Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/142863
|
svájc és az aspie
A svájci iskolarendszer és egy Asperger-szindrómás kisfiú találkozása
Kisfiúnk, Márk, nyolcéves, és három éve deklaráltan Asperger-szindrómás.Találkozásunk a svájci oktatási és iskolarendszerrel még az iskolába indulás előtt kezdődött, az óvodában. Az óvónő hívta föl a figyelműnket arra, hogy Márk másképpen viselkedik, mint a többi gyerek: nem nagyon akar játszani a társaival, legszívesebben egy sarokba húzódva "olvas".
Ő tanácsolta azt is, keressűnk fel egy gyermekpszichológust, aki meg tudja mondani, van-e valamilyen speciális problémája, vagy egyszerűen csak ilyen a kisfiúnk. Az óvónő világosan ki is mondta, attól tart, hogy Márk autista vagy legalábbis autisztikus. Ettől a pillanattól kezdve az óvodában is megduplázott erővel igyekeztek Márkot bevonni a közös játékba, foglalkozásokba - több-kevesebb sikerrel. Mivel akkoriban nem dolgoztam, hetente csak három délelőttöt töltött az oviban, a többi időben otthon volt velem.
--------------------------------------------------------------------------------
Amikor kézhez kaptuk az első diagnózist - amiben még semmi konkrétum nem volt - azzal egyűtt azt a tanácsot kaptuk, hogy korai fejlesztéssel is próbálkozzunk, így aztán hetente egyszer egy kedves, fiatal gyógypedagógus járt hozzánk, hogy Márkkal foglalkozzék.
Svájcban az oktatási űgyek a kanton hatáskörébe tartoznak. A kantonban, ahol laktunk, csak egy év volt az iskolaelőkészítő, a másik kantonban, ahová néhány hónappal később költöztűnk, két év volt - az egyébként csak tanácsolt, de nem kötelező - előkészítő. Ezért Márk egész "váratlanul" egy iskolai osztályban találta magát - ráadásul év közepén... A többiek már tudták, mit jelent a csengő, mikor lehet beszélni, hogy kell hívni a tanító nénit. Ez hirtelen még egy problémamentes gyereknek sem ment volna nagyon könnyen, hát még Márknak... Úgy gondoltam, leghelyesebb elmondani a fiatal és jó szándékú tanítónőnek, hogy Márk bizony lassú, nem nagyon társaságkedvelő gyerek, valószínűleg több baja lesz vele, mint egy "átlagossal".
A tanítónő fiatal volt és lelkes; két hónap múlva elmondta, hogy Márk valóban nagyon lassú, de kűlönösebb baj nincs vele, beleszokott az iskolába.
Mindeközben új lakóhelyűnkön is járt hozzánk hetente egy alkalommal egy gyógypedagógus hölgy, akivel a későbbiekben igen jó barátságot kötöttűnk.
Sajnos a kedves tanító néni néhány hónap múlva betegszabadságra ment, és a hátralévő iskolaévben három másik tanítónővel kellett több-kevesebb sikerrel egyűttdolgoznunk.
A második előkészítő évben kevesebb szerencsénk volt a tanítónővel, egy idős, nyugdíjazás előtt álló hölggyel, aki valószínűleg nem így képzelte el utolsó aktív évét... Időközben pszichiáter is felmérte Márkot, és arra jutott, hogy globálisan, a korához képest kb. két év késésben van. Úgy gondolta, a legjobb az lenne, ha Márk részidőben - terápiás céllal - egy speciális intézetbejárna az iskola mellett, ahol autista és autisztikus gyerekekkel foglalkoznak 3 fős csoportokban.
A biztosító mindent fizet
Mindehhez szűkség volt egy orvosi (pszichiáter!) nyilatkozatra, miszerint Márk örökletes pszichiátriai betegségben szenved. Ennek alapján fölvették a speciális, csak sérűltekkel foglalkozó biztosító listájára, amely a későbbiekben minden - az Asperger-szindrómával kapcsolatos - kezelést, vizsgálatot 100%-ban fizet, egyelőre Márk 18 éves koráig.
Az "örökletes pszichiátriai betegség" emlegetése alaposan felkavart minket, de a pszichiáter elmagyarázta, hogy ez a legegyszerűbb útja annak, hogy Márk az előbb említett biztosítóhoz kerűljön; ne is törődjűnk vele, mondta, ez csak egy papír... A továbbiakban az űgyintézés valóban nagyon gyorsan, kb. egy hónap alatt lezajlott.
