Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/142863
|
Blankától! :-)
Szabó Magda
Az Isten homlokán
Várt gyerek voltam, megrendelt, remélt, sokat foglalkoztak velem otthon, tulajdonképpen állandóan tanítottak, és úgy csinálták, hogy nem vettem észre. A művészetek valamilyen formában folyton jelen voltak az életünkben, nálunk valaki mindig muzsikált vagy szobrocskát faragott, előadott, verset írt, élménybeszámolót tartott – a lakásban szerteszét, a legváratlanabb helyeken gramofonlemezek és könyvek hevertek. Ki mit talált magának aznapi élménynek, nemcsak házastársával közölte, de velem, a gyerekkel is, előfordult, hogy apám, ha nem bírta kivárni az estét, mikor mindenki békén körbeülte rézcipős asztalunkat, a konyhába is utánament anyámnak, felolvasni valamit, az én kezemből meg kivette a leckét: ne tanuljak, azonnali, fontos közlendője van. Úgy kaptunk egymástól versidézetet, regényből kiragadott sorokat, egy dallam töredékét vagy egy képmellékletet, mint más helyen a bonbont, s úgy is fogadtuk, az átélt szépség tudatával. Apám egyszer egy téli estén a fürdőszobából kiabált elő azzal, hogy siessek, mert új ajándékot kapok, gyönyörűt. Onnan tudom bizonyosan, hogy tél volt, mert a mozdulatát is rögzítette a memóriám: a kályhához húzta a nagylámpát, ott olvasott, kedves vén karosszékében, amelyet azért becsültünk olyan különös kegyelettel, mert generációk óta adott helyet ölében a mindig olvasó família valamelyik tagjának, s akkora volt, hogy ketten is kényelmesen ülhettek benne. Apám kezében könyv volt, arany díszítésű, piros. Réges-rég megismertem már a kötéséről Petőfit.
– Gyere csak – húzódott félre apám –, hallgasd meg, mit írt Petőfi a mi vidékünkről! – Látszott rajta, büszke és boldog. – Figyelj! Hortobágy, dicső pusztaság, te vagy az Isten homloka.
Büszke magyarnak neveltek, következetesen, tudatosan magyarnak, pontosan kijelölték örök helyemet a nagyvilágban, még Magyarországon belül is a Hajdúság szívében, mintha sejtették volna, sokat járok majd valamikor külföldön, és későbbi munkám is gyakran szembesít idegenekkel. Apám – most már bizonyosan tudom – fel akart vértezni minden rosszul érzékelt eufória vagy lámpaláz ellen, magyarnak éppolyan engedményt nem tevő határozottsággal formált, mint helvét hitvallású protestánsnak. A mondat, amelyet akkor este ajándékul adott, beláthatatlan távlatot nyitott előttem. Bár az Örökké Jelenvalónak az én vallásom szerint nem volt számunkra ábrázolható képe, én mindig tudtam, hogy magyar, és hogy itt lakik; Krisztus hajdúsági születését végképp valószínűsítette az üdvtörténet néhány eleme, a jászol, a barmok, a pásztorok, nem láttam én életemben zsidó felekezetűben csak orvost, ügyvédet meg műkereskedőt, miért járkáltak volna apám barátainak ősei odakinn, a pusztán botosan, pörge kalapban, karjukon bárány. Hogy Isten nemzetünkbeli, abban sose kételkedtem, így a Petőfi-idézet nemcsak megnyugtatott, de elbűvölt. Úgyis szomorított, hogy nem ismerhetem az arcát, hogy sose láthatom, így legalább egy vonása bizonyos volt, meglett a homloka. Valóságos megkönnyebbülés volt, hogy a Mindenható, aki nekünk, magyaroknak alakította ki magát a mindenségből, itt a szomszédban tartja a homlokát. Milyen jó lett volna, ha azt is megüzeni Petőfivel, egyéb része merre található, mert ami gyér személyes adatom az Úrról van, az mind a költő közlése, így derült ki, révén, hogy Istennek kalapja van, a nagyvilág, és azon a mi hazánkat viseli bokrétaként. Jártam én már a Hortobágyon, de nem figyeltem, csak a hídra meg az állatokra, fogalmam se volt, mi más néznivaló akadt volna. Azonnal azt kértem, menjünk ki újra, apám kimutatott az ablakon, melynek táblái meg-megrezzentek az északi szélben: pustolt a hó. Most nem, majd nyáron, egyelőre csupa jég meg hó a homloka. Tűnődtem, hogyan intézi el, hogy nem fúj el minket, bokrétát a kalapja mellől, később rájöttem, ahhoz a világot is el kellene mozdítania, az meg akkora golyó, hogy azzal csak nem bírhat meg még mennybéli szélfúvás sem. Még rejtette az Idő Hirosima árnyát, később már magamtól is tudtam, minden elfújható, bokréta is, kalap is, világ is.
