Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/142863
|
Nyár 2006-08-04
Gondolatok a nyaralásról
- Kényelmes, gyors az út a tengerhez. – az ismerősök mind ezt állítják, és igazuk van. Az autós utazásban az a jó, hogy érzékeled a változást, más a táj arca mire célhoz érsz, míg odaérsz megszokod, picit ismerős lesz. Fokozatos az ismerkedés. Ha repülsz, szinte mellbevágó: egy-két óra alatt milyen más, idegen helyre csöppentél. Az útirány azért is kedves, mert láthatom a Balatont. Jövet-menet. Számomra ez mindig öröm, ujjongás. Ízlelgetem magamban a bűvös szót: Dalmácia… Elképzeléseim ködösek, Isztrián voltam egyszer még a háború előtt. Vajon milyen lesz? Az olasz partok fövenyét ismerem régről, a parton is megmutatkozik az olasz nép játékossága, művészetszeretete, minden nap készülnek homokszobrok: Ferrari, női akt, reggelre aztán elmossa őket a víz. Olyasmi ez, mint az utcarajzolás.
Milyenek lesznek vajon az illatok, a színek, a formák?
Az Alpok nyúlványai közt délre tartunk, üde zöld a táj. Az autópálya valóban mintaszerű, világos áttekinthető táblák, tiszta, parkosított pihenők, mindenhol van egy kis játszótér is. A horvátok nagyon szeretik a gyereket, türelemmel bánnak velük.
Zágráb után irányt váltunk, kezdődik a változás, a hegyek már kopárabbak, fehér sziklák bújnak elő a szívós bozótból. A kivillanó termőföld meglepő színű: vörös. Gondolkodom; vas vagy bauxit? Aztán eszembe jut a dédapám, aki ezeket a sziklákat taposta bauxit után kutatva. Megismerte a hegyeket, embereket, megtanulta a nyelvüket. Innentől másképp nézem a tájat, egyik ősöm nyomában járok. Dédanyám egyszer leutazott Zadarba, hogy találkozzanak; a fehérarany gyűrű amit akkor kapott, édesanyámnál van.
A mediterrán tájat, embereket, életet Gerald Durrell ismertette meg velem gyermekkoromban. Keresni fogom az azonosságokat, ez már biztos. Vajon lesznek-e skorpiók? – merül fel bennem azonnal a kérdés. Eggyel találkozom rögtön első este a konyhában. Karcsú törékeny kis barna állat. Eltaposom. A kis Gery óvatosan gyufásdobozba rakná és kivinné a kövek közé. A kis Gery már nem él, én pedig sajnos nem ismerem a biztonságos skorpiófogás technikáját, marad a barbár de biztonságos gyilkolászás. Szerencsére több kivégzést nem kell végrehajtanom, több állat nem jelentkezik.
Útmenti önkiszolgáló kifőzdében ebédelünk, babfőzeléket kérek kolbásszal, ez az első találkozóm a horvát konyhával. Kiadós adag, kellemesen csípős. Figyelem a szakácsok arcát, barna haj, olajos bőr, barna szemek. Nem latin báj, kicsit keményebb arcok, mintha a környező sziklákból lennének kifaragva. Nyitottak és mosolygósak, vendégszeretők, jól tudják mit köszönhet országuk az idegenforgalomnak.
Sok az alagút, van hat és fél kilométeres is, át kell vágjunk a Velebit-hegységen, hogy a tengerhez jussunk. Az alagút magasan bújik ki a hegyből, az autópálya 180 fokos kanyarokban ereszkedik alá. Az egyik kanyarban elénk tárul egy tengeröböl, egyszerre sóhajt fel mindenki. Kék, kék! Általában ezzel szoktam nyúzni a görög és horvát tengerpartról hazatérőket: - De tényleg OLYAN kék? – a válasz mindig megerősít, de a kétely bennem marad amíg meg nem pillantom a magasból a valószerűtlenül kék tengert. Sárgás kopár sziklák közt sima víztükör.