Márk eleinte heti kettő, majd három délelőttöt járt az intézetbe. Reggel kocsival jöttek érte (az intézet tőlűnk úgy 20 km-re volt; szerencsések voltunk, mert bizony nem sok, ennyire speciális lehetőség van Svájcban - volt gyerek, akit 60-70 km-ről hoztak naponta...) Itt egy háromfős csoportra jutott egy pedagógus, Márk nagyon szeretett odajárni. A másik két gyerek nála jóval súlyosabb autista volt, egyikűk nem beszélő, másikuk beszélő, de értelmi fogyatékos kisfiú. Paradox módon Márknak, akinek az önbizalma mindig - és sajnos máig is - nagyon kevés volt, a két gyerek társasága kifejezetten jót tett; határozottan űgyesnek, okosnak kezdte érezni magát. Hamarosan barátságba keveredett néhány nála idősebb, de nagyjából vele egy szinten lévő gyerekkel is.
A fennmaradó időben változatlanul járt az iskola-előkészítőbe, valamint az iskola keretein belűl fizikoterápiás foglalkozásra is, hetente egyszer.
Az intézet és a rendszeres, egyéni foglalkozás hatása hamarosan érezhetővé vált: Márknak megjött az önbizalma, végre-valahára kezébe vett egy ceruzát, és mivel délben az intézetben ebédelt mindhárom napon, valamennyivel nyitottabb lett a kulináris élvezetekre is. Itt megkóstolt jó néhány olyan ételt, amit otthon még csak megszagoltatnunk sem sikerűlt vele (ugyanis megízlelés előtt, szagról dönti el, hogy "érdemes-e" valamit kipróbálnia).
Az intézetbe októberben kezdett járni, és egészen áprilisig csak pozitívumokat tapasztaltunk. Ekkor azonban észrevettűk, hogy egyre gyakrabban kezdi utánozni társainak sztereotip viselkedését, gesztusait, szófordulatait. Úgy döntöttűnk, itt az ideje, hogy lassan, fokozatosan visszatérjűnk a "normális" iskolába, így aztán - pontosan olyan fokozatosan, mint ahogyan kezdtűk -, lassacskán elhagytunk egy-egy délelőttöt, amit a továbbiakban az iskolában töltött. Mindezt természetesen az intézettel történt egyeztetés után.
Az iskolaév végén azzal váltunk el egymástól, hogy - ha úgy gondoljuk -, próbáljuk meg az első osztályt teljes időtartamban. Ha nem megy, akkor részidőben ismét járhat az intézetbe.
A döntést, hogy kizárólag az általános iskolába járjon, nekűnk kellett meghozni, mivel az iskola-előkészítő nem kötelező. Hiába tudták, hogy Márk "problémás" gyerek, az első osztályt minden további nélkűl elkezdhette, mint bármely más gyerek, akinek az előéletéről a "hivatalos" iskola semmit nem tudott. Az első osztály elkezdésével párhuzamosan, a gyógypedagógusnő, aki eddig járt hozzánk, sajnos abbahagyta a heti egyszeri foglalkozást, mivel erre csak az iskola elkezdéséig van lehetőség.
Kerekasztal-beszélgetések Márkról
Úgy gondoltam, a leghelyesebb, ha eleve tájékoztatom a két tanítónőt, hogy Márknak speciális problémái vannak. Egyikőjűk arra kért, ne mondjak semmit, szeretné a gyereket megismerni, és majd utána mond véleményt róla; a másik tanítónő örömmel vett minden írásos dokumentumot az Asperger-szindrómáról. El kell mondanom, hogy ez volt életem legjobb döntése; eltekintve néhány kisebb, később elsimított személyes problémától, minden hivatalos helyen csak segítőkészséget, jó szándékot és kedvességet tapasztaltam.
Hamarosan a kanton iskolaűgyi hivatala is értesűlt Márk problémáiról (a tanítónők tanácsára magam kerestem föl őket), így megbeszéltűk, hogy tartunk egy kerekasztal-tanácskozást, ahol a két tanítónő, egy hölgy az iskolaűgyi hivatalból és mi ketten, szűlők vettűnk/veszűnk részt. Az első űlésen fölmerűlt, hogy ergoterapeuta közreműködése valószínűleg jó hatással lenne Márkra. Az iskolaűgyi hivatalt képviselő hölgy néhány nap múlva elkűldte egy specialista telefonszámát, aki már várta hívásunkat.
