Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/46000
|
2010-11-27
Az idő múlását elég nehéz követni, de abban biztos vagy, hogy már több hét telt el azóta, hogy a császárral találkoztál. A kezdeti lelkesedésed, hogy a császár mindent megold, mostanra semmivé foszlott. Mi történhetett? A fő tanácsadó akart csak megnyugtatni téged valakivel, aki a császárnak álcázta magát, hogy azt halld, amit akartál? Vagy a császár cselszövésnek esett áldozatul? Vagy esetleg hazudott neked? Ez utóbbi nem tűnik valószínűnek, mint ahogy az első eset sem. Ki kell derítened, mi történt!
Reméled, hogy ismét beszélhetsz Thaur apóval, de csalódottan tapasztalod, hogy a Némaság szintje már teljesen elhagyatott, még Thaur apó sincs itt. Vajon mi történhetett vele? Reméled, hogy életben van, és kiköltözött a felszínre. Ha így van, meg fogod találni, biztosan szüksége van a segítségedre! Továbbmész a császári szintre. Ezúttal két harcos állja utadat, és nem akarnak továbbengedni, bármit is mondasz. Egykor félve tekintettél a császári szint katonáira, de mostani hatalmad mellett már csak bosszantó bogarak. Két erőteljes ütésed után ájultan zuhannak a földre. A császári szint még a múltkorinál is kihaltabbnak tűnik. A palota előtt is csak két katona lézeng. Nem vagy abban a hangulatban, hogy nekiállj vitatkozni: őket is ártalmatlanná teszed. Odabent, a folyosók útvesztőjében kicsit gondban vagy, de aztán sikerül visszaemlékezned, hogy merre is kell menned. A trónterembe vezető ajtót egyetlen katona őrzi, aki egy pillanat múlva ájultan csúszik a fölre. Belököd a hatalmas ajtót. A trónterem szinte üres, udvaroncoknak nyoma sincs. A császár trónja is üresen áll, viszont a trón előtt, egy hosszú asztalnál négy tanácsnok ül. Felismered köztük azt is, amelyik az első alkalommal fogadott téged. Láthatóan ő viszi most is a prímet a megbeszélésben. Jöttödre a galetkik meglepetten felugranak.
- Hát te…? Hogy kerülsz ide?
- Mit tettetek a császárral, alattomos, csúszómászó férgek? Ha nem engeditek szabadon azonnal, megérzitek haragomat! - nyomatékképp meglengeted fegyveredet.
- De hisz a császár már három hete elhagyta a hegyet! - mondja egyikük meglepetten.
- Hogy micsoda?
- Összegyűjtötte az itt maradtak nagy részét és a legtöbb katonát, és kilépett a felszínre! Mindez röviddel a látogatásod után történt. Azt hittük, hogy tudsz róla - sőt, esetleg szereped is volt benne - húzza össze szemöldökét az egyik tanácsos.
- Tudtam, hogy a császár a felszínre akar lépni, igazándiból ezt már rég meg kellett volna tennie. A galetki népnek vezetőre van szüksége!
- Nos, megkaptátok a vezetőtöket! Távozz innét, mielőtt még megfertőzöl minket. Az erőforrásaink amúgy is szűkösek, alig maradtak néhányan idelent, a maradék három lakószint fenntartására sem vagyunk elegendőek. Ne lábatlankodj itt, térj vissza a felszínre, káoszt és fejetlenséget szítani, végzetúr!
Megrázod a fejed, és szótlanul kiviharzol a palotából.
Elhatározod, hogy a hátralevő napokban a hegy környékén maradsz, és megpróbálsz nyomokat találni, egy ekkora sereg nem távozhatott észrevétlenül.