Zadar előtt elhagyjuk az autópályát, és a tenger felé tartunk. Most végre közelről is láthatom az apró falvakat. Vakolatlan házak, piros cseréptetők. Terebélyes fügefák, olajfák, szőlő. Gyümölcsfát nem látok, leander és hortenzia virágzik. A föld itt is vörös és idegen. Mint a holland kakaópor. ( Makrobiotikusan táplálkozó barátnőm szerint a szárított marhavér ad ilyen színt a kakaópornak, engem igazán nem zavarna az sem ha igaz lenne ezen állítás, a maszájok isszák a marhavért, erőt nyernek belőle). Ezt csak úgy mellékesen…
Néhol fenyőligeteket pillantok meg. A kertekben kiégett sárga gaz. Meghallom a kabócákat, a hang végigkísér a nyaralás alatt, megszokom. Az út mellett gyümölcsöt árul fekete kendős parasztasszony. Fügét, szőlőt, paradicsomot. Kőkerítések futnak a földek határain, erről újra a skorpiók jutnak eszembe; ha vannak errefelé, akkor biztosan a kövek közt tanyáznak. Szemetet, sittet is látok sok helyen. A ráérős déli temperamentum átsiklik az efféle szépséghibákon. A sziget ahová tartunk, a nyaralóbontásokról lett híres a sajtóban. Nem tudok róla semmit, a szállásadók szép képekkel illusztrálják a helyet, kellemes partokat ígérve a kisgyermekeseknek. Bevallom a sziget nem kápráztat el, össze-vissza épült hivalkodó villák egymás hegyén hátán. Szörnyű gipszhattyúk és oroszlánok a kerítéseken. Brrr…
A tenger kristálytiszta és átlátszó, reggel lehet legjobban megfigyelni élővilágát. Apró tarisznyarákok tanyáznak a mólón; feketék, barnák, fehérek. Kis ollóikkal kényesen csipegetnek a víztócsákból. Kedvenceimmé válnak, ez nem csoda, a Kisvakondnak is van egy kerekded tarisznyarák barátja.
Nyaralónk a víz mellett van, a kertben napozunk, s ha melegünk van, irány a tenger. A parton betonplaccokon zajlik az élet, mindenki igyekszik reggel helyet biztosítani magának a sima betonon, a köveken feküdjenek a fakírok. Csalódás, hogy nincs kagyló, nyilván a kavicsok összezúzzák őket, s nem jutnak ki épen a partra. Látok sünöket, tengericsillagot, kisebb-nagyobb halakat, tengeri uborkát.
A hamisítatlan mediterrán tájat és hangulatot nem találom a nyaralófalvak közt, pedig élnek itt állandó lakosok is vagy 800-an. Sőt! Még egy aprócska velencei erőddel is büszkélkedhetnek az itt élők. Ha a táblák után keressük, mindig eltévedünk. Aztán valaki elmagyarázza merre menjünk. Gyalogosan kell odajutni, többszázéves kőrakások közt (skorpiók!) vezet az út, ápolt szőlők, elfeledett fügekertek mellett. Öklömnyi zöld fügéket szedünk, bévül lilásvörösek és mézédesek. Píniafenyők adnak később árnyékot, s egyszer csak előbukkan az erődöcske, hirdetve a múlt dicsőségét. A part itt magas, a tenger mélyen alattunk. Az erőd kapuján még látszik három faragott címerecske.
Megfigyelem, hogy sok az idős férfi. Aktívak: bevásárolnak, úsznak, horgásznak, üldögélnek egy pohár bor mellett. A reggeli első fürdők mégis asszonyok, ilyenkor a tenger sima tükör, senki sincs a parton, én is a teraszról lesem a magányos úszókat. Délután feltámad a szél és meghozza a dagályt. Ekkor lehet a legjobban ringatózni, játszani a vízben. Felfedezem, ha a függőleges betonpart előtt beállok a tengerbe, a hatalmas hullámok a fejemre zúdulnak amikor visszacsapódnak. Szemem szájam teli van vízzel, de csodás élmény! Minden másnap van egy kiadós viharos eső, egy óra múlva már nyoma sincs a lehullott csapadéknak. Errefelé nincs ivóvíz, 5 literes kannákban árulják a Szent Rókus-forrás vizét. A fogmosáshoz mégis csapvizet használok mert sós, közben nosztalgiával gondolok a régi Óceán fogkrémre.
Törzshelyünk lesz a Madona bár, ahol hatalmas szabadtéri grillsütőn készülnek a finom ételek. Keresztben bele tudnék feküdni. Kevés külföldi jár ide, ők a nagyobb forgatagok mentén található helyekre ülnek be. Mi kipróbáljuk ezt is, azt is, és a Madona mellett döntünk. Ami a Szűzzel kapcsolatos csak jó lehet, nem? Pizza, halak, zöldségek sülnek, száll a finom füst, a hal bőre ropogósra sült, és fűszeres. Cevapot is eszem, és ajvárt, dzsuvecset, hagymás sült paprika salátát. Minden fenséges. Ami nem ízlik, a fagylalt. Két gombócot kérek, hatalmas adagot kapok, itthon szerintem hat gombóc lenne, nagyon édes és émelyítő. A péksütemények is remekek, több „pekarna” is van, legjobban a mákos csiga ízlik.