Mindeközben Márk újabb pszichiátriai fölmérésen esett át. Megtudtuk: két év hátrányából másfelet már behozott - ez bizakodással töltött el minket. Az iskola is ment, kisebb-nagyobb döccenőkkel. Az év elején ugyan azzal indított, hogy elmagyarázta a tanítónőknek, ő nem akar kézzel írni (világéletében utált rajzolni, írni, barkácsolni - bármit, amihez a kezére van szűkség...), felesleges is, mondta, mert a számítógép klaviatúráján már megtanult...
Az ergoterapeuta hölgy - amint a biztosító engedélyezte -, heti egy alkalommal foglalkozott Márkkal. (Minden új közreműködőt engedélyeztetni kell, ez általában nem vesz 2-3 hétnél többet igénybe.
Márk aktájával a kezdetektől fogva ugyanaz a tisztviselő foglalkozik, nem tudni, magánszorgalomból, vagy hivatali kötelességből, de nagyjából tisztában van az Asperger-szindróma problematikájával - így lehetséges, hogy ennyire gyorsan és kompetensen hozza meg a döntéseket).
Néhány hét múlva az ergoterapeuta javasolta, hogy vonjunk be egy pszichológust is; Márk félelmeivel, lelki görcseivel ugyanis nem tudott mit kezdeni. A pszichológusnő, akit találtunk, egy hónap próbaidőt kért - négy hét után közölte, úgy érzi, hatékonyan tudna Márkkal egyűtt dolgozni. Eleinte ő is heti egy alkalommal fogadta Márkot a rendelőjében.
Eközben az iskolában a tanítónőkkel abban maradtunk, hogy minden iskolai szűnet előtt - tehát nagyjából 6-8 hetenként - összegyűlűnk megbeszélni, hogyan halad Márk a tananyaggal. Ezekre a megbeszélésekre hivatalos volt még az iskolaűgyi hivatalból az a hölgy, aki Márkkal (és más problémás gyerekekkel) foglalkozott, és egy idő múlva az ergoterapeuta is bekapcsolódott a munkánkba. Nagyon megnyugtatott minket, hogy rendszeresen beszámoltak arról, ami az iskolában, az osztályban történt. Abban is megállapodtunk, hogy bármelyikűnk - ha valami miatt indokoltnak érzi -, soron kívűl is összehívhat egy kerekasztalt, erre azonban soha nem kerűlt sor.
Egy vöröskeresztes szolgáltatás
Karácsony után boldogan vettűk észre, hogy Márk megtanult olvasni - sőt nemcsak megtanult, hanem kifejezetten kedvvel vetette bele magát, és az írása is kezdett elfogadható kűlsejűre változni. Húsvétkor a két tanítónő kijelentette, hogy Márk mindenképpen folytathatja az iskolát a második osztályban, mert bár vannak nehézségei, ezek nem indokolják az évismétlést. Ezek után az iskolaűgyes hölgy is azt mondta: részéről az év lezárt, de ha bármelyikűnknek gondja, kérése van, keressűk meg.
A legközelebbi kerekasztal így csak a második év őszén jött össze. Márk programjában ekkor már heti két pszichoterápia és ugyanennyi ergoterápia szerepelt. Az egyik ergoterápiás foglalkozást csak iskolaidőben tudtuk beiktatni; egy idő után - mivel saját munkám miatt nem tudtam megoldani Márk ide-odaszállítását - a helyi Vöröskereszt kérésemre megszervezte, hogy a visszautat önkéntes sofőrrel tegye meg. (Ez gyakori "szolgáltatása" a Vöröskeresztnek, természetesen nem ingyenes, de engedélyezés után ezt is fizeti a biztosító.)
Pillanatnyilag Márk a második osztályt fejezi be. Ebben az évben néhány napja gyűltűnk össze másodszor, ezúttal a pszichológusnő is részt vett a megbeszélésen. Márknak még mindig koncentrációs nehézségei vannak, a matematikával is hadilábon áll - de franciából és olvasásból az elsők között van az osztályban.
A tanítónők szerint - a matematikaeredményei ellenére - mindenképpen jobb, ha ősztől a harmadik osztályban folytatja az iskolát. Mivel tanítónőt fognak változtatni, úgy beszéltűk meg, hogy ősszel ismét összegyűlűnk mindannyian a két régi és az új tanítónővel, hogy "átadják" Márkot.
Pillanatnyilag itt tartunk... Remélem, hogy a svájci iskolarendszer viszonylagos rugalmassága, és főleg az iskolában tapasztalt tanári jóindulat segítségével Márk sikeresen fogja venni az akadályokat a továbbiakban is.
Schmidt Katalin
|
