeturak, a tápláléklánc csúcsragadozói… Miféle jövő vár rátok, ha a végzetet nem sikerül megmásítani?
Magirox táborában vagy. Döbbenten nézed a mindenhol nyüzsgő katonákat. Legtöbbjük egészen fiatal, ócska felszerelésben, de a lelkesedésük határtalan.
- Szóval… a Hegyből jöttek? Ennyien?
- Őszentsége, fenséges császárunk úgy ítélte meg, hogy a felszín biztonságos, és a hátramaradt galetki harcosokat is a rendelkezésünkre bocsátotta!
- Rendben, de csak ők jöttek? Más hordák jelvényeit viselő végzeturak is érkeztek?
- Nos, jöttek mindenfélék, de hozzám csak ez a csapat jutott el. Tudnak odabent is a konfliktusról, de ezt az egészet csak afféle hadgyakorlatnak vélik. És végül az is, nem igaz? Készülünk a végső…
- …Mire is?
- Nos, nem ez a lényeg! Ha nem csatáznánk, izmaink elrozsdálnának, és bármilyen külső ellenség könnyedén legyőzhetne! Láttad mekkora xenomorf kaptárak vannak odakint? Szerinted a farmokat, tanyákat építő Szállítók vagy Takarítók kasztja fogja "eltakarítani"? A Felszínt visszahódítottuk, az élet kezd lassan visszatérni, de a rendről nekünk kell gondoskodnunk!
- Ami egyelőre káosznak tűnik… - suttogod magadban.
- Hogyan?
- Semmi, semmi! Igaz, hogy a hordák a felszínre korábban kiköltözött galetkik közül is toboroznak?
- Igen, így van. Tudod, vannak, akik nem térnek vissza a portyázásból vagy vadászatból, hiába az Egyezmény, számos veszély les ránk. Még sok időbe telik, amíg a Felszín újra biztonságos lesz!
- De nem ezek a galetkik azok, akinek az újjáépítéseken dolgozni kellene? Ha besorozzuk őket, mikor fognak a városok újjáépülni?
- A városok már itt épülnek - mutat az erődítményre Magirox. - Ma még csak falakat látsz, de aztán megjelennek majd a kereskedők, iparosok, gazdák. Az erődítmény biztonságot ad, aki dolgozni akar, itt meglesz rá a lehetősége.
- Értem uram, és köszönöm, hogy ilyen sokat tesz a fajunk jövőjéért! De nem kéne most sort keríteni a barlangban rejtőző teremtményre?
- Hmmm, rendben van, Asmodeus Mortimer. Adj néhány napot, összeszedek egy csapatot, akik veled tartanak. Füstöljétek ki a teremtményt! Én nem tudok veled menni, mert az itt folyó munkákat kell felügyelnem. Van esetleg még valami, amire szükséged lesz? Két tucat harcos szerintem bőségesen elég egy komolyan sérült lény ellenében, ha a leírásod pontos volt!
- Igen, köszönöm, azt hiszem… - de belül érzed a rettegést - amit persze nem mutathatsz ki.
Társaiddal együtt a barlang felé tartotok, ahol az Ellenség fattyát láttad. Útközben igyekszel mindent elmondani nekik, felkészíteni őket a konfrontációra: még az érzéseidet és félelmeidet is megpróbálod átadni. Nehezíti a dolgot, hogy a huszonnégy harcosból csak öt hozzád hasonló veterán végzetúr van, a többiek újoncok, akik soha nem harcoltak még az Ellenséggel, és bár szegről-végről ismerik az inimíciát, a tudásuk könnyen lehet, hogy kevés lesz egy ilyen konfliktusban. Magirox ellátott benneteket varázsitalokkal és védőrúnákkal, de azért korántsincs meg az az erőfölény érzeted, amivel vissza akartál térni ide.
A dombokat végül megtaláljátok, rábukkantok a megfeketedett tisztásra is - de az egész nem annyira fenyegető, most valahogy nem ül a tájon az a nyomasztó árnyék, mint előző látogatásodkor. No persze, akkor egyedül voltál. Amikor közelebb mentek, és a megfeketedett földet tapossátok, már tudod, hogy valami nincs rendben. A barlangba egymást fedezve, fegyvereteket markolva léptek be. Kizársz minden külső ingert, és a belső inimíciára koncentrálsz, úgy nyúlsz le a barlang mélyéig. Úgy van, ahogy gondoltad - az Ellenség már nincs itt.
- Elkéstünk… a teremtmény felépült, és elszökött. Kutassátok át a barlangot! - többektől hallod a megkönnyebbült sóhajt, de te tudod, hogy a probléma ezzel távolról sincs megoldva. Hamarosan a milgandok ragyogó fénye világítja be az egész járatot. A nem evilági, orrfacsaró bűz még mindig érezhető beljebb, de a hegyek mélyén épp elég ocsmányságot szagoltatok ahhoz, hogy ez ne zavarjon túlzottan. A lény fészkében hatalmas mennyiségű csontot találtok - állatokét, de vannak közte galetki csontok is. Az egyik végzetúr megérinti a falat, és sikoltva esik össze, keze, majd karja megfeketedik, és az egész pillanatok alatt átterjed a testére is, míg megfeketedett csonkként zuhan a földre.
- Gyorsan, kifelé innét! - utasítod a többieket. - Nincs itt már semmi keresnivalónk, nincs itt más, csak a halál.
Odakint azért alaposan körülnéztek, hátha van valami nyoma annak, hogy merre, és hogyan távozott a teremtmény, de nem találtok sokat. Visszatértek a hordaparancsnokhoz, jelentést tenni.
- Túl sokat késlekedtünk, uram… Amikor a hírt hoztam, akkor kellett volna lépnünk! Mostanra talán már felépült a lény. A háború alatt meglepetésből támadtunk minden alkalommal. Nem tudjuk, mire képesek úgy, hogy felkészülnek a harcra!
Magirox idegesen vakkant egyet.
- Nem tűröm, hogy kioktass! Továbbra sem érzem súlyosnak a fenyegetést, de természetesen értesítem a hordánk többi tisztjét… - találkozik a tekintetek, és gyorsan hozzáteszi: - értesítem minden horda parancsnokát a veszélyről.
- Lehet, hogy esetleg egy időre fel kellene hagynunk a csatározással, és összefogni, hiszen a háború során is a hordák együttes csapatmunkájára volt szükség az Ellenség elpusztítására!
- Nem hiszem, hogy ebbe a többiek belemennek, de meglátjuk. Most pedig menj a dolgodra, végzetünk!
|