A császár csapata utáni kutatásod a kelleténél tovább tartott, mivel a déli lejtőkön, és a hegytől délre keresgéltél, hiszen te is arról érkeztél, és az általad ismert bejárat is ott volt. A sereg azonban észak felé távozott, egy ottani kijáraton. Rengeteg nyom és eldobált szemét - el sem lehet téveszteni. Akár ezer galetki is vonulhatott erre. A nyomokat fáradhatatlanul követed, míg másfél nappal később egy sziklás völgybe érsz. A szagot előbb érzed, mint ahogy megpillantanád a látványt. A völgy egy szörnyű csatatér, elesetteket látsz mindenhol. Arcod elé kötsz egy kendőt, és úgy merészkedsz közelebb. A csapattal számos katona tartott, de a galetkik nagyobb része fegyvertelen civil volt: a galetki hadsereg legnagyobb része még a felszín visszahódításakor, vagy közvetlenül utána elhagyta a hegyet, leginkább olyanok maradtak hátra, akik féltve megszokott egzisztenciájukat, nem akartak az ismeretlennek nekivágni. A látvány rettenetes, de azért erőt veszel magadon, hogy körbevizsgálódj. Az áldozatok között nemcsak galetkik vannak: kifordult szervű amorfeáták, denevérszerű chyrropteodok, glaidata pókok és hernyószerű, tüskés eruacidus tetemét látod mindenhol. A harcosaitok nem adták olcsón az életüket.
Ezek a szörnyetegek annak idején az Ellenség fertőzése nyomán ébredtek tudatukra, és szerveződtek a szintjeiteket támadó, pusztító hordává. Csatlósoknak neveztétek őket, az Ellenség csatlósainak - annak ellenére, hogy az Ellenség talán a létezésükről sem igazán tudott. Egy nagy hatalmú, szintén fertőzött teremtmény, az Uralkodó szervezte őket hadsereggé. Az Uralkodó egy rettenetes erejű, démoni teremtmény volt, aki a háborúk végén elpusztult, a csatlósok nagy részével együtt. Így különösképp nem tudod mire vélni az egészet. Valaki újból összegyűjtötte és hadsereggé tette a csatlósokat… nagy, és ütőképes sereggé. Talán az Uralkodó mégsem pusztult el? Persze, a nagy testű démonnal már korábban is több alkalommal konfrontáltak saját várában a galetkik, és hiába volt, aki legyőzte, a teremtmény mindig életre kelt. Egyszer valakinek már véglegesen meg kellene semmisítenie ezt a szörnyeteget. Majd egy óráig botorkálsz a csatatéren, de a császár testét nem találod. Pedig van egy díszes hordszék, amelyet tucatnyi orgling szolga cipelt, ha valahol, a császárnak ennek közelében kell lennie.
A csatateret végül elhagyod, és felkeresed a hordaparancsnokod.
Magirox szomorúan hallgatja a beszámolód, és azonnal kiküld egy csapatot a holtak elföldelésére és a csatlósok elégetésére.
- Ismét rossz hírt hoztál, Asmodeus Mortimer! A remény, hogy a császár rendet teremt, semmivé foszlott.
- Még van remény, Magirox! A császár holttestét nem találtam meg. A támadók valószínűleg elhurcolták!
- Többet tudunk majd meg, ha a csapatom visszatér, ők azt is kiderítik, hogy vannak-e túlélők! Remélem, hogy akad ilyen, és akkor mindjárt többet fogok tudni. Addig is, pihenj le nálam!
Jelentkezel a hordaparancsnokodnál. Magirox gondterheltnek látszik.
- Asmodeus Mortimer, sajnos a felderítőink semmi jó hírt nem hoztak! Túlélőket nem találtak, és még arról sincs pontos információnk, merre hurcolhatták el a császárt. Kérlek, te is vegyél részt a keresésben, mert kevés a rendelkezésemre álló ember!
Bólintasz. Ha Magirox nem kér meg rá, akkor sem hagytad volna a dolgot annyiban - a császár sorsát a szíveden viseled. Portyázásaidat, vadászataidat úgy időzíted, hogy közben felderíthesd a csatatér környékét. Egyre távolabb kutatsz, de egyenlőre nem bukkansz nyomra - másra viszont igen. Az egyik domboldalban váratlan ismerősre bukkansz.
- Drakin! - kiáltasz fel meglepődve. - Rég nem találkoztunk. Nem gondoltam volna, hogy még életben vagy!
- Neked is jó napot, ifjú Asmodeus Mortimer! A túlélés nem a legnagyobb problémám, de azért boldogulok, köszönöm. - az öreg ruhái szakadtak, de látszik, hogy jó bőrben van, nem éhezik. Az ő fizikai erejével - vagy inkább annak hiányával - csak az ősök tudják, hogy mit eszik. Te inkább nem vagy erre kíváncsi. Az öreg is kutatólag mér fel téged. - Mintha a fertőzés már nem uralná annyira az elmédet, mint korábban. Csak nem léptél a gyógyulás útjára?
