Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/151603
|
Betörő az albérlőm
Betörő az albérlőm
A Coen-testvérek filmjeinek szereplői olyanok, mintha mind ugyanabból az elmegyógyintézetből szöktek volna, hogy aztán Chandler-krimiket idéző fordulatok közepette, romantikus zongoraszóval kísérve és vértócsákon csúszkálva eljussanak a vége főcímig. A testvérek imádnak játszani, könnyű kézzel variálják a levitézlett krimisablonokat, szemtelen módon átértelmezik a múlt filmezésének számos diadalmas eszközét. Aztán a filmes játszadozás közepette a csendes őrültek és agresszív bolondok vérre menő harcba bonyolódnak, és a játszi formanyelv mögött felsejlik egy baljós, sötét világ. A testvérek már legelső filmjükben, az 1984-es Véresen egyszerűben rátaláltak saját hangjukra: ezzel a brutális szerelmi drámával, amely a művészi kifejezés szolgálatába állította a lassan folydogáló vért és a lesújtó lapátot, látványos módon megújították a film noir műfaját. A véres és sötét csapásról – amit olyan munkák szegélyeznek, mint a Fargo vagy Az ember, aki ott se volt – időnként letérnek a testvérek. Ténykedésük mélypontja a tavaly bemutatott Kegyetlen bánásmód, melynek utolsó húsz perce a nézhetetlen hülyeség kategóriájába tartozik. A filmben alig találni coeni figurát, a történet közepén a tesók már láthatóan unják a jólétben lubickoló hétköznapi alakokat.
Legújabban Coenék úgy döntöttek, nagyban élik ki játszadozó kedvüket, és régi sémák variálgatása helyett inkább újraforgatják egyik kedvencüket, az 1956-os Betörő az albérlőm (The Ladykillers) című angol vígjátékot. A remake jól indul, és lendületesen folytatódik. Megismerjük a termetes Marva Munsont, akinek rég halott férje vigyázza minden mozdulatát: Mr. Munson egy vitathatóan esztétikus festmény formájában van jelen a nappali szobában, és szigorú tekintettel figyeli az erkölcstelen árnyékvilágot. Hamarosan feltűnik a mókás főszereplő, a professzor, akit a bajusszal és kis szakállal maszkírozott Tom Hanks alakít, és aki albérletet vesz ki a hölgynél. A profnak mindene a barokk zene, ezért az özvegy megengedi neki, hogy a pincében próbáljon a zenekarával. A kis csapat valóban próbál, de nem zenélni, hanem alagutat ásni, amely egy dollárokkal tömött kaszinó faláig vezet. Peregnek az események, ritmusos gospel muzsika kíséri a jeleneteket, és jókat lehet röhögni a banda tagjain: a nagyszájú fekán, aki mindenkit niggernek hív, a fontoskodó laklin, aki nem ért semmihez, a Hitler-bajszos hongkongi tábornokon, a kutyaütő baseball-játékoson és persze a főnökön, a professzoron. Ám idővel csökken a történet lendülete, a néző ráébred, mire fut ki a sztori, és máris unatkozni kezd. A szomorú fordulat a film második harmada végén következik be, amikor az özvegy gyanítani kezdi, hogy a társaságot nem a barokk iránti imádat hozta össze. Innentől viccesnek szánt, gyors mészárlás következik, amely mögül még csak sziluettként sem sejlik elő a film noirokat idéző coeni világ. Pedig a testvérek bevetik bizarr kelléktáruk számtalan darabját: látunk levágott ujjat, sötéten csöppenő vért és nejlonzsákba pakolt hullát.
A film záró harmada hasonlóan elkapkodott és súlytalan, mint a Kegyetlen bánásmódé. A gyilkosság és vér itt csak hatásos kellék, mely azt az illúziót próbálja erősíteni, hogy mégis történik a filmben valami fontos. A néző kedvét tovább rontja a felismerés, melyet idáig a sztároknak kijáró tisztelet jegyében magába fojtott: a főszereplő játékával baj van. A professzor a történet kulcsfigurája. Minden bizarr ötlet az ő bomlott agyából származik, egyszerre vonzó és taszító, izgalmas alak – pontosabban annak kéne lennie, de Tom Hanks hiába vágja az arcokat vehemensen, nem tudja megmutatni a professzor jellemének kettősségét, nem tudja elkapni a figurát. Pedig ez a lenyűgözően valószínűtlen bűnöző lehetne az, aki a coeni világ feketeségéből elénk tár valamit. A film történései mögött nem bújik meg sorsszerűség, a brutalitás mögött nincs halvány drámaiság sem. Felmerül a kérdés: kinek szól ez a filmes játszadozás? A vígjáték kasszasikernek túl coeni, a Coen-rajongóknak valószínűleg túl felszínes. Ami reményre ad okot, hogy bizarrabb és jobb filmet látunk a Kegyetlen bánásmódnál, így bizakodhatunk: már látszik a bántó fény mögött a coeni sötét alagút.
|
