Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/151603
|
A bukás-Hitler utolsó napjai
A bukás - Hitler utolsó napjai
Berlin, 1945 áprilisa. Az oroszok a német főváros felé nyomulnak, a harmadik birodalom bukásáig már csak pár nap van hátra. Hitler rokonaival és a birodalom vezetőivel visszavonult bunkerébe, hogy az utolsó harcot még levezényelje.
Hat tüchtig titkárnőjelölt kisasszony várakozik a betonteremben. Egyszer csak nyílik a drabális ajtó, és hangzik a bemutatás: Der Führer!. A hat lány izgalomtól kipirult arccal, egyszerre kukucskál a léptek irányába, hogy végre megláthassák életük eddigi legnagyobb idolját, népük vezérét.
Pironkodtató filmindítás. Hitler már főszereplője volt számos tragédiának és komédiának, de a nőimádat lovagregényhőseként még soha nem lovagolt be a vászonra.
Zavarba ejtő, hogy a németek új Hitler mítoszában a néző először mint potens férfivel kényszerül szembenézni a megtestesült gonosszal. A topánka is izgatottan, bár lépteiben alázatos szeméremmel topog a vezér irodájába, hogy leüsse az első próbabetűt az írógépen. Bár módfelett ügyetlen a teremtés, a Führernek megtetszik a lány, és személyi titkárnőjévé fogadja. Innentől kezdve a néző már nem menekülhet, Hitler a szimpátiájára hajt. Emberbőrbe bújik a farkas, menthetetlenül azonosulni kell vele, meg kell érteni.
A film számos etikai kérdést felvet azzal kapcsolatban, hogy szabad-e és lehet-e a világtörténelem legnagyobb szörnyetegének élettörténetét emberközeli képekkel bemutatni. Az alkotás Németországban vitathatatlanul kasszasiker lett, más kérdés, hogy a nézőket nem feltétlenül a jól megcsinált iparosmunka, sokkal inkább a kíváncsiság hajtotta a sötét múlt újarcú führerének megismeréséhez.
A filmet több, mint három millióan látták hazájában, a német értelmiséget mégis megosztotta ez az alkotás. Dacára sok dicsérő kritikának a legtöbben még mindig lélegzetvesztve állnak a tény fölött, hogy a világháború vége után hatvan évvel egy ilyen mű megszülethetett. Maga Wim Wenders azzal vádolta a filmet, hogy sem a fasizmusról, sem magáról Hitlerről nincs kialakult véleménye. És ez az állítás igaznak látszik.
A bukás túl azon, hogy többé-kevésbé hitelesen megpróbálja bemutatni Hitler utolsó bunkernapjait, többre nem vállalkozik. A dokumentarizmus lassúságával és szenvtelenségével próbálja végigkövetni az eseményeket, hogyan vetett végett Hitler és az egész vezérkara önkezével életének, hogyan mérgezte meg Göbbels feleségével együtt mind az öt gyermekét.
A bunkerbe zárt sokszereplős kamaradarab sehol sem billen ki a tárgyszerűség unalmából. Sem idegcsigázó pszichodráma, sem a titkárnő és Hitler között szövődő beteg románc, sem feketehumorral megáldott vígjáték, sem dicső háborús dráma nem lesz belőle. Bár a rendező mindegyik műfajból elcsepegtet benne pár jelenetet, a világnézetének hiánya ott mutatkozik meg, hogy egyik műfaji véglet felé sem meri elvinni a filmet. Gyávaságával majdhogynem a fasizmust legitimálja. A film utolsó képkockájáig nem esik szó a lágerekbe cipelt szenvedőktől, helyette a naiv gépírólány ártatlan arcát szemlélhetjük, ahogy a belenevelt ideológiák hatására a végsőkig kitart a Führer mellett, tudatlanságával felmentve magát és másokat ezernyi számonkérés alól. A végén a háború egyetlen képletes túlélőjeként gyermeki védtelenségével átbirkózza magát a szovjet ostromgyűrűn is.
Hirschbiegel a nálunk is bemutatott A kísérlet című munkájával már megmutatta mennyire fogékony a társadalmi perverziók iránt. A bukás - Hitler utolsó napjai című filmjével egy újabb hangzatos témába fogott, és bár erős visszhangokat sikerült kiváltania, az mégsem jó mesterségbeli tudásának köszönhető, hanem a provokatív alapötletnek, amiből a vászonra már csak a két és fél órás unalom jutott, a megbotránkozás kicsi borsával.
|