Közben keresgéljük a gyerekbarát strandokat, de belefáradunk. Egy kismedence a kertben, nekünk a tenger kellemes, de kisfiunk majd megfagy amikor gumicipőben bukdácsol a kövek közt. Groteszk látvány pancsolómedence a parti villában, de legalább megoldjuk a problémát. Szomszédainkkal összebarátkozunk és közös grillezést csapunk. Ők hozzák a pácolt halakat és húst, mi a cevapot, görögsalátát és kenyeret. Sütünk tintahalat is, nekem ízlik, a családom szerint „gumi”.
Nyaralás kisgyerekekkel = nincs mászkálás. Azért Zadarba eljutok, érzem látása nélkül nem térhetek haza. Igazam lesz, mert valóban csodálatos ékszer az óváros, Velencéhez hasonló. Látnivaló van bőven, Óratorony, Szent Donát és Anasztázia templom, viziorgona ami el van rejtve a tengerbe simuló lépcsők belsejében. A hullámok szólaltatják meg. Méregdrága üzletek: Gucci, Escada, Benetton, az óváros falán kívül pedig még sok házon látszanak golyónyomok. Úgy látom az itt élők szeretik hazájukat, a focivébé alatt sokan járnak horvát mezben. A nyaralás egyben bilivadászat, a kislányom bojkottálja lakásunk illemhelyét. A szigeten nem találunk, de itt az óvárosban igen. Ez sem olcsó, de minket feldob a dolog, nem mindegy milyen az utódok bélműködése.
A sziget igazi arcát később ismerem meg, egy kilátót keresünk mikor felfedezzük az eldugott őslakos települést. Érdekes módon az élethez a hegyoldalt választották, nem a tengerpartot. Itt már hamisítatlan mediterrán közeg á la Durrell. Napszítta földek, kilométer hosszú kőfalak, a borozó előtt csacsi parkol, nyakán kereszt. Fekete kendős nénikék kapával vállukon, ősöreg traktor cammog a kanyargós úton.
Egyszer még rózsabogarat is látok, a terasz kőkorlátján pihen. Gyönyörű fényes zöld páncélja van, meghatódom, mert a rózsabogaras félnótás rókaképű fiú jut eszembe „A családom és egyéb állatfajták” -ból. A sirályok nem tetszenek nekem, nagyok és merészek, rajtuk és fecskéken kívül nem látok más madarat. Pillangót viszont rengeteget, a szivárvány minden színében.
Szomszédaink hajókiránduláson is részt vesznek, egész nap hajókáznak az apró szigetek közt, a legénység készít ebédet, bort is adnak. Lakatlan szigeten állnak meg fürdeni, és körbejárják a Kornati Nemzeti Park látnivalóit. Lelkendezve térnek haza, fájdítva ezzel a szívemet.
Bor és sör. A horvát sör nagyon finom, Ozujsko és Karlovacko erős és jóízű, dobozos, üveges, kétliteres pillepalackos változatban is kapható. A dalmát bor is remek, házaknál is lehet venni kimérve asztali bort, és pálinkát. Még otthon elhatározom hogy veszek majd Maraschinot, de egy boltban sem találok, feladom.
Hazaúton még veszünk pár szem fügét, otthon szeptemberre érik csak be, ha beérik, s feleakkora. A visszaút is sima, nincs dugó, hétköznap van. Nagykanizsánál állunk meg enni, aztán ismét a Balatont látom, az almazöld vizet amit nagyon szeretek, jobban a tengernél is. A tenger erős, bár a sós vízben úszni nem megerőltető, megtart. A Balaton lágyabb, bár jobban megdolgoztat, azt hiszed ura vagy. Persze ez nem igaz, a hirtelen viharok félelmetesek. Átéltem idén egy ilyet, beton villanyoszlopot döntött ki egy odvas fa. A fában vadméhek laktak, így nem csak tűzoltókat, villanyszerelőket, de méhészt is kellett hívni. Egy napig voltunk áram nélkül.
Aztán pár nap múlva ott ülsz a vízparti misén egy fűz alatt, és nézed a szelíd sima vizet. Mintha mi sem történt volna. A pap elbocsát mindenkit, lehet strandolni, ki gondol már a viharra?
Hát ennyi…
|