- Tanultam egyet s mást… - teszel kitérő választ.
- Nos, ez a te problémád, neked kell megbirkóznod vele, nem is ezért futottunk össze. Mert azt nyilván tudod, hogy nem véletlenül találtál rám: ha vannak is véletlenek, azokat mindig a sors irányítja.
- Hát, ha a szokásos, hasznavehetetlen célozgatásnál tartunk: Xantilleassal kapcsolatban volt némi igazad, de jobban örülnék, hogyha most is van valamid, ami használható, akkor rögtön konkrétumokat mondanál. A császárunkat elrabolták, méghozzá minden jel arra utal, hogy az elvileg halott Uralkodó serege tette. Meg kell őt találnom, mielőtt megölik - ha ugyan még nem tették meg!
- Sajnálom, ha csalódást kell okoznom, fiatal barátom. Valóban sokat tudok, de nem vezethetlek kézen fogva. Az Ellenség távozásával a régi istenek ébredeznek, és kíváncsian figyelik, mivé lesz a világ, mikor jön el a pillanat, hogy visszatérjenek. Ők bizony nem néznék jó szemmel, ha közvetlenül beavatkoznék a dolgokba…
- Haha, te, vén őrült galetki, meg az istenek. Ugyan mit érdekled őket? Több vagy, mint akinek mutatod magad? - fenyegetően előhúzod a fegyveredet. - Lássuk, mit tudsz tenni az ellen, hogy most elvágjam a torkodat?
Drakin rezzenéstelenül figyel, még csak egy lépést sem hátrál a torkát csiklandozó fegyver elől.
- A fertőzés… azért még ott van benned, ez jól látszik. De szerencsére, te uralod őt, nem ő téged. Különben most aggódnom kellene az életemért… Akárhogy is, az istenek vissza fognak térni, de ha nem hisztek benne, akkor ez kicsit tovább fog tartani. Addig sem ártana rendbe hozni a dolgokat. Szóval elrabolták a császárodat, meg akarod találni igaz? Miért nem kérdezel meg valakit, aki biztosan többet tud nálam? Rendben, konkrétabb leszek: mikor voltál utoljára az Orákulumnál?
Megrázod a fejed.
- Egyszer, Drakin, el fogsz mondani nekem mindent. Hogy ki vagy, mit tudsz, és honnan tudod. Ha kiderítem, hogy az Ellenség ügynöke vagy… bármekkora hatalmat is kaptál vagy hiszel, hogy birtokolsz, megtalálom a módját, hogy megöljelek.
- Ez egyenes beszéd! - bólint Drakin, szája szélén mosoly bújkál. No mire vársz még? Indulj, vár az Orákulum!
A krátert megtalálod, reméled, hogy az Orákulum megidézése sem lesz nehezebb, mint utoljára. A meredek falak vetette árnyékban botorkálsz, a szikák visszaverik kiáltásaidat:
- Orákulum! Kérlek, mutasd magad! A tanácsodra van szükségem!
Az Orákulum azonban nem mutatkozik. Egy órányi kóborlás, kiáltozás után fáradtan leülsz egy sziklára. Tényleg ez a kráter volt? Tényleg itt találtad? A nap megfelelő szakában jöttél? Jéghideg fuvallat borzolja meg a hajad. Összerázkódsz, amikor közvetlenül előtted felbukkan a semmiből a szellemszerű jelenség.
- Hát ismét teee….
- Üdv, Orákulum! A tanácsodért jöttem!
- Nem támaszkodhatsssz rám halandó folytonnn-folyvássst…
- De hiszen hónapokkal ezelőtt voltam itt! Kérlek, segíts, fajunk túlélése a tét! Az Ellenség szolgái elrabolták császárunkat. Tudnom kell, hová vitték!
- Az elmúlt ezer évben létezésem töretlen volt, hiába semmisített meg minden életet az Ellenség… Most azonban olyan erőkkel játszadozik valaki, amely még az én létezésem síkjának szövetét is felszaggatja. Keresd meg a mágust, és állítsd meg! Állítsd meg MOST, és akkor majd válaszolok a kérdésedreeeee…!
A szellem egy dühödt szisszenéssel eltűnik. Na, kellett ez neked! A nyom egyre inkább kihűl. Lehet, hogy nem kéne foglalkoznod Drakinnal, az Orákulummal, csak menni az orrod után. Az alternatíva? Hogy konfrontálsz a varázslóval? Na abból nem nagyon kérsz. De lehet, hogy nem lesz más választásod.
