Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/261828
|
Beren és Lúthien
A bánat és pusztulás regéi közt, amelyek ránk maradtak azokból az időkből, akad olyan is, amelyben a könnyek mellett öröm is van, s a Halál árnyékában egy kis olthatatlan fény. S ezek közül a történetek közül a tündék fülének még mindig Beren és Lúthien regéje a legkedvesebb. Az ő életükről szól a Leithian-ének, a Rabságból Való Szabadulás balladája, a régi időkről szóló dalok egy híján leghosszabbfika; ám most kevesebb szóval és muzsika nélkül mondjuk el.
Azt beszélik, Barahir nem hagyta oda Dorthoniont, s Morgoth halálra kereste, míg végül mindössze tizenkét társa maradt. Dorthonion erdeje pedig dél felé hegyvidéki mocsárvilág volt, s annak a felföldnek a keleti részén volt egy tó, Tarn Aeluin, hangafüves pusztaság közepén, s az a vidék úttalan és vad volt, mert még a Hosszú Béke idején sem élt ott senki. Am a Tarn Aeluin vizét tisztelték, mert nappal tiszta és kék volt, éjjel pedig a csillagok tükre, s úgy tudták, maga Melian szentelte meg azt a vizet hajdanán. Oda vonult vissza Barahir földönfutó társaival, ott vertek tanyát, amelyet Morgoth sem tudott meglelni. Ám Barahirnak és társainak a híre messzire terjedt, s Morgoth megparancsolta Sauronnak, hogy keresse meg és pusztít sa el őket.
Barahir egyik társa pedig Angrim fia Gorlim volt. Az asszonyát Eilinelnek hívták, s nagy volt köztük a szerelem, míg ki nem tört a vész. Amikor Gorlim hazatért a határvidéken dúló csatából, a háza kifosztva és elhagyatva állt, az asszony eltűnt; hogy megölték-e vagy elvitték, nem tudta. Akkor Gorlim Barahirhoz menekült, s ő lett a legtüzesebb és legelszántabb társa, ám a szívét kétség marta, mert úgy gondolta, Eilinel talán mégsem halott. Időről időre egyedül és titkon fölkereste házát, amely még mindig ott állt hajdani birtokán, s ezt Morgoth szolgái megfigyelték.
Egy őszi napon esti szürkületkor ért oda, s közeledve mintha fényt látott volna az ablakban, s óvatosan benézett a házba. Ott látta Eilinelt, akinek az arca megviselt volt az éhségtód meg a fájdalomtól, s úgy tetszett, a hangját is hallja, amint panaszolja, hogy az ura elhagyta őt. De amint fölkiáltott, a fény kihunyt az ablakban, farkasok övöltöt tek, s hirtelen a vállán érezte Sauron vadászainak súlyos kezét. Így csalták lépre Gorlimot; a táborukba vitték és kínozták, hogy kiszedjék belőle Barahir rejtekhelyét és útjainak irányát. Ám Gorlim semmit sem mondott. Akkor megígérték neki, hogy szabadon engedik, és visszaadják neki Eilinelt, ha a kedvükre tesz; és Gorlimot már elnyűtte a kín, és vágyott az asszonyára, és megingott. Akkor egyenesen Sauron félelmes színe elé vitték, s az így szólt:
- Úgy hallom, egyezkedni akarsz velem. Milyen árat kérsz?
' Gorlim azt felelte, hogy vissza akarja kapni Eilinelt, s vele együtt akar szabadulni, mert azt hitte, Eilinel is a fogoly.
Akkor Sauron elmosolyodott, s így szólt:
- Csekély ár ekkora árulásért. Úgy legyen. Mondd tovább!
Gorlim már visszakozott volna, ám Sauron tekintetének bűvöletében elmondott mindent, amit csak tudott. És akkor Sauron nevetett, és gúnyolta Gorlimot, s fölfedte neki, hogy amit látott, csupán varázslat szülte fantom volt, mert Eilinel halott.
