Leltár

Adatlapok

Trükktár

TeveClub filmek



[ Mi ez? ] [ Írok ide ]
haverok:

Valami idióta naplója


Kicsi Alwyn [148212 AL], gazdája Valami idióta
Folytatás és "Legenda"..........

Ugrás egy másik naplóhoz!

Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/148212
Folytatás és "Legenda"..........

Helló! A tegnapi résznek lemaradt a vége, így azt kapjátok először.
--------------
-A nevem? Ez tényleg olyan fontos? -simított végig a hercegnő a férfi arcán.
-Nos... igen.
-Rendben. -A sötételf érezte, hogy eljött az akció ideje. -Ellaislyn Urad'Hhen vagyok.
-U-urad'Hhen?? -Nondasen szeme hatalmasra nyílt. Már tudta, hogy baj van. Az ösztönei megint nem csaltak, csak ő nem figyelt rájuk.
-Úgy bizony. És te meg tudod, ki vagy? -A nő ujjai közt már ott lapult a tőr markolata, és most a magasba emelte. -Halott!
Egy pillanat alatt történt az egész. Az erdeinek még ordítani se volt ideje, már a szívébe állt a hosszú penge. Aztán ő is eltűnt, akár a tőr első áldozata, Rewynn, aki ellopta a szentélyből.
Az Urad'Hhen hercegnő felkelt, visszahúzta magára a ruháit, és a pengére vigyorgott.
-Ez tényleg jó vadászat volt. Kharyss büszke lehet rám.
Ezzel újra elteleportált a színhelyről. Alwyn és a társai hamarosan keresni kezdték az eltűnt erdeit, de sehol sem találták. Az egész csapatnak rettenetes előérzete támadt. Démonok? Vagy talán még rosszabb...
--------------------------------------

---...˙˙˙--LEGENDA--˙˙˙...---
A kard. Milyen kecses, milyen finom... Milyen halálos.
Egy penge, amit törpék kovácsoltak, elfek adták neki a mágiát, és démonok akarták megszerezni. Egy fegyver, ami többet tud minden hasonlónál.
Egy erő, amit senki sem tud kontrollálni.
Bár felszíni maga a tőr, és készítői is a fény világában éltek, a neve sötételf. Nokhar'Soveryn Athes. Lefordítva Testfaló kard.
Erősebb a többi fémnél, a varázslatoknál, a teremtőinél. Erősebb a halálnál is.
Nem tudni, ki alkotta, nem tudni, miért. Az egész történet egy hatalmas, szürke felhő. Egy valami biztos csak: a kard önálló életre kelt.
Egykori készítői közül már rég nem él senki. Mindannyiukat elpusztította. Nem kegyelmezett, hiszen maga volt a kegyetlenség.
Pusztított. Azt tette, amire megalkották. Aki szembekerült vele, meghalt. Az is, aki csak a kezébe vette. Mindenki félt a hatalmától, pedig még csak lelke se volt.
Aztán jött egy nő. Nem volt sem harcos, sem mágus. Egyszerűen csak erős volt a lelke.
Neki sikerült az, ami előtte senkinek: megszelidítette a kard erejét. Rákényszerítette az akaratát, irányította a hatalmát.
Legalábbis ő így hitte.
Halálával minden megváltozott. A penge újra képes volt ölni, úgy, ahogy rég: nyomtalanul magába szippantani áldozatát. Mégsem tette.
Szunnyadt.
Mint egykoron a holdpengék, amik meghasonlott gazdáiknak nem engedelmeskedtek tovább.
De az ő álma nem volt ilyen nyugodt.
Várt.
Az idő pedig neki kedvezett: akik egykor tudták, miért veszélyes a penge, eltűntek az idővel. A fiatalabbak pedig már csak egy mesét láttak, amivel esténként ijesztgetni lehet a gyávákat. Mégis tisztelték, és külön szentélyben őrizték, ahonnan sosem kerülhetett ki.
Legalábbis ők így hitték.
A kard pedig várt. Szunnyadt, oly sok éven át. Ha arca lett volna, talán már a ráncoktól sem védte volna a hatalma, de így csak csillogott a gyér fényben. Sok éven át. Mint egy pihenő angyal. Egy alvó isten. Egy áldozatra váró gyilkos.
Hiszen az volt. Türelmes vadász. Gyönyörű fegyver. Kegyetlen halálosztó.
Sok év telt el, de ő nem változott. Állt a megszentelt kőbe szúrva, ahová még egykori szelidítője száműzte. Néha fellázadt volna, de valami mégis azt parancsolta neki: megállj! Aludjanak el az őreid, ringassa álomba a félelmüket az idő. Akkor bújhatsz elő megint a rejtekedből.
És eljött az ő ideje.
Egy férfi jelent meg. Fekete árnyék a fekete homályban. Fekete mosoly, ahogy a penge hívogatóan megcsillant. A csillogás egy másikat idézett elő a fejében: vöröses volt és gazdaggá tevő. Hatvan rubinkő dallama, zene a szemnek, szívnek. Megragadta.
Őrök próbálták utolérni, sikertelenül. A kard újra a szabadban volt.
Szabad volt.
Nem telt el egy óra sem, máris egy másik kéz fonódott rá. Egy nőé. De nem egykori mesteréé. A rubinok megcsillantak a nap fényében. A penge is. És a rubin vörös csillogását felváltotta egy másik vörös csillám: a véren áttűnő ezüstszín.
A nő mosolygott. Érezte a hatalmat, amit a tőr adhatott neki és a fajának. Érezte a veszélyt, a sejtelmes, suttogó végzet szavát, de nem értette. Vagy nem akarta megérteni. A köpenyébe csúsztatta a kardot, és hamarosan eltűnt.
A vadász újra szabad volt.
Először egy sötételfet nyelt magába. A tolvajt. Nem sokkal később egy erdeielf vérét kóstolta meg, majd újabb és újabb áldozatokat kapott.
A bitorlója pedig egyre nagyobb hatalmat kapott, egyre erősebb lett. Egyre jobban uralta a pengét.
Legalábbis ő így hitte.
A penge pedig vándorolt. Egyik kézből a másikba. Egyik áldozattól a másikhoz. Egyik szívből a másikba.
Nem volt elég.

De ez csak egy legenda. Nem történhet meg. Ez a tőr nem létezett, nem létezik, és soha nem is létezhet.
Nem jelent veszélyt senkire. Legfőképpen RÁD nem.
Legalábbis te...
... így hiszed.

Meddig még?...
--------------------------------------

Sziasztok, és...
Jó éjt. Hehhehehehee... >:D
Kicsi Alwyn, a Végzet Hordozója



Problémás tartalom jelzése






© Napfolt Kft. - Médiaajánlat