Elfészkelődtem a nagy székben. Honnan sejthettem volna, nem szépirodalmi jellegű élményt kapok azon az estén, hanem orvosit; az idézet profilaxis, védekező felkészítés az életre. Mintha akkor gyerekkoromban megmutatták volna nekem hovatartozásom vérbankját, ahová mindig fordulhatok segítségért, ha nem tudnék tájékozódni a világban. Meghitt, titokkal teljes, felejthetetlen volt az a családi együttlét azon az estén a költővel, s nem hiszem, hogy sok mindenre vágytam volna olyan hevesen életem folyamán, mint valóban ott lenni egyszer az Isten homlokán.
Végül is nem a szüleim teljesítették a vágyamat, hanem az iskolánk révén kerültem ki a Hortobágyra. Egész iskolás korunkban az volt a május legizgalmasabb eseménye, az osztálykirándulás a várost akkor még sűrűn körülvevő erdők vagy puszták valamelyikére. Második elemista koromban vézna, koromnál kisebbet mutató gyerek voltam, két nagy szem, csupa csont kurta test, pár kiló sóvárgás és kíváncsiság. Jól mondtam verset, a kultúrműsor akkor se volt ismeretlen fogalom, a nénike – így szólítottuk a tanító nénit – úgy rendelkezett, legyen a kiránduláson tánc, kis jelenet, ének, én meg szavaljak. Kiválasztott számomra egy nehezen tanulható, hosszú és bonyolult Tompa-allegóriát, amelyet otthon hosszasan magyaráztak, míg végre felfogtam, mit közvetít. A Terepélyes nagy fa nemzeti ünnepre, leginkább október hatodikára illő vers volt, mindjárt a címe megzavart, mert nem ismertem a terebélyes szót, terepély formájában pláne nem, s időbe telt, mire a szüleim megértették velem, a szabadságharc után mindenkitől elhagyott, testvértelen magyar nép áll fa formájában a történelem erdejében, egyedül. Az izolálódott magyarság feloldhatatlan magárahagyatottságát olyan súlyos mondatszerkezetek közvetítették, hogy nem kis aggodalommal foglalkoztam vele, míg tanultam, aztán azzal erősítettem magam, ez akkora feladat, hogy ennél szebb ajándékot nem is vihetnék Istennek, akinek homloka nyilván felfogja majd, neki, kizárólag neki és az ő örömére vertem a fejembe ezt a nem kellemes költeményt. Ha Mátára megyünk, vagy Halápra, nemigen köszönöm meg a megtiszteltetést, hogy szerepelhetek, de így persze más volt. Ilyen titokzatos szót elkiáltani az osztály előtt, hogy terepély, s ilyen súlyos mondanivalóval tisztelegni Isten előtt a haza nevében mégis valami.