- Mindazonáltal teljesítem a kívánságodat - mondta Sauron -, mert Eilinelhez mégy, s elbocsátlak szolgálatomból. - S azzal könyörtelenül végzett Gorlimmal.
Így derült fény Barahir rejtekére, s Morgoth hálót szőtt köré; s a csöndes éjszakai órákban érkező orkok rajtaütőt tek a dorthonioni embereken, s egy kivételével mindet levágták. Mert Barahir fia Berent apja veszélyes feladattal elküldte: kémlelje ki az Ellenség útjait, így hát ő távol volt, amikor a tanyán rajtaütöttek. Am amikor biztonságban aludt az erdőben, azt álmodta, hogy dögevő madarak ülnek sűrűn, akár a levelek a csupasz fákon egy tó partján, s a csőrlikról csöpög a vér. Es álmában Beren egy alakot látott közeledni a vízen; Gorlim kísértete volt az, aki szólt hozzá, elmondta árulása és halála történetét, s küldte, siessen figyelmeztetni az apját.
Akkor Beren fölébredt, futott az éjszakában, s a földönfutók tanyájára a második reggelen érkezett el. De amint közeledett, dögevő madarak röppentek föl a földrót, s letelepedtek a Tarn Aeluin melletti égerfákra, s gúnyosan káráltak.
Akkor Beren eltemette apja csontjait, kőhalmot emelt a föléjük, és ott bosszút esküdött. Ezért először azokat az orkokat követte, akik megölték apját és véreit, s meg is lelte a táborukat Rivil forrásánál, a Serechi mocsárvidéken túl, s mivel oly jól ismerte az erdei életmódot, észrevétlenül lopódzott a tüzükhöz. A kapitány éppen a tetteivel dicsekedett, s fölemelte Barahir levágott kezét, amelyet Sauronnak akart vinni annak bizonyítékául, hogy a feladatukat teljesítették; s a kézen ott volt Felagund gyűrűje. Akkor Beren kiugrott a szikla mögül, levágta a kapitányt, s a kézzel meg a gyűrűvel elmenekült, mert a so: s így akarta, hiszen az orkok dühösek voltak, s nyilaik sűrűn záporoztak.
Beren azután még négy évig járta magányos földönfutóként Dorthoniont; ám barátságot kötött a madarakkal meg a vadakkal, s azok segítették és nem árulták el, s attól kezdve Beren nem evett húst, s nem bántott egyetlen eleven lényt sem, hacsak nem Morgoth szolgálatában állt az. A Haláltól nem félt, csak a fogságtól, s mivel merész és elszánt volt, elkerülte mindkettőt, s magányos merészségének nagy volt a híre Beleriandban, még Doriathba is eljutott. Végül Morgoth ugyanakkora díjat tűzött ki a fejére, mint Fingonéra, a noldák nagykirályáéra; de Beren közeledtére az orkok inkább menekültek, semhogy keresték volna. Ezért sereget küldött ellene Sauron vezetésével, aki váltott farkasokat vitt, olyan ádáz barmokat, amelyek testébe félelmes lelkek voltak bebörtönözve.
S immár az egész vidéket betöltötte a gonosz, s minden tiszta lény elmenekült; s oly nagyon szorongatták Berent,
hogy végül el kellett hagynia Dorthoniont. Havas tél idején hagyta oda apja földjét és sírját, s amint magasra mászott a Gorgorothon, az Iszonyat Hegyén, a távolból megpillantotta Doriathot. Akkor döntötte el szívében, hogy elmegy a Rejtett Királyságba, melynek földjére még nem lépett halandó.