Szorongva keresed fel az ősi várost, ahol Xantilleas bázisa volt utoljára, és ahonnét egyetlen ujjmozdulattal képes volt elteleportálni téged. Már messziről látod, hogy a város fölött szürke fellegek gyülekeznek. Az egész nem tűnik túl természetesnek: a fellegek csak és kizárólag a város fölött vannak, ott azonban iszonyúan sűrűn, közepük örvénylő magot alkot, amelyből villámok csapdosnak folyamatosan. Valami újabb nagyszabású dolognak tűnik…
Közelebb érve egyre kellemetlenebb érzésed lesz. Mintha valakik folyamatosan suttognának a füledbe. Állandóan olyan érzeted van, hogy követnek, de hiába pördülsz meg mindannyiszor, nem látsz semmit. A palota is baljós hangulatot sugall. A szökőkutak legtöbbje nem működik, és amelyik mégis, az víz helyett valami fekete folyadékot lövell ki szabálytalan időközönként. A korábban gyönyörű kert növényeinek egy része kiégett vagy kiszáradt, amelyik pedig még mindig életben van, mintha valamiféle mutáción ment volna keresztül: hosszú, tüskés csápjaival mohón nyújtózkodik minden felé, ami mozogni látszik, hatalmas, sárga és lila virágaik pedig egy torz, tátott szájra emlékeztetnek. Mindenesetre, igyekszed őket jó messziről elkerülni, ahogy a palota lépcsőjéhez közeledsz.
A villámok és a vihar középpontja a palota épületegyüttese. Ömlik a nyakadba az eső, szélvihar szaggatja a köpenyedet, és egyre gyakrabban sül ki a közeledben egy-egy mennydörgő villám. Futni kezdesz, felrohansz a palota lépcsőjén. A kapu mellett korábban őrködő szobor-góliátok darabokra törve hevernek a földön - nem kétséges, a villámok szaggatták őket darabokra. A kapu tárva-nyitva áll, az ajtószárnyakat a szél cibálja. Odabent még sötétebb van, de legalább az esőtől és a villámok veszélyétől megszabadultál. A földön a betört üvegablakok cserepein lépkedsz, a sötét félhomályban a dísznövények megannyi csápjaikat nyújtóztató szörnynek tűnnek. Végigsietsz a folyosókon, míg elérkezel a nagy hallba, amely olyan fényűzően volt berendezve a múltkor. Most azonban az egész elhagyatott, sőt, romokban hever - mintha évszázadok óta nem járt volna itt senki. A hall távolabbi végében egy kanyargó lépcsősort látsz, ami feltehetően az egyik toronyba vezet. Villogó fények világítják meg a lépcsőket. Először arra gondolsz, hogy a villámok fényét látod, de közelebbről már nyilvánvaló, hogy ezek másfajta fények. Kíváncsian indulsz felfelé a lépcsőn.
Az odakint tomboló vihar hangja minden egyéb zajt elnyom, de ahogy közeledsz a lépcsősor tetejéhez, mégis hallani vélsz valamit az orkán dühöngésén túl. Mintha valamiféle vinnyogás lenne? A lépcsősor egy félgömb alakú kupolába vezet. Itt van Xantilleas, öt vibráló térkapuval körbevéve. A térkapukon át sötét árnyak, soha nem látott teremtmények nyomakodnak keresztül. A mágus egy energiától világító mágikus kör közepén áll. A lények csápjaikat, karmaikat nyújtják feléje, de a mágikus kör a lények számára áthatolhatatlan falat képez. Ahogy belépsz, a varázsló feléd fordul, koncentrációja megszakad. Egy karom átnyúl az erőtéren, és megsebzi a varázslót, aki fájdalmasan felkiált, majd emelt hangon újra kántálni kezd, és a lény sikoltva rántja vissza végtagját. Mi a fene történik itt?
Ez az a pillanat, amikor a lények felfigyelnek a jelenlétedre. Feléd fordulnak a vörösen izzó szemek, az acsargó pofák, és lassan közelíteni kezdenek. Ekkor Xantilleas kezéből kéken villogó energianyalábok szökkennek ki, mindegyik egyfajta pórázként egy-egy lényre kulcsolódik. A teremben felhangzó nyüszítés, vinnyogás most már egyértelműen túlharsogja a vihar zaját.
