Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/103003
|
Versek
Üsse kő! beírom ide azt a két leginkább szabadversnek vagy annak se nevezhető irományt.
Íme:
Fantáziaképek I.
Félelem járja át a testem.
Csak állok a szobában,
A nap besüt az ablakon.
Mintha lebegnék és nem is itt lennék
Oly távoli minden (a bútorok, a falak…)
Cikáznak a gondolatok
És a távolban látom:
Hogyan csattan el egy csók…
*Érzem az izgalmat, boldogságot és
a félelmet, ami felpörget.*
*(B verzió:
Izgalom, boldogság és a félelem, ami felpörget
Itt van/ keveredik bennem/egyszerre érzem mindet.
Varázslatos, olyan, mint Attilával volt
És vezet az ismeretlenbe.
Olyan jó megint szabadon vad dolgokat tenni!)*
Nevetünk és cicázunk egymással
A szegedi utcán, vonatok robognak el mellettünk,
Ezen az őszi napon melegen süt le ránk a nap
az aranyló lombok között.
Meddig maradsz? Mikor kell menned?
Mondd mikor lesz ennek vége?
Mikor kell hogy elengedjelek örökre?
2006. október 31. Szeged
Fantáziaképek II.
Érkezik a vonat,
özönlenek az emberek,
ölelés, puszi és egy nagy mosoly.
Örülünk egymásnak és nevetünk.
Este van, megyünk mulatni.
Egy belvárosi klub asztalánál
udvarolsz és iszunk.
Nevetés, nagy mosolygások,
enyhe pír az arcunkon.
Egyszer csak magadhoz húzol,
fogod a kezem,
az orrod piszézik az enyémmel.
A gyomrom görcsben áll,
a szívem kalapál,
a torkomba egy nagy gombóc költözött,
kihűl a kezem, remeg a lábam.
Feszülten várok az elkerülhetetlenre.
Elkerülhetetlen, mert megbénítottál,
tudom, hogy engednem kell!
Félek, izgulok pedig tudom mi következik:
egy csók, ami életemben már isten tudja hányadik!
És ekkor szád a számhoz ér.
Szédülök!
A szívem egyre hevesebben ver
és a karjaidba omlok.
Érzem, ahogy lassan, lágyan, finoman csókolsz.
Megváltás ez, ugyanakkor nagy tehet.
A feszültség eltűnt, erre vártunk évek óta,
de mégis más szemébe hogyan nézünk ezután?
Ezután már mindent szabad?
És meddig tudunk játszani így egymással?
A csók után a nyakadba omlok
és öleljük egymást.
Sok volt ez így hirtelen.
Lassú szám szól, táncolni hívsz.
A parkett közepén egymáshoz simulunk
és a többi párocska olyan távoli.
Alig hallom a zenét,
a jövő cikázik a fejemben:
Mondd el meddig tart, mondd el meddig még!
Hova visz ez az út és hova nem?
Melletted most nyugtom van,
de a világomat magamra haragítom.
És mi lesz ha nem megy?- ismétlődik a kérdés.
A számnak vége és csendben távozunk,
egy szót se hallatunk.
Csendes és sötét az éj, állunk a Tiszánál
és a távolba révedünk.
Öröm és bánat, keserédes pillanatok ezek.
Ekkor átfogsz és elindulunk,
egy darabig együtt,
aztán mindenki oda, ahol a helye van.
Álmatlan fekszünk, én itt, te ott.
Végül a fáradtság altat el.
Elgondolom, hogy holnap ilyenkor
te már messze leszel.
Hogy jobb-e, nem tudom.
Egy másik életben talán…
(úgyis) azt mondják,
akivel még dolgunk van (egymással),
azzal találkozunk, míg a sors be nem teljesül.
Összezavartál, csak erre gondolok,
(tanulni se tudok, pedig kéne!)
És ha nem jön össze?
Akkor is megmaradunk mi egymásnak?
- hátha egyszer mégis…!-
Kár lenne értünk!
Mit gondolsz: képes rengeteg szeretet pótolni a szerelmet?
Leszel te Demetrius, én pedig Hermia?
Hogy a végén, engem, mint szép Helénát megtalálj!
Leszel nekem az, aki három éve voltál?
Az a kedves, okos, udvarias, vicces,
kellemes, szellemes ember,
aki minden bajtól megvéd,
aki a tenyerén hordoz és kényeztet?
Vagy még jobb lettél?
Még komolyabb, még érettebb?
Szeged, 2006. október 31.
És még valami más(ok) tollából:
Fáj a lét, a létezés,
az elmúlás, az ébredés,
fáj a múlt és fáj a jelen,
mindez azért, mert nem vagy velem!
|