Mondtam az osztályban, amit apámtól tudtam, hogy ahová kirándulunk, az az Isten homloka, nem érdekelte őket, Csóka Juli azt mondta, Petőfi megint hazudott, mert óriás sincs, meg élet tava, majdnem összevesztünk, mert én azonnal elhittem a költő szavát, és mert mindig mindent képben láttam, úgy érzékeltem Istent már előre, mint Gullivert a törpék országában, ott fekszik hanyatt a pusztán, minden egyéb része csupa köd, de a homloka jól látható, síkban, és nem zavarja, hogy lovak és más állatok futnak rajta, és mi ott gázolunk majd fű benőtte homlokbőrén. Felhőtlen volt a képzelet játéka, és a látomás dupla fénytörésű.
Mikor a mágikus nap végre eljött, keskenyvágányú vasúton utaztunk egy darabig, aztán mentünk egy keveset gyalog. Odafelé énekeltünk, bolondoztunk, a tréfa, a fegyelmezett játék ezúttal szabad volt, pedig rendes körülmények között a mi iskolánk szigorúbb volt egy kaszárnyánál. Mire kiértünk, mindenki boldogan fáradt és éhes volt, eszébe se jutott körbenézni senkinek, pedig akkor már ki-ki láthatta volna a pusztát, sőt ott futhatott a szent homlokon. Ismételhetetlen életem nagyobbik részét odaadtam volna a lehetőségért, ha nemcsak azt tudom, Isten bőrén hágok e percben, de belenézhetek a szemébe is, mert hiszen ha homloka van, szemének is kell lennie, de senki se árulta el, azt hol tartja és kinek mutatja, ha ugyan megmutatja. A gyerek napjait több tépelődés, komoly aggodalom és fejtörés jellemzi, mint mindezek felhőtlen ellentéte.
Fogócskáztunk, ickáztunk, daloltunk, volt versenyfutás, aztán az osztály enni vágyott és inni vágyott, mire feleszméltünk, annyi idő eltelt, hogy látszott, alighanem megrövidül vagy talán el is marad a kis műsor. Akiknek szólót kellett volna énekelniük, belemerültek a maguk külön szórakozásába, a táncospár elnehezült, annyit evett, a nénike is olvasásba mélyedt, elengedte magát. Főleg az evészet járta, és az azonnal behörpölt innivalók pótlása. Én vártam egy darabig türelemmel, aztán mégis rászántam magam a cselekvésre, és odamentem a nénikéhez. Olyan nehéz volt azt a Tompa-költeményt fejben tartani, szerettem volna már túlesni a szavaláson, amellett úgy éreztem magam, mint a vendég, aki a szalonban ül, kezében a papír fedte rózsacsokor, és már régen meg kellett volna szabadulnia tőle, de valahogy sosem nyílik rá alkalom, hogy átadja a háziasszonynak. Pedig nekem tervem volt a verssel, amelyet úgy fogtam fel, mint saját magam külön hálaüzenetét, amire, azt reméltem, válasz érkezik, igazolás, Isten részint valami sajátságos, isteni formában rábólint, ezzel megerősíti Petőfi közlésének igazságát, részint jelzi valahogy, hogy méltányolja, amiért hibátlanul tudom már azt a terepélyes allegóriát. Ám a nénike nem segített, fel se nézett az olvasmányából, csak a kisasszony reagált. Gyakorlóiskolában nevelődtem, a nénike mellett utolsó esztendős tanítóképzős lány tartotta rajtunk fél szemét, a másik féllel a kötését nézte. Megpacskolta az arcom, azt mondta, hagyjam a költeményt, egészségesebb, ha hazatérésig jó levegőn vagyunk, ugrálunk, egyébként is illetlenség tolakodni, örüljek, ha nem kíváncsi a produkciómra senki, menjek csak a többivel játszani, nincs műsor.
Elkeseredtem. Elvette a valutámat, a kis kincset, az egyetlent, amiről azt reméltem, épp teljesítményének nem mindennapian súlyos voltával kivívja számomra Isten igazoló bólintását. Miért nyilatkoznék meg ennek a társaságnak csak úgy, ingyen, mint Petőfinek tette, itt valami költői dolognak kellene történnie, hogy nekünk is jelezzen, de az osztály csak futkos, a nénike olvas, a kisasszony köt, engem meg nem akar meghallgatni senki.