- Izé, elnézést, ha megzavartam valamiben - integetsz a mágus felé. - De az a helyzet, hogy többeknek problémája van azzal, amit csinál. A tér szövetének megbabrálása, meg hasonlók, ennek állítólag nem lesz jó vége!
Xantilleas erősen markolja a pórázokat, miközben válaszol.
- Tűnj innen, és ne avatkozz ebbe bele!
Közben a térkapukon újabb lények másznak keresztül.
- Hát, rendben, de ennek szerintem nem lesz jó vége. Nem kellene például a térkapukat lekapcsolni? Úgy látom, már épp elég állatot fogott be magának, csak győzze beidomítani őket!
A mágus csak vicsorog, mire bólintasz.
- Gondoltam, hogy lekapcsolná, ha le tudná… Azért ezek a dögök elég szép számban özönlenek át. Nem gondolja, hogy hamarosan széttépik magát, aztán a mi világunkat is? Nem segíthetnék valahogy?
A varázsló tehetetlen dühvel rázza meg a fejét, de te látod, hogy kezd kicsúszni a kezéből az irányítás. Tekinteted a kupola teteje felé irányul. Az ablakokon keresztül látod, miféle ítéletidő tombol odakint. A tetőre szerelt villámhárítók pillanatonként felszikráznak.
- Rendben, akkor magatokra hagylak benneteket. De előtte… - máris legerősebb pusztító varázslatodat mormolod. A robbanás letépi a kupola tetejét, és a következő pillanatban a villámok már akadálytalanul csapódnak be. A térkapuk mágnesként vonzzák őket, és minden becsapódás eredménye egy vakító energiarobbanás. Nem várod meg a dolgok végét, rohansz lefelé a lépcsőn. Mögötted földöntúli üvöltés kórusa kísér, ahogy a térkapuk egymás után felrobbannak, és elégetik a szörnyeket. A viharral nem törődve, rohansz ki a kapun, minél távolabb ettől a helytől.
Ezúttal nem kell sokat várnod: ahogy leérsz a kráter mélyére, materializálódik előtted az Orákulum szelleme. Hangjában ezúttal nyoma sincs az elnyújtott, okoskodó hangnemnek.
- Megcsináltad, Asmodeus Mortimer! Ha nem is tökéletesen, de helyreállt a rend a létsíkomon. A mágusod így is sokat ártott, de a kár nem jóvátehetetlen. Szóval mit is akartál tudni? A császárodról?
- Örülök, hogy segíthettem! - mondod fáradtan. - A császár eltűnt, és tudni szeretném, kik rabolták el, és hová vitték!
- Sajnos nincsenek jó híreim. Az Uralkodó életben van, és a császárotokat ő rabolta el. És amit művelni készül vele… Talán sietned kéne.
- Ah, persze, hiszen ezen voltam eddig is! És hol van?
- De hiszen tudod, ismered őőöööttt… - Az Orákulum kezdeti izgalma eltűnt, és a tiszta, világos beszéd helyett láthatóan kezd visszarázódni a megszokott, kriptikus kifejezésmódba. Ez elég rossz hír.
- Kérlek, most mentettelek meg, mondj többet!
- Sajnálom, már így is többet mondtam! Halhatatlanságom feltétele volt, hogy ne avatkozzak túlzottan a halandók dolgaiba. Már azzal is súlyos szabályt szegtem, hogy másodjára is segítettem. Hálás vagyok azért, amit tettél, de többet nem mondhatok. De biztos vagyok benne, hogy boldogulni fogsz!
Ezzel a szellem eltűnik. Az átkozott! Ki a fenéről beszél? Csak nem Drakin, a vén féreg? Vagy a hordaparancsnok? Xantilleasra biztosan nem gondolhatott, a mágus minden bizonnyal már halott. Minél tovább törprengsz, egyre inkább meg vagy győződve róla, hogy a megoldás kulcsa Drakin, akár így, akár úgy, hozzálátsz tehát, hogy megkeresd.
Az utóbbi napokban a vortexek már nem jártak őrült táncot a horizonton, ami azt jelenti, hogy talán tényleg sikerült Xantilleast leállítani. No persze a robbanások után ez elvileg nyilvánvaló kellett volna, hogy legyen, de egy ilyen nagyhatalmú varázslónál sohasem lehet tudni, hogy milyen hihetetlen viszontagságokat is képes túlélni.