Iszonyatos volt a délre vezető út. Csupaszok voltak az Ered Gorgoroth sziklái, s lábuk alatt olyan árnyak bujkáltak, amelyek már a Hold fölkelte előtt is ott voltak. Azon túl terült el Dungortheb pusztája, ahol Sauron boszorkánysága és Melian varázslata összecsapott, s az őrület meg a rettegés tanyázott ott. Pókok éltek ott Ungoliant ádáz fajtájából, amelyek láthatatlan hálóikkal foglyul ejtet tek minden élőt, s olyan szörnyek vadásztak ott némán és sok szemmel, amelyek még a Nap fölkelte előtti hosszú sötétség idején születtek. Nem volt semmiféle élelem tünde vagy ember számára abban a kísértet járta országban, csak Halál. Ezt az utazást Berennek nem a csekélyebb tettei között tartják számon, ám később senkinek sem beszélt róla; hogy eszébe ne jussanak szörnyűségei; és senki sem tudja, hogyan lelt utat, de olyan ösvényeken, amelyeken sem ember, sem tünde nem mert soha elindulni, eljutott Doriath határára. S végighaladt az útvesztőkön is, amelyekkel Melian vette körül Thingol királyságát, pontosan úgy, ahogyan Melian megjósolta, mert nagy feladat várt rá.
A Leithian énekben az áll, hogy Beren botladozva ért Doriathba, megőszülve s mintegy sokévi fájdalomtól görnyedezve, olyan keserves volt az az út. Am Neldoreth nyári erdejét járva, esti holdkeltekor rábukkant Lúthienra, Thingol és Melian lányára, aki ott táncolt az örökzöld pázsiton egy tisztáson, az Esgalduin mellett. Akkor Beren elfeledte minden fájdalmát, s varázslat szállt rá, mert Lútthien volt Ilúvatar összes Gyermekei közül a legszebb. A ruhája kék volt, mint a felhőtlen égbolt, a szeme pedig szürke, mint a csillagfényes este, köntösére aranyvirágokat hímeztek, ám a haja sötét, mint az alkony árnyai. Akár a fény a faleveleken, akár a tiszta vizek hangja, akár a csillagok a világ párái fölött, olyan szép és bájos volt; s az arcán ragyogó fény sugárzott.
Lúthien eltűnt Beren szeme elól, s Beren megnémult, mint akit megbűvöltek, és sokáig járta az erdőt vadul és vigyázva, mint az állat, egyre a lányt kutatva. A lányt, akit szívében Tinúvielnak nevezett, Fülemülének, az alkony leányának a szürke-tündék nyelvén, mert más nevet nem adhatott neki. S látni vélte távolból, mint a szélben táncoló őszi falevelet vagy mint téli csillagot a hegy fölött, ám tagjain mintha béklyó lett volna.
Aztán a tavasz közeledtekor egy hajnalon Lúthien egy zöld dombon táncolt, s hirtelen énekelni kezdett. Tiszta és szívbe markoló volt a dala, akár a pacsirta éneke, amely fölkel az éjszaka kapujából, és hangját a haldokló csillagok közé röpíti, mert látja a napot a világ falain túl; és Lúthien éneke föloldotta a tél kötelékeit, s a befagyott vizek megszólaltak, s a fagyott földbóZ virágok bújtak elő Lúthien lába nyomán.
Akkor a hallgatás bűvölete elszállt Berenről, s ő hívta a lányt, kiáltotta Tinímiel nevét, s az erdők ezt a nevet visszhangozták. S akkor a lány csodálkozva megtorpant, nem szaladt el, s Beren odament hozzá. És Lúthien Berenre pillantott, s a sorsa megpecsételtetett, mert megszerette; mégis kisiklott karjai közül, s ismét eltűnt a szeme elől még azon a hajnali órán. S akkor Beren eldőlt, mint akit egyszerre ért nagy öröm és nagy fájdalom, s olyan mély álomba zuhant, mintha az árnyak kútjában lenne, s fölébredve hideg volt, akár a kő, a szíve pedig kopár és elhagyatott. S kóborlásai közben gondolatban úgy tapogatózott, mint aki hirtelen megvakult, s kezével próbálja megragadni az eltűnt fényt. Így kezdett fájdalommal fizetni a sorsért, amely osztályrésze lett; és ennek a sorsnak lett a foglya Lúthien is, aki halhatatlan létére osztozott Beren halandóságában, szabad létére magára vette Beren láncait, s fájdalma nagyobb volt, mint amilyent az eldák közül bármelyik ismert.
