|
Stefan naplója
Parafenomén [22888 AL], gazdája Stefan
kvintrillió... 2007-03-07
Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/22888
|
kvintrillió... 2007-03-07
Korai lenne még jövőt látni. Csak valami egészen halovány fény látszik a múltból. Mélyről dereng fel mint azok a kis világító halak a tenger mélyén. Fel-felvillannak a pöttyeik, ahogy elsuhannak az ablak előtt. Körben csend felül csak a hajók keltette csobogás elhaló mormogása. Ilyen mély vizekig nem nagyon érnek el a hangok. Mit szépítsem, egyáltalán nem. Tudom hogy ott vannak mert már hallottam valamikor. Csak a tapasztalat dolgozik bennem, hogy ott kell lennie. Hullám a hullámok között. Ha belegondolok ez valami harmonikus dolgot idéz. Talán a felharmonikusokat a hegedűből, ami alámerült a Titanic örvényeiben. Régebben szonárok húztak el felettünk. Kötelük végén vonszolódva elzavarták a kis halakat útjukból. A leváló örvények zavarossá tették a vizet. Kutatták az elmúlt iszapba ágyazott nyomait. Olykor dallamfoszlányt kerestek vagy egyszerűen csak várták, hogy valami halkan azt mondja: bip. Persze nem találtak semmit. Ez a bezárt kis légbuborék az utolsó lelőhely. Itt körbe körbe haladnak a hullámok, akár az univerzum utazói. Elutaznak százezer kvintrillió fényévre, hogy ott legyenek ahol még senki. De sosem tudják meg hogy már valaki otthagyta a nyomát. Elfújta rég valami kozmikus napvihar. Odakint nem tudjuk mi van. Idebent sem igazán értjük. Csak utazunk. Át keresztül rajta. Hajt a propaganda. Tudni amit senki még. Csak neki a határoknak. És megint. Át keresztül rajta. Aztán ha elérik a határát már nem tudnak továbbmenni csak a fal mentén tapogatóznak, s nem is látják, hogy nem jutnak sehova. A buborék önmagába görbül. Akik előre mennek, koordinálnak csak messziről láthatnák, hogy nem mennek sehova. Az első lépés bárhol lehetne. Az első szó, az első hang. Az utolsó is. Ez nem függ a buborék méretétől. Persze az érzés nem mindegy. Ha valamit távolinak és végtelennek hiszünk az egész más mint ha látjuk, hogy ott van. Kinyújtom a kezem és megérintem. Kívül valami más belül meg mindig ugyan az. Csak az érzés fontos, hogy kilépni innen, el messzire. Nem is a cél a fontos. Csak a lehetőség, hogy megtehetjük. Beülünk a hajóba és huss... Aztán jön, egy váratlan hullám felhajlik akár a füzet sarka. Az elgörbülő térben a felharmonikusok elhalkulnak az összecsapó élek morajlása mellett. Egy gömbbe vackolódnak, és önmagukat ringatják álomba. Halkan. Holnap még halkabban.
Majd egyszer szembe jönnek magukkal a végtelenség túloldalán és nem értik...
...hogyan jutottak idáig...
|
Problémás tartalom jelzése
|