Időközben visszatértél oda, ahol utoljára találkoztál Drakinnal, de nemhogy nem találtad meg, a nyomára sem bukkansz. Se egy kihűlt tábortűz, se egy lerágott csont, se egy elhullatott rongy… A nevét kiabálva körözöl az utolsó találkahelyetek körül, egyre nagyobb körben, de csak annyit érsz el, hogy kiéhezett szörnyek és portyázó végzeturak figyelmét kelted fel.
Három nap után végül a kimerültség kerekedik felül, egyszerűen összeesel, és elalszol. A vadonban edzett ösztöneid ébresztenek fel. Fegyvered után kapnál, de az nincs sehol. Drakin áll fölötted. Most valahogy nagyobbnak, erősebbnek tűnik, legalábbis ebből a szögből. Villámgyorsan talpra ugrasz.
- Tudtam, hog átversz, te féreg… - sziszeged, ahogy megpillantod a fegyvered a remete keze közt. Drakin még egyszer végigméri a súlyos eszközt, majd könnyedén odadobja neked.
- Óvatosabbnak kellene lenned! Ha nem én találok rád, lehet, hogy már halott lennél. Úgy hallottam, kerestél. Mit akarsz már megint, nem boldogultál az eddigi tanácsaim alapján?
Megfordul a fejedben, hogy a fegyvert a torkának szegezd, de ez már a múltkorsem jött be.
- Csak azt akarom tudni, ki is vagy te? Jártam az Orákulumnál, aki megmondta, hogy ismerem az Uralkodót! Arra magamtól is rájöttem, hogy nem a valódi formáját mutatta nekem.
Drakin arcán először meglepődést látsz, aztán hahotázni kezd.
- Hogy mi? Azt hitted, én vagyok az Uralkodó? Nahát, ez jó, hahaha! - aztán komor pillantásodat látva, lehervad arcáról a mosoly. - Nos, rendben, végülis bármi előfordulhat. De hidd el, nem én vagyok az Uralkodó. Viszont van valaki, aki biztosan tudja, legalábbis szerintem. A barátod, a fehér lovag… ha rám azt mondod, hogy többet tudok, amit elárulok, akkor hozzá mit szólsz? Épp elég titka van neki, nem véletlenül intettelek tőle. Keresd fel őt, ő többet fog tudni segíteni!
- Azt mondtad, hogy a fehér lovag nem az, akinek látszik, meg hogy óvakodjak tőle. Nem, az lehetetlen, hogy ő legyen az Uralkodó! Vagy ha mégis - odaküldenél hozzá, egyedül, gyanútlanul? Ez a biztos halál, öreg! - kezed ökölbe szorul.
- Asmodeus Mortimer, hogy őszinte legyek, nem igazán féltelek. Hacsak nem csinálsz valami butaságot, hosszú életed lesz. Az istenek a sors vonalát a te esetedben lehetetlenül hosszúra hagyták…
- Már megint a te isteneid. Én csak az Ősökben hiszek, az ő tanításaikon nőttem fel! Hol votlak ezek az istenek az ezer év alatt, amíg a Hegy mélyén rejtőzünk, mi?
Drakin csak legyint.
- Gondolj, amit akarsz, de most hagyj magamra! Pihennem kell.
Magirox elszörnyedve hallgatja beszámolódat.
- Elfekkel barátkoztál, és nem szóltál róla? Azok a fattyak már a Hegy mélyén is épp elég gondot okoztak nekünk, a Felszínre lépés után mindenképp csak annyit érdemelnek, hogy levadásszuk őket!
- Uram, épp ezért nem akartam a dologról beszélni, mert én nem így gondolkozom. De ez most nem is lényeges. Aleneliel lehet, hogy nem az, akinek mutatja magát, mindenesetre a válaszokat nála kell keresnem. Utálom az öreg Drakint, de eddig sajnos túl sok mindenben volt igaza. A dolog mindenesetre veszélyes, nem biztos, hogy egyedül boldogulok, ezért kérem a segítségét. Adjon mellém egy csapatot, hogy elkísérhessenek!