Amikor Beren már nem remélte, Lúthien visszatért hozzá oda, ahol üldögélt a sötétben, s egykor régen, valahol a Rejtett Királyságban a lány a férfi kezébe tette a kezét. Attól kezdve Lúthien gyakran fölkereste Beront, s titkon együtt járták az erdőt tavasztól nyárig, s Ilúvatar Gyermekei közül senki nem volt náluk boldogabb, ha idejük rövid volt is.
Am a dalnok Daeron is szerette Lúthient, s kileste találkozásait Berennel, s beárulta őket Thingolnak. Akkor a király megharagudott, mert Lúthient jobban szerette mindennél, többre tartotta a tündék összes hercegeinél, halandó embert pedig még a szolgái közé sem fogadott föl. Ezért szomorúan és ámulva szólt Lúthiennal, aki mindaddig nem válaszolt neki, míg Thingol meg nem esküdött, hogy sem meg nem öleti, sem börtönbe nem vetteti Beront. Thingol pedig elküldte szolgáit, hogy fogják el Beront, és gonosztevólcént vezessék Menegrothba, ám Lúthien elébük vágott, és maga vezette Beront Thingol trónusa elé mint megbecsült vendéget.
Akkor Thingol megvetéssel és haraggal nézett Berenre, ám Melian hallgatott.
- Ki vagy te - mondta a király -, aki tolvajként lopódzol ide, s kéretlenül állsz trónom elé?
Beren pedig, akit megrémített Menegroth ragyogása és Thingol fensége, semmit sem felelt. Ezért Lúthien válaszolt helyette:
- Barahir fia Beren ő, úr az emberek között, Morgoth hatalmas ellensége, akinek a tetteiről még a tündék is .énekelnek.
- Beren beszéljen! - mondta Thingol. - Mit keresel itt, boldogtalan halandó, s miért hagytad oda országodat, hogy elgyere erre a földre, amely tilalmas a magadfajtának? Találsz-e mentséget, hogy a hatalmam ne sújtson le rád súlyos büntetéssel, amilyent orcátlanságod és ostobaságod érdemel?
Akkor Beren fölpillantott, és Lúthien szemét látta, s tekintete aztán Melian arcára vándorolt, s úgy érezte, szavakat adtak a szájába. Elhagyta a félsz, s visszatért belé az emberek legősibb házának büszkesége, s így szólt:
- A sorsom vezetett ide, ó, király, olyan veszélyeken át, amelyekkel még a tündék sem mernének szembenézni. S itt olyasmit találtam, amit nem kerestem, de amióta ráleltem, nem akarok többé megválni tőle. Mert többet ér minden aranynál és ezüstnél, minden drágakőnél. Sem kő, sem acél, sem Morgoth tüze, sem az összes tünde királyság minden ereje nem zárhatja el előlem a kincset, amelyet kívánok. Mert leányod, Lúthien, a legszebb a világ minden gyermekei közül.
Csönd lett a csarnokban, mert az ott állók megdöbbentek és megrémültek, mert úgy hitték, Berent ott nyomban levágják. Am Thingol lassan ejtette a szavakat:
- Szavaiddal kiérdemelted a halált, s nyomban el is érne halálod, ha nem teszek elhamarkodott esküt, amit már bánok, te alacsonyrendű halandó, aki Morgoth birodalmában tanultál meg csöndben lopakodni, mint az ő kémei és rabszolgái.
- Halállal sújthatsz - felelte Beren -, kiérdemelt vagy érdemtelen halállal, de te sem nevezhetsz alacsonyrendűnek, sem kémnek, sem rabszolgának. Felagund gyűrűjére, melyet ő adott apámnak, Barahirnak észak nagy csataterén, a házam nem érdemel ilyen nevet senki tündétől, király vagy sem.