Hát akkor nem kell közönség, elintézem magam. Nekiindultam a pusztának, nem figyelt rám senki. Nekem a megvilágosodás pillanataiban egész életem folyamán, felnőttként is, mindig egyedül kellett lennem. Lépegettem az akkor már hanyatlani kezdő nap irányában, és az égbolt lassan váltani kezdte a színét, hosszú szürke és vérpiros csíkjai elkeveredtek bágyadt lilával, és, mint a barokk képeken, kivillant mögülük a citromsárga meg a máriakék. Alacsony volt az ég, mintha saját szépségének súlya alávonná, szépsége színből és fényből merevült bordázata tartotta önmaga kupoláját. Nem volt már messze az alkony, a rézsútos sugárzás már ígérte az árnyakat is. Én csak lépegettem egyre távolabb a csárdától, a híd irányában, aztán azon is túl, mindig előre, semmit se törődve azzal, mi marad mögöttem. Meg-megpittyent egy madár, ismeretlen kis neszek közt haladtam előre, míg meg nem állított a nevenincs érzés, amely azt mondta, itt van, itt az Isten, már szólnom se kell neki, mert mindent tud, mindent érzékel, és arra vár, hogy én, akinek e percben még semmi sem igazolja a földön a létjogosultságát, előadjam neki azt a költeményt. Álltam, szemben a hanyatló nappal a millió színt magára keverő égbolt védelmében, köröttem senki, semmi, csak a puszta, és teli torokkal, jó hangosan, hogy megértse, hiszen nem láttam, merre van szentséges füle, elkezdtem mondani neki és dicsőségére.
Az alkony rojtjai üvegből voltak a fejem felett, és néha összecsengette őket valami szél, az ég gömbölyű lett, lámpaernyő, peremén libegtek az üvegrojtok. Vártam az első versszaknál, szól-e Isten, de még hallgatott. Kezdtem a másodikat, még hangosabban, hátha nem értette jól az elsőt. A színek akkor váratlan sebességgel fakulni kezdtek, a szél megerősödött, valami por is kanyargott, pedig azon a májuson nem volt eső. Soha olyan gyorsan feltámadni és elülni vihart nem láttam másutt, mint a Hajdúságon.
A harmadik versszakba kezdtem a porkavaró szélben, mikor érzékeltem, valaki közelít. A kisasszony állt mögöttem, kezében, mint a döglött róka, lógott a kötése, valami végeláthatatlan piros sál.
– Csavargunk, kis Szabó? – kérdezte, és nem volt kedves. – Mindenki fedél alá húzódik, te meg itt kószálsz, hogy az embert a hideg kiveri, hová lettél, mit csinálsz? Elindulsz sétálni, szavalgatni? Hát mit képzelsz, ki vagy te, mi vagy te?
Nem képzeltem magamról semmit. Nem értettem, miért kiabál.
– Otthagyni az osztályt, mindent? Nem szólni senkinek? A nénike haragszik.
Minket még vertek, a tenyerünkbe csattantottak a tolltartónkkal, és akivel komolyabb számolnivaló volt, azt órákig térdepeltették. Megpróbáltam kivédeni a várhatót, áttörni a felnőttek sajátságos értetlenségén, ami annyira idegen volt otthoni világomtól. Az én szüleim rég elkeverték egymással a valóságot meg a látomást.
– Ez itt az Isten homloka – kezdtem magyarázni. – A Hortobágy.
– Ne bosszants. Megyünk.
– De mondom, hogy itt a homloka – emeltem meg a hangom. – El kell mondanom az Istennek a verset, különben nem érvényes.
– Te nem vagy érvényes, te szerencsétlen – mondta a kisasszony. – De utálatos gyerek vagy te, Szabó. Még jó, hogy nem mentél még messzebb, most futhatnék utánad.