Épp eleget tettél már azért, hogy elnyerd hordaparancsnokod bizalmát, ezért nem kell sokat győzködnöd, kapsz egy tucatnyi végzeturat, akik elkísérnek az elf táborába. A kősivatagot és a völgyet megtalálod, a gejzírek most is forrón törnek a magasba. Nem tudod, mit kellene tenned: a rejtekhelyet akkor találod meg, amikor elég közel vagy hozzá, vagy csak az elfek akaratától függ, hogy felfedik-e előtted az illúziót? Hosszadalmasan kutattok, de semmi nyomát nem találjátok rejtett ligetnek.
- Itt kell lennie! - mondod a többieknek. A csapat vezetője szomorúan rázza a fejét.
- Nincs itt semmi. Ha lenne itt egy rejtett völgy, amit illúzióvarázs rejt, hidd el, megtalálnánk! Zalenei - mutat az egyik katonára - mestere az illúziók felfedésének. Ráadásul tudjuk, mit keresünk!
- Nem értem - rogysz le egy kőre. - Akkor hogyan…? - a homlokodra csapsz. - Maga a liget volt az illúzió! A fák, a madarak, a víz… talán a többi elf is? Aleneliel becsapott. Vagy talán hívjuk az Uralkodónak? Ki a csapatban a legjobb nyomkövető?
Minden szem egy alacsony, vágott szemű végzetúrnő felé fordul. Ő biccent, és a talajt vizsgálva megindul. A többiek is szétszélednek. A várakozás idegőrlő percei következnek, míg végül Liandraxa - így hívták a nőt - a völgyet délről határoló domb tetejéről integetni kezd. Te nem látsz semmilyen nyomot, de nem véletlenül ő a legjobb a csapatban.
Két napig követitek a nyomokat, csak rövid pihenőkre álltok meg. Végül úgy tűnik, elértétek úti célotokat: egy hatalmas citadella magasodik előttetek a távoli dombokon.
- Az ezeréves pusztulás ellenére igen jó állapotban van… valaki elég szépen rendbe hozhatta. - jegyzi meg Liandraxa.
- Tábort állítunk fel - rendelkezik a csapat vezetője. Mindenki fáradt, pihenjetek, vadásszatok, portyázzatok, gyűjtsetek erőt, aztán bemegyünk.
Miközben a hajnalt várod, azon töprengsz, mi mindent is tudsz az Uralkodóról. Amikor még a föld alatt éltetek - mintha évtizedekkel ezelőtt lett volna - volt egy történet, amit eleinte csak suttogva mertek továbbadni a legmerészebbek. Egy rejtett völgyről szólt a hegy mélyén, egy titokzatos helyről, ahol nagyhatalmú torzszülöttek, fajaik legendás vezetői rejtőztek. A galetkik kíváncsiságának nem volt határa, és ahogy az ősi tabuk jelentőségüket vesztették, úgy indultak a felderítő csapatok, hogy megtalálják a Legendák Völgyét. A keresésben sokan odavesztek, de végül megtörtént az, amit mindenki lehetetlennek hitt: a völgy nemhogy létezett, de rá is bukkantatok. Számos csatát vívtatok a völgyben, míg eljutottatok a rejtett város fölé magasodó citadelláig, amelynek őrei rosszabbak voltak mindenféle fenevadnál. Amikor pedig végül bejutottatok a Citadellába, ott valami olyan borzalom várt rátok, amire senki sem számított. Egy ősi démon, amelyet megfertőzött az Ellenség esszenciája, és így még hatalmasabbá tett. A teremtmény egyszerűen csak Uralkodónak hívta magát. Ekkor döbbentetek rá, hogy bármilyen hatalmasak is vagytok már, az Ellenség teremtményeit megsebesíteni sem vagytok képesek, ha nem ismertétek ki teljességgel idegen természetét. Az inimícia, vagyis az "ellenség ismerete" volt végül a kulcs az Uralkodó legyőzéséhez, és egyúttal ez jelentette a megoldást is a Felszín visszahódítására. Az Uralkodót akkor véglegesen nem sikerült elpusztítani, és később csatlósai élén visszatért, hogy bosszút álljon, amiért a galetkik elűzték a Legendák Völgyéből, de ekkor is kudarcot vallott. Azóta nem hallott róla senki.
Közelebbről nézve, ez a citadella túlzottan is hasonlít ahhoz a citadellához, hogy a hasonlóság véletlen legyen. Az Uralkodó nagy hatalmú, és ráadásul intelligens ellenfél, nem szabad lebecsülni. Azonban ti is elég sokat fejlődtetek, amióta utoljára összecsaptatok.