Beren szavai büszkén csengtek, s minden tekintet a gyűrűre tapadt, amelyet fölemelt, s ott szikráztak a zöld kövek, amelyeket a noldák még Valinorban csiszoltak. Mert olyan volt a gyűrű, mint két kígyó, s a szemük smaragd, s a fejük aranyvirágok koronája alatt találkozott, amelyet az egyik kígyó emelt, a másik éppen bekapni készült: ez volt Finarfin házának jelvénye. Akkor Melian Thingolhoz hajolt, és súgva tanácsolta, hogy fékezze haragját.
- Mert nem a te kezed által esik el Beren - mondta -, s a sorsa még messzire vezeti és szabadon, bár összefonódik a tiéddel. Ezért vigyázz!
Thingol pedig némán nézett Lúthienre, s titkon ezt gondolta: "Boldogtalan emberek, kis uracskák és rövid életű királyok ivadékai, hát ilyenek érintsenek kezükkel, s éljenek tovább?" Aztán megtörte a csöndet, s így szólt:
- Látom a gyűrűt, Barahir fia, s látom azt is, hogy büszke vagy, és nagyra tartod magad. Ám az apa tettei - még ha engem szolgált volna is - nem elegendők ahhoz, hogy elnyerd Thingol és Melian lányát. Figyelmezz hát! Én is vágyom egy kincsre, amelyet elzárnak előlem. Mert szikla és acél és Morgoth tüzei őrzik az ékszert, amelyet bírni akarok minden tünde királyságok minden hatalma ellenében. Azt mondtad csak az imént, neked ilyen akadályok nem számítanak. Indulj hát utadra! Hozz nekem a kezedben egy szilmarilt Morgoth koronájáról, s ha úgy akarja, akkor Lúthien a kezedbe teheti a kezét. Akkor kapod csak meg az én kincsemet, s bár a szilmarilokban rejlik Arda sorsa, még így is nagylelkűnek tarthatsz.
Így kovácsolta Doriath végzetét, így keveredett bele Mandos átkába. S akik hallották szavait, úgy érezték, lám, Thingol megtartja esküjét, mégis a halálba küldi Berent, mert tudták, hogy az ostromzár megtörése előtt a noldák minden ereje nem volt elég még ahhoz sem, hogy akár csak a távolból is lássák Feanor szilmariljainak ragyogását. Mert azok a vaskoronán voltak, s balrogok vették körül őket, meg számtalan kard, erős rácsok, megostromolhatatlan falak és Morgoth fekete felsége. Beren nevetett.
- Csekély fizetségért adják a tünde királyok lányaikat mondta -, ékszerekért, ügyes kezek csecsebecséiért. Ám ha ezt kívánod, Thingol; teljesítem. S ha ismét találkozunk, kezemben lesz egy szilmaril a Vaskoronáról, mert nem utolszor látod most Barahir fia Berent.
Akkor Melian szemébe nézett, aki hallgatott; aztán búcsút mondott Lúthien Tinúvielnak, meghajolt Thingol és Melian előtt, félretolta őreit, s elindult magányosan Menegrothból.
Akkor végre megszólalt Melian, s azt mondta Thingolnak: - Ó, király, valóban ravasz megoldást eszeltél ki. Ám ha szemem nem veszítette el jövőbelátását, számodra rossz lesz, akár kudarcot vall Beren, akár sikerül a küldetése. Mert pusztulásra ítélted vagy a lányodat, vagy önmagadat, és Doriath sorsát belekeverted egy hatalmasabb birodaloméba.
- Nem adom el sem tündének, sem embernek - felelte Thingol - azt, akit minden kincsnél jobban szeretek és őrzök. És ha félnünk vagy remélnünk kellene, hogy Beren élve visszatér Menegrothba, nem láthatta volna többé az égbolt fényét, bármilyen esküt tettem is.
Ám Lúthien hallgatott, s attól kezdve többé nem dalolt Doriathban. Méla csönd borult az erdőkre, s az árnyak meghosszabbodtak Thingol királyságában.
|