Nagyokat lökött rajtam, hogy siessek. A csárdaeresz védelmében a nénike ekkor tette le a könyvet, olyan kék szeme volt, mint az árokparti nefelejcsnek. Hétévesen is éreztem, unalmánál csak az ellenszenve nagyobb.
– Hol járt ez? – érdeklődött. – Kereshettük volna, ha elvész.
– Szavalt – felelt a kisasszony. – A Tompa-verset kiabálta a pusztán a hortobágyi hídnak.
– A szereplési vágy – sóhajtott a nénike. – Mindig külön kolbász, mindig a magamutogatás. Pojáca.
Az osztály kuncogott. A gyerek öntudatlanul kaján meg kegyetlen. Nekem akkor már mindegy volt.
– Nem a hídnak szavaltam, az a hátam mögött volt – szóltam a nénikének. – Én Istennek mondtam a verset. Csak neki.
– Hogyan? – kérdezte a nénike. Egy oktávval magasabb lett a hangja.
– Hiszen mondom. Istennek szavaltam, mert most itt vagyunk a homlokán. Megírta Petőfi.
A kisasszony felvihogott, mert sosem olvasta az útileveleket.
– Kinek szavaltál? – nézett a nénike. – A békáknak?
– Istennek – mondtam akkor már csaknem felnőttes, hideg dühvel. – Hányszor tetszik akarni hallani? Ez itt az Isten homloka.
– Az – felelt a nénike szárazon. – Szakasztott az. És a világ teremtése óta azt lesi, hogy elmondd neki a Terepélyes nagy fá-t. Egész évben nem hagylak szerepelni, Szabó, ezentúl majd mindig más szaval. A vizsgán sem engedlek, leszoktatlak én a szabadtéri előadásokról, ne félj. Hogy jutott eszedbe, hogy a pusztát boldogítsd?
– Nem a pusztát! – kiáltottam a szemébe. – Isten homlokát!
– Na elég! Holnap küldd be anyádat! Osztály indul, összeszedi a holmit. Segítsen, kisasszony! Szabó büntetésből külön jön.
Szabó büntetésből külön ment, Szabó nem bánta, sem akkor, se később, mikor felnőttként meg az irodalomból terelték el. Volt min gondolkoznom, mert az alapélményt nem súrolta meg a durvaság. Én tudtam, merre jártam, mondta nekem a csend és az ég, mely burájának gerezdjei már eltűntek, és mondta a szívem és a visszhangtalan róna, a mélység, a magasság, és talpamnak az édes anyaföld. Csak az szomorított, miért tagadták le, ami igaz, és ha letagadták, miért nem szólt maga az Isten. Felnéztem az égre, ahol teste többi részét tarthatta, és tűnődtem, miért nem kelt a védelmemre, mikor megaláztak és kicsúfoltak a homloka miatt. Hát hol van szent szája, nyelve? Miért nem mozdítja meg, hogy igazoljon?
Megmozdította.
A tölcsér, melyhez hasonló csak a Szaharában tud kerekedni, benyelte az osztályt, benyelt engem is. A gyerekek sikoltoztak, a nénike riadt vezényszavakkal süvöltött, én megfeszült testtel figyeltem. Ömlött az eső, lila lett minden, föld, híd, ég, hasogatták a levegőt a villámok. Nem hosszanti cikázás volt, keresztben villámlott, mint amikor egy töprengő homlokon előbuknak és megmoccannak a ráncok, és ezüst valamennyi.
– Fedél alá! – sírt a kisasszony.
Rohantunk mind be a csárdába. Mindenki mindent elfelejtett, szó se hangzott, se vádló, se dicsérő, se vigasztaló, a lányok egymásról itatták a vizet. Az ablak kicsi volt, de annyira azért mégse, hogy ne lássam rajta keresztül az ezüst ráncokat, a rettenetes zivatarban Isten ráncokba húzott homlokát, amelyet Petőfi után most megmutatott kis szolgálójának is, aki az ő tiszteletére és dicséretére a pusztába kiáltotta neki Tompa Mihály vége nincs költeményét, amely őkívüle nem kellett senkinek.
|