Csapatotok felkészült, és némán indultok meg a hatalmas építmény felé. Társaid a falakat kémlelik, a lőréseket fürkészik, de nem találkoztok látható fenyegetéssel. Amikor a citadellát vagy kétszáz lépésre megközelítitek, a kapuk hirtelen feltárulnak, és üvöltő horda zúdul ki rajtuk. Hatcsápos, egyszemű teremtmények, négylábú, vörös szemű, szarvukat előre tartó lények, tüskés, hernyószerű förmedvények és megannyi más ocsmányság - az Uralkodó csatlósai, megannyi, az Ellenség esszenciájával megfertőzött és különleges képességekkel felruházott torzszülött.
A csata brutális és kíméletlen - már nem először csaptok össze ilyen lényekkel, tudjátok, hogyan kell harcolni ellenük. Hiába vagytok azonban képzettebb harcosok, az ő számbeli fölényük nyomasztó, és ezt a nyílt terepen kiválóan ki is tudják használni. Pengeéles acélkarmok, mérgező leheletek, izzó párafelhők sújtanak le rátok, lassan hátrálni kezdtek. Egyik katonád elesik, majd egy másik is, az őrjöngő torzak pillanatok alatt széttépik őket. Futni kezdtek vissza, a dombok felé.
A tizenkét katonából rajtad kívül csak mindössze négyen éritek el a biztonságos fedezéket, ahová a szörnyek már nem követnek.
- Ezért megfizetnek - sziszeged, miközben sebeiteket látjátok el.
Még a vereség nyomasztó árnyéka kísér, amikor visszaérsz társaiddal a hordád főhadiszállására. Elszörnyedve látod, hogy az épületek nagy része le van rombolva, némelyik helyén mindössze egy kráter maradt. Mindenhol sebesültek és halottak. A térség közepén hordaparancsnokod üvölti parancsait, vagyis inkább próbálja a lelket tartani a túlélőkben.
- Mi… mi történt itt? - lépsz hozzá. - Az Uralkodó…?
Magirox páncélját vér és korom borítja. Ahogy feléd fordul, arcát eltorzítja a fájdalom és düh.
- Nem, az a féreg nem mer minket megtámadni. Amikor a túlélő Ellenségről meséltél, senki sem hitt neked - de mégis igazad volt Wyhetrqaxx, egyike az Ellenség Lordjainak, akiket a Felszín visszahódításakor hordáink legyőztek, úgy tűnik, túlélte a csatát, valószínűleg mágia segítségével. Úgy tűnik, most lett elég erős ahhoz, hogy újra megmutassa magát. Ereje teljében van! Ha fel vagyunk készülve rá, és a hordák együtt dolgoznak, akkor most sem lett volna gond, hogy megsemmisítsük. Azonban váratlanul csapott le, és a többi horda támogatása nélkül nem boldogultunk vele. Erőfeszítés nélkül szippantotta el harcosaim lélekenergiáját, csak száraz héj maradt utánuk.
- Ha szabad megjegyezni, Uram, a hordák közti gyűlölködésnek véget kell vetni, és össze kell fognunk - nem csak Wyhetrqaxx elpusztítása miatt, hanem azért is, hogy végre beteljesítsük a célt, amiért visszahódítottuk a Felszínt - újraépítsük a világot.
Magirox elégedetlenül horkant.
- Először ezt szeretném itt újjáépíteni.
Bólintasz.
- Még valami, Uram. Az Uralkodó - hatalmas serege van. Megtaláltuk a Citadelláját, de vereséget szenvedtünk.
- Hát, amint látod, most nem tudok újabb katonákat adni - tárja szét karját tehetetlenül a parancsnok.
- Rendben, megértem. Én mindenesetre utánajárok a dolognak, talán van valamilyen egyéb megközelítés, ami kevésbé direkt… talán egyedül is célt tudok érni.
- Várj csak, Asmodeus Mortimer! Túlontúl kevesen maradtunk, és túl értékes vagy ahhoz, hogy ilyen könnyelműen kockára tegyem az életed!
- Ne aggódjon értem, tudok vigyázni! - aztán, mielőtt hordaparancsnokod tovább marasztalhatna, futva indulsz vissza, a Citadella felé.
|
