Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/142863
|
2009-06-04 Prága 2.
A hídon rengetegen a turista, vásári a hangulat: tájkép és szuvenír árusok, a mínusz-fokban térdeplő, imára kulcsolt kezű, homlokát a földre támasztó koldus képe keveredik a város és folyó látképével. A híd lenyűgöz, középkori időutazásnak érzem. Innét lökték a folyóba Nepomuki Jánost, számos szoborral együtt az övé is itt van (mindig meghatódom, ha megpillantok egy hidat strázsáló Szent János szobrot), de ez az igazi! Csodatévő híre is van, sor áll előtte, buzgón simogatják a talapzatát. Ebből persze nem lehet kimaradni, álljunk be! A szent elé érve kissé csalódom, a talapzaton rézdombormű található ezt simogatják hát oly buzgón, legjobban elérhető egy kutyafej, egészen fényes már a sok simogatástól. Kelletlenül megsimogatom a buksiját, de nem érzem megfelelő közbenjárónak az ebet. A Moldva szélesen terül el, sirályok röpködnek, vadliba csapat húz el a fejünk felett. Átérve a túloldalra máris az Óvárosban vagyunk. A híd lábánál valami matrózkocsma lehet, afrikai fiatalember hófehér tengerészruhában igyekszik becsábítani a turistákat egy fordulóra. Mi hajlanánk rá, de Vizimanó célirányosan elindul, hogy újabb kalandokat éljünk át együtt a fagyban. Persze közben folyvást mesél, kiderül, hogy itt járt egyetemre, s a város szerelmese.
Az óváros elbűvölő, a járda mindenütt gránitkockákkal van kirakva. Elsétálunk a Klementinum mellett, jezsuita kolostor és iskola volt, a Kalapos király tanügyi és „egyéb” reformjai után a Károly egyetem (Karolinum) könyvtáraként működött, jelenleg nyilvános könyvtár. Egy átjáró simul meg az épület mellett, utcácskaszerű, némi zölddel. Kiállításhoz ideális, baloldalt a sima kőfal tetején fehérruhás kislányszobor üldögél, lábát lógázva. Néhány lebegő torzó lóg egy fáról. Az alkotók kilétét homály fedi, nyilván csak számunkra, a jó prágaiak biztosan ismerik az itt feledett művek történetét. Most már közel vagyunk az óváros szívéhez: hangulatos sörözők, megszámlálhatatlan üveg és kristály a kirakatokban, ékszerboltok garmada. A házak homlokzata díszes, címerek, szentek, Ádám és Éva. Figyelem az embereket, a férfiak magasak, a fiatalok bohém külsejűek. Szürkületben érünk a csodálatos Óváros térre, ahol Klári széledni hagyja a csapatot, előtte még irányt ad, a Cseh-híd túloldalán vár a busz, hét órakor találkozunk. Ámulunk-bámulunk a középkori csodatéren, de a vacogás már olyan méreteket ölt, hogy az első utunkba eső Irish Pubban találjuk magunkat, s pár perc múlva forralt bort szopogatunk mandulával és mazsolával spékelve. Az ital és a meleg átjárja az embert, csudajó érzés, kupaktanácsot tartunk, először is van még időnk, lassan igyunk, mert az mégiscsak képtelenség, hogy ahányszor meg akarunk fagyni, rögtön egy kocsma kerül az utunkba. Azt eldöntjük, hogy a holnapra kínált sörgyári látogatást meghagyjuk az idősebb házaspároknak, s felfedezzük saját Prágánkat. Egyszer mindennek vége lesz, a pohár kiürül, ismét a szabadban, körbejárjuk a teret, de már besötétedett. A Parizka (utca drága üzletekkel, akárcsak a pesti Párizsi utca) egyenest visz a Cseh-hídhoz, átsétálunk az esti fényeket bámulva, éhesen. A következő állomáshoz ismét a várdombra kell feljutnunk – persze busszal – a strahovi kolostorban jó vacsora vár.
A kolostor a várhegyen van, a premontrei rendé, híres a könyvtára és itt őrzik Szent Norbert ereklyéit. Éttermükben saját készítésű sört mérnek. Egy dongaboltozatos pinceszerű helyiségbe terelnek minket, egyszerű hosszú faasztalokon terítettek, köröttük fapadok. A terítékek sűrűn vannak, elkezdődik a helyezkedés, ennek eredményeként jó távol kerülünk mi hárman egymástól, bár nem kellene sokat mozogni ahhoz, hogy ne így legyen. Sebaj, nem árt egy kis ismerkedés! Nekem az asztalfőn jut hely, velem szemben Klárika, mint kapcsolattartó a személyzettel. Az előbb elfogyasztott bor után nem vágok bele a sörkóstolásba, a sörgyári látogatásra készülő párok azonban már most elkezdik a sörtúrát. A férfiak mind barna sört, asszonyaik világost rendelnek. Ezt nem egészen értem, én biztosan barnát rendelnék, ez valami titkos kód lehet, tán létezik egy sörkódex házaspároknak, amit én nem ismerek, melyben záradék a sörrendelés nemek szerint, külföldön.
A vacsora érkezéséig a sör és tányéralátétek tanulmányozása következik, utóbbin a sörkészítés folyamata látható és olvasható csehül. Sűrű zöldségkrém leves érkezik csészében, jóízű, hamar elfogyasztjuk. A következő fogás megosztja a társaságot: marhahús barna mártásban, knédlivel. Nekem tetszik, a szaft kissé kesernyés a saját főzésű barna sörtől. Baloldali szomszédom kóstolás után megsúgja, hogy ezt bizony elégették. Óvatosan felvetem a sört mint lehetséges hozzávalót (szerintem logikus, hogy ahol sört főznek, ott ízesítenek is vele), ám letorkol, vörösborra és odaégetésre szavaz. Vizimanó szerint mindig ilyen, hát nem tudom, én éhes vagyok, jól esik, finom a desszert is, túrós süti. Közben vezetőnk kiszalad a szabadba és lelkendezve tér vissza, hurrá tiszta idő van, átsétálhatunk a kilátóhoz, hogy a magasból lássuk az esti Prágát! A Petr(rzs!)ini kilátó épp olyan mint egy mini Eiffel-torony. Javaslata nem talál kitörő lelkesedésre, eszébe juttatjuk a buszvezetőt, aki hűen őrzi a kolostor kapui alatt értékeinket és a buszt. „Szegény Sándort ne várassuk!” felkiáltással (mind vacogunk és álmosak vagyunk) szaladunk a buszhoz, ahol „szegény Sándor” egyátalán nem fázik, sőt jól befűtött nekünk. Klári úgy tesz, mintha elhinné a kis színjátékot és mulat magában, szerintem a helyzet igazán cseh vígjátékba való. Pláne egy valódi vizimanóval…
|